Igaz történet, nem is lepődünk meg rajta. Naponta látjuk, hogy a szippantós kocsi tartalmát szégyenkezés nélkül ereszti ki a vállalkozó a szántóföldön, bár a pénzt a szállításért és a szabályos elhelyezésért átvette. Sok megrendelt, kifizetett konténer sem jut el a szemétlerakókig, hiszen olcsóbb és kényelmesebb az út szélére üríteni őket. Hasonlóan gondolkodik az, aki százával hordja az erdőbe a kopott autógumikat, és a polgár, ha rekamiét, szekrénysort vagy hűtőgépet cserél. Mindannyian tudják, hogy következmények nélkül szemetelnek. De úgy tűnik, következmények nélkül megtehetik ugyanezt „a nagyok” is. Japán és Hawaii között Kelet-Európa-méretű műanyag sziget „épült fel” műanyag flakonokból és öngyújtókból. Az újrahasznosításnál kétségkívül olcsóbb a multiknak a tengeri temetés. A zavaros hulladékhelyzetet jól jellemzi annak a leleményes hazánkfiának az esete, aki az Európai Unióból hozott be használt autógumit. Az exportáló országtól megkapta az újrahasznosításért járó támogatást, a magyar határon mint másodnyersanyagot hozta át az árut, s végül a nem a saját nevére vett kéthektáros tanyán lerakta.
A szemét nemzetközi vándorútja szinte követhetetlen: nyugatról hozzánk jön, tőlünk pedig a Távol-Keletre távozik. Kérdés, hová megy majd tovább, ha Kína és India is beletanul a fogyasztói társadalomba, ha többmilliárdos népességével nem befogadója, talán feldolgozója, hanem termelője lesz maga is a műanyag palacknak, az üdítős- és tejesdoboznak, egyszóval a csomagolóanyagnak, amely a világ egyik leggyorsabban növekvő hulladéktípusa. Akkor nyilván majd onnan is továbbutazik, például Afrikába, ahol már dolgoznak az első beszállítók: az USA Mozambikban rakja le hulladékának egy részét.
A megoldás, vallják a zöldek, csak fogyasztásunk önkorlátozása lehet. Törvénybe kell foglalni, hogy a legfontosabb lépés a hulladék keletkezésének minimalizálása. Ezt követheti az újrafelhasználás, az újrahasznosítás, az égetés és végül a hulladéklerakás. A Humusz-ház a XI. kerületben erre igyekszik példát mutatni. Bár kerítése nem túl mutatós, előnye, hogy újrahasznosított műanyagból készült. Berendezése sem látványos, de a bútorok mind egykor kidobásra (talán útszéli enyészetre) ítélt darabok, szemléltetve, hogy nem kell folyton újabb és újabb után vadászni, a megunt is jó lehet még valakinek. A fogyasztói társadalomba beleszédült emberek mellett sokan vannak, akik hálásan fogadják a Hulladék Munkaszövetség (Humusz) kezdeményezését, a feleslegessé vált darabok elhelyezésére adott tanácsokat. Internetes adatbázisaik segítenek abban, mit hová lehet vinni, továbbadni. A jelszavuk: csak ne legyen belőle szemét!
Tömöri Balázs, a környezetvédő szervezet munkatársa szerint sok jó jogszabályunk van, csakhogy következmények nélkül lehet megszegni őket. Bevett szokás az illegális szemétlerakás, ami nem kizárólag az útszéli elhelyezést jelenti, hanem azt, hogy többségében szabálytalan, szigeteletlen tárolókba kerül a hulladék. Az Európai Unió újabb nagy lerakók kialakítását és égetőművek építését támogatja (Győr mellett most készítik elő a százharminc település szemetét befogadó regionális bányaberuházást), vagyis a nagy pénz a Humusz szerint éppen a legrosszabb hulladékkezelési megoldásokra megy el. Ehelyett a szemét keletkezésének megelőzésére, új, energiatakarékos technológiák kifejlesztésére és terjesztésére kellene költeni. A jelenlegi szemlélettel ugyanis csak konzerválni lehet az eddigi rossz helyzetet.
