Réges-rég történt, talán igaz sem volt, hogy a londoni Pall Mall egyik előkelő klubjának könyvtárában, egy öblös bőrfotelben halva találtak egy öregurat, aki látszólag a Times lepedőnyi oldalaiba mélyedt. Senki sem furcsállta, senki sem merte megszólítani, csak amikor este bezárták a könyvtárat, jöttek rá, hogy békésen jobb- létre szenderült. Addig azt hitték, hogy kedvenc lapját böngészi.
Kétségtelen, hogy a Times és a többi „komoly” országos napilap mögött könnyen elrejtőzhet a világ elől az olvasó. Legalábbis mostanáig. A brit sajtó legújabb fejleménye ugyanis az, hogy a hatalmas, földalattin, autóbuszon alig kezelhető lapokat úgynevezett tabloid méretre csökkentik, vagyis az eredeti méret felére. A brit közönség sokáig aszerint ítélte meg az újságolvasók társadalmi vagy szellemi színvonalát, hogy mekkora lapot olvasnak. A kisméretű tabloidok általában könnyebb, felületesebb érdeklődésnek szóló hírekkel kedveskedtek olvasóiknak, s ezeket is igyekeztek minél egyszerűbben megfogalmazni. Az egyetemek újságíró szakán azt rágták a kezdő zsurnaliszta szájába, hogy egy mondat sose legyen hosszabb tizenkét szónál (pedig az angolban a ragokat külön szó helyettesíti), és ha lehet, ne legyenek a szavak két szótagnál hosszabbak, mert így rögtön megérti az olvasó, amit olvas. Ilyen megkötésekkel nehéz bonyolult fogalmakat megértetni, s a klasszikus tabloidok – a Sun, a Daily Mirror – hírei jobbára hazai popsztárok, labdarúgók, esetleg amerikai filmszínészek magánügyeiről szólnak, vagy a mindennapi élet apró-cseprő viszontagságairól. Ha pedig olyan szenzációs politikai hír adódik otthon vagy külföldön, amelyet nem lehet elhanyagolni, akkor a tálalás szenzációs és leegyszerűsítő, a szalagcímek harsányak, a politikai állásfoglalás nüansz nélküli.
Részben a tévének, részben az informatika rohamos fejlődésének tulajdonítható, hogy a példányszámok csökkennek. Nem véletlen, hogy az első komoly – és lepedőnyi méretben megjelenő – napilap, amely „tabloidálta” magát, az Independent volt. Példányszáma olyan félelmetesen csökkent, hogy egy időben bizonyos helyeken ingyen osztogatták. A tabloid forma csodákat művelt: az eladott példányok száma sokszorosára ugrott, ami persze megsokszorozta a hirdetőket is.
Rupert Murdoch a Times és a Sun tulajdonosa, aki a piacot három sávra bontva látja. A komoly, nagyméretű lapok, mint a Times, közepes színvonalú tabloidok műveltebb, érdeklődőbb, de nem vájt fülű olvasóknak szólók, mint például a Daily Mail és a legalacsonyabb közös nevezőn működő bulvártabloidok, mint a Sun, a maga nevezetes harmadik oldalával, amelyen rendszerint hanyagul, sőt hiányosan öltözött fiatal hölgyek láthatók. Egyesek szerint ez a kebeloldal. De lám, Murdoch maga is átlépte a Rubicont, s az idén elkezdte a Times egyes számait is tabloidálni. Vagyis ma már a Times kapható nemcsak lepedő, hanem tabloid formában is.
Csakhogy többről van szó, mint kirakatrendezésről. A fele méret nem csak egyszerű tördelési változásokat jelent. Óhatatlan a tartalmi változás is, a rövidítés, az azzal járó egyszerűsítés, bizonyos témák teljes kihagyása, még ha a tabloid formátumú Times vagy Independent vaskosabb is a kétszeres oldalméretűnél. A kriglibe sör kívánkozik, nem pezsgő. S miután az olvasónak azt ígérik, hogy a két lapméret nem jelent tartalombeli különbséget, veszélyben a nagy alakzatban megjelenő változat színvonala is. Immár a Guardian, a balliberális értelmiség sajtószerve is latolgatja, hogy ne jelentessen-e meg tabloid kiadást. Nem lenne csoda, hiszen a Guardian közmondásosan kis példányszámú lap.
Az angol újságolvasó náció. A tömött földalattin is egyedül érzi magát az az utas, aki nem olvas újságot. Az alacsony példányszám tehát még mindig elég nagy, hiszen ne feledjük, közel hatvanmilliós nemzetről beszélünk! A Sun naponta hárommillió példányban jelenik meg, a Daily Mail hétköznap közel két és fél millió, szombatonként a három és fél milliót is megközelítő számban. A nagy formátumú, komoly hangvételű lapok közt a Daily Telegraph vezet egymillióval, míg a Times példányszáma 400 ezer körül van. Ezeket követi kisebb-nagyobb távolságban a Financial Times, az Independent és a Guardian.
Tulajdonost cserélt a Daily Telegraph. Lord Black hosszas huzavona és az Atlanti-óceán mindkét partján lefolytatott bírósági eljárások után arra kényszerült, hogy eladja a Telegraphot. Nemcsak sajtóberkekben, hanem a nagyközönség körében is izgatottan figyelték, hogy a szép számú érdeklődő közül ki lesz az „új földesúr”. Végül a máris újságmágnásnak számító, de a nyilvánosság elől legendásan elzárkózó skót ikertestvérpár, a Barclay fivérek vitték el a pálmát. (MN)