Az európai uniós előírások 2005 januárjától arra kötelezik a csomagolóanyagok előállítóit, hogy a szemét ötven százalékát újrahasznosítsák. Az eldobható csomagolóanyag gyártása kétségkívül jobb üzlet, mint az újrahasznosíthatóé, hiszen a negyvenszer újratölthető üvegért csak egyszer, az eldobható flakonért viszont negyvenszer fizet a vásárló. Évtizede késlekedő jogszabályi hiányosság, mondja Tömöri Balázs, hogy nem írják elő, milyen arányban kell újratölthető, tehát betétdíjas és hányad részben egyszer használatos csomagolóanyagokat piacra küldeni. A Humusz megszületésekor, tizenkét évvel ezelőtt a legnagyobb problémát még az jelentette, hogy megszüntették a befőttesüvegek betétdíját. Akkoriban a betétes és a használat után eldobandó csomagolóanyagok aránya nyolcvan-húsz százalék volt a betétesek javára. Mostanra ez az arány megfordult. A zöldek tizedik éve követelik a környezetvédelmi minisztériumtól a betétdíjas termékek rendeletének megalkotását, ami javíthatna a mai igen rossz arányon, de úgy tűnik, a gyártók és a kereskedők lobbija erősebb, mint a környezettudatosoké. Szabályozás híján ugyanis a gyártók csak elhanyagolható mennyiségben gyártják, a kereskedők pedig szinte nem igénylik azon gyártók termékeit, amelyek betétes csomagolásban kínálják az árujukat.
A gyártók arra hivatkoznak, mondja Tömöri Balázs, hogy az üvegmosás kiépítése túl nagy beruházás, holott éppen ők szüntették meg üvegmosó kapacitásaikat. Kétségtelen, hogy a mosás és az üres üvegek szállítása kerülne pénzbe nekik. Ennél jóval kényelmesebb, ha az eldobható csomagolóanyag előállításának és kezelésének árát a vásárlókkal fizettetik meg. A környezetvédők szerint a mosás és a szállítás kisebb környezetterheléssel jár, mint az egyszer használatos csomagolóanyag gyártásához szükséges nyersanyag és energia előállítása. Ezt a hazai és az uniós jogszabályok is elismerik, hiszen a hulladékgazdálkodás fontossági sorrendjében az újrahasználat megelőzi az újrahasznosítást. Nem beszélve arról, hogy a most már ötven százalékban kötelező újrahasznosítás előtt is tisztítani kell az alapanyagot. Igaz, a jogszabály szerint nem a teljes ötven százalékot kell ténylegesen, anyagában hasznosítani, hiszen az előírások 25 százalékban az égetést is elfogadják, ezt energetikai hasznosításnak is nevezik.
Jó példával járhat elöl Fót önkormányzata, mivel döntése nyomán mindenki csak annyi szeméttárolót tehet ki a háza elé, amennyiért fizetett is. Így aki eddig két kukát pakolt tele, s most takarékosságból csak egyre fizetett elő, kénytelen csökkenteni a családi szemét mennyiségét. Hová viszi a felesleget? Remélhetőleg nem a határba, valószínűleg nem is a szemétlerakóba, hiszen ott is fizetnie kell. Szerencsésebb településeken már megtalálhatók a köztereken a szelektív gyűjtésre ösztönző tárolók. A szelektív gyűjtés nálunk is egyre divatosabb, a gond az, hogy a honpolgárt nem igazítják el alaposan, mit és hová dobhat. Így azután a műanyag gyűjtőbe belehajítja a permetlés- vagy a félig tele ketchupösflakont – tegyük hozzá, nem rossz szándékból. Nem tudja ugyanis, hogy ezek alkalmatlanok a gazdaságos újrahasznosításra. Nem tudja azt sem, mert nem világosították fel róla, hogy hazánkban a dobozos üdítők és a tejek csomagolóanyaga sem dolgozható fel újra, mert kombinált anyaguk, a papír, a műanyag fólia és az alumínium csak igen nehezen, rossz hatásfokkal és drágán lenne szétválasztható, így ezeket sem érdemes a papírgyűjtőkbe dobni.
*
A gyártóknak persze nem áll érdekükben kihirdetni, hogy e dobozok gazdaságosan nem hasznosíthatók. Kombinált anyag a sörös, üdítős aludoboz is, így újrahasznosítása nehézkes. Előbb le kellene égetni a felületéről a festéket, majd szétválasztani a fehér bádogot és az alumíniumot. Belátható, hogy ez igen költséges eljárás.
A szelektív gyűjtés, ezt senki nem vitatja, a legdrágább, legkevésbé hatékony gyűjtési forma, s a szemétmennyiség jó, ha tizenöt százalékára alkalmazható. Drágítja a speciális edények tisztítása, szállítása, és hiányzik még nálunk a megfelelő feldolgozóipar is. Csak eladható termékeket érdemes az újrahasznosítás során gyártani, mondja Tömöri Balázs. Németországban hiába gyűjtik precízen a papírhulladékot, ha nincs kereslet az újrapapír-termékekre. Így azután a papírbálák csak gyűlnek, azokat elhozzák Közép-, Kelet-Európába, így Magyarországra is, ahol az olcsó behozott hulladékpapír letöri az átvételi árakat. Ezért ma már senkinek nem éri meg nálunk papírgyűjtő edényekbe és szállító járművekbe pénzt fektetni, a néhány forintos kilónkénti ár lassan a még megmaradt iskolai papírgyűjtést is ellehetetleníti. Az autógumi is újrahasznosítható lenne, van magyar cég, amelyik járólapokat gyárt belőle, csakhogy az így készült termék túlságosan drága, ezért nem is kelendő.
Rejtély lengi körül a műanyag újrahasznosítását. Egy esztendeje a legnagyobb csomagolóanyagot gyártó cégek hozták létre az Ökopannon Közhasznú Társaságot, hogy egyesítsék újrahasznosítási energiáikat. Az Ökopannon azt állítja, hogy a műanyag flakonokból termopulcsi és polársál készül, mondja Tömöri Balázs, ám kereskedelmi forgalomban senki nem látta az áruját. Amikor a zöldek azt kérdezik, hol és hogyan dolgozzák fel a hulladékot, a kht.-tól csak homályos válaszokat kapnak. (Ilyenkor merül fel lelki szemeik előtt a világtengerben úszó, Kelet-Európa-nagyságú műanyag sziget képe.) Kétségtelen, hogy a lakosság által gyűjtött, utóválogatást, tisztítást igénylő műanyag hulladék feldolgozása nem jó üzlet, hiszen ennél lényegesen egyszerűbb és olcsóbb az ipari eredetű hulladék (nyesedék) újrahasznosítása, mivel ott tiszta, nagy mennyiségű és egynemű anyag keletkezik.
Míg a műanyagot a hírek szerint a Távol-Keletre, üveghulladékunkat „csak” a szomszédba, Csehországba, Lengyelországba utaztatják, mert Magyarországon megszűnt a feldolgozóipara. Ilyen körülmények között a szelektív hulladékgyűjtés és az újrahasznosítás valóban drága és energiapazarló megoldás. Tömöri Balázs úgy véli, akkor van értelme annak, hogy szelekcióra buzdítsuk az embereket, ha van tényleges újrahasznosító háttéripar. Nálunk jelenleg nem ez a helyzet. Ezért csak azoknak az anyagoknak a gyűjtésére kellene koncentrálnunk, amelyeket helyben fel tudunk dolgozni.
Belátható, hogy miközben az emberiség alapvető érdeke (még ha ezt nem is feltétlenül ismeri fel), hogy ne fulladjon bele a szemetébe, az ipari lobbi más szemmel nézi a világot. A több országban bevezetett betétdíjjal szemben a lobbisták az Európai Unió alapelvének, az áruk szabad mozgásának megsértésére hivatkoznak. Képtelenség és pazarlás, mondják, az ír sörösüveget Németországból hazaszállítani újratöltésre. A hulladékmennyiség mellett az energia- és a nyersanyagfogyasztás is nő – a profitorientált cégek örömére, de a lakosság és a környezet kárára. Van dolguk az egyesülő Európa vezetőinek, és Magyarországon belül is akad még bőséggel tennivaló. A legerősebbek, a legnagyobb szennyezők elérték például, hogy közhasznú társaságba (Ökopannon) tömörülve ne termékdíjat kelljen fizetniük, amelynek bevételét korábban az államnak környezetvédelmi célokra kellett (volna) fordítania, hanem a saját maguk által létrehozott hulladékhasznosítást koordináló szervezeteknek adnak közvetlenül hasznosítási díjat, amely lényegesen alacsonyabb a termékdíjnál. A környezetvédők szerint nem megnyugtató, hogy míg a műanyag hulladék esetében az Ökopannon tagjai tizenhárom forint hasznosítási díjat fizetnek be kilogrammonként, addig az Ökopannon a hasznosítást végző cégnek majd hatvan forintot fizet. (A műanyag hulladék hasznosításra való előkészítésének költségei – gyűjtőedények, szállító járművek, lakossági felvilágosítás – 122 forintra rúgnak kilogrammonként….) Vajon hogyan tudnak ebből minőségi, minden előírásnak megfelelő újrahasznosítást végezni?
Magyarországon ma még egy ember egy év alatt körülbelül nyolcvan kilogramm csomagolási hulladékot termel. Egy osztrák lakos 150-et, az USA polgára pedig 250-et. E tekintetben tehát még szerencsére nem értük utol a fejlett országokat, de ne legyenek kétségeink: arrafelé haladunk. A Humusz éppen ezért nemzeti hulladékmegelőzési stratégia kidolgozásába fog. A zöldszervezetek összefogásukkal el szeretnék érni, hogy eredményesebben lépjenek fel az ipari és a kereskedelmi lobbi ellen. Nincsenek könnyű helyzetben. A gazdasági érdek ma világszerte erősebb, mint a környezet és az egészséges élet érdeke.
origo.hu
Egyre nagyobb bajban van Ruszin-Szendi Romulusz, akár tíz évet is kaphat
