Talán a múltban minden másképpen alakul, ha Kr. u. 393-ban nem olyan türelmetlen római császár uralkodik, mint Theodosius, aki a kereszténységet féltve az olimpiák vallási felfogásától, betiltotta a játékokat. Ha már akkor ismeretes lett volna Alphonse Daudet francia író fráter Barnabásának története, talán tovább lehetett volna áldozni Istennek testi ügyességgel is, nem csak imára összetett kezekkel. Az írni-olvasni nem tudó vásári mutatványos öregkorára kolostorba vonult, kimaradt a misemondásból, és az éjszaka leple alatt lopódzott ki a templomba, hogy az oltár előtt bukfencet hányva, cigánykereket vetve hódoljon Urának.
Ezenfelül azonban arra is szükség lett volna, hogy elmaradjon az ókori és újkori olimpiai játékok közötti másfél évezredben a nyugati gótok, bolgárok, szlávok, normannok, frankok, velenceiek és főként törökök dúlása Hellász földjén. Így aztán a legsötétebb középkor elmúltával a latinok késői utódai álltak neki az európai országokban a kezdetleges olimpiai játékocskák létrehozásához.
Jelenlegi ismereteink szerint az olimpiai játékok fogalmát a reneszánsz korának egyik kiemelkedő itáliai államférfija, Matteo Palmieri vitte be újra a köztudatba egy 1450 körül írt politikai vitairatában. Ami a gyakorlatot illeti: az úttörők közé tartozott egy Johannes Aquilla nevű jogász, aki 1516-ban Badenben „olimpiai bemutatót” tartott. 1604 pünkösdjén Robert Dover angol ügyvéd Barton-on the Heath-ben I. Jakab király engedélyével Olimpic Games néven futó-, távol- és magasugró-, kalapácsvető-, kőhajító-, birkózó-, tőr-, kard- és botvívóviadaloknak, továbbá lóversenyeknek adott otthont. A játékokon – az ókori versenyekkel ellentétben – osztálykülönbségre való tekintet nélkül bárki részt vehetett.
1772 és 1779 között, mindig szeptember 24-én, hitvese születésnapján az Elba menti Wörlitzben Leopold Franz von Dessau uralkodó ugyancsak olimpiai játékok elnevezéssel futó- és lovaglóversenyeket szervezett. 1834 és 1836 augusztusában a svéd Helsingborg melletti Ramlösa tengeri fürdőhelyen Henrik Ling tanítványai tartottak „olimpiai versenyeket”. A győztesek aranygyűrűt, ezüstserleget, pénzt, tölgy- és babérágat kaptak. 1859. november 15-én, egy keddi napon Athénban, az akkori Szent Lajos téren I. Ottó görög király „olimpiai rendelete” értelmében a helyi ifjúság részvételével „olimpiai versenyek” zajlottak. A küzdelmek rövid, közép- és hosszú távú futásból, árokátugrásból, rúdugrásból, magas- és távolugrásból, diszkoszvetésből, gerellyel célba dobásból, lovaglásból, fogathajtásból, rúdra mászásból és egyensúlyozásból álltak. Állítólag úszásra is sor került az egyik közeli tengeröbölben. A győztesek a királytól olajágat vehettek át, ám később – a hellén hagyományoknak megfelelően – pénzt is kaptak.
I. Ottó király peloponnészoszi távolléte idején, 1862. október 22-én alkotmányozó gyűlést tartottak Athénban, amelyen egy dán herceget helyeztek trónra, aki az I. György nevet kapta. A történtek miatt az 1863-ra tervezett olimpiai küzdelmek elmaradtak. Hasonlót 1870. október 18-án, egy szerdai napon rendeztek Athénban; harmincezer néző volt kíváncsi a játékokra. A résztvevők helyi munkások voltak. A harmadik athéni olimpiai játékokat 1875-ben „írták ki”, a fivérével együtt Bukarestben dúsgazdaggá lett Evengelisz Zappasz görög szabadságharcos alapítványának felhasználásával. Ebben az évben kezdődött meg az ókori olimpiák legfontosabb hagyatékaként kezelt Olümpia feltárása (a munkálatokat 1881-ben fejezték be), amely kedvezően hatott az olimpiai gondolat felélesztésére. Korábban még Goethe is élénken érdeklődött az ókori játékok színhelye iránt, Schiller pedig az esztétikai nevelést tárgyaló leveleiben sokat foglalkozott az olimpiai eszmével. Ekkor azonban a görögök figyelmét egyre inkább a krétai felkelés kiterjesztése és a még török uralom alatt álló, görögök lakta területeknek a szabad országhoz való csatolása kötötte le. Az 1877–78. évi orosz–török háborúba a görög királyság nem avatkozott bele, de 1881-ben Epirusz egy részének és szinte az egész Thesszáliának a görög földhöz csatolása mindent háttérbe szorított. A mozgalmas élet sokakat vitt külföldre. Közöttük lehetett Demetriosz Vikelasz is, aki a görög Kükládokhoz tartozó Szirosz szigetecske egyetlen, húszezer lakosú kikötővárosában, Hermapoliszban született 1835. május 18-án. Amikor Zappasz 1888-ban felépíthette a Zappeion csarnokot a sportbeli nevelés szolgálatára, Vikelasz már Párizsban, a rue Babylone egy szerény lakásában végezte írói, költői, műfordítói munkáját. Abban a Párizsban, ahol a nagy Napóleon sírját magában foglaló Dome des Invalides közelében, egy kaszárnya és egy jezsuita rendház szomszédságában született 1863. január 1-jén Pierre de Frédy, Coubertin bárója.
Apai ősei rómaiak voltak, az anyaiak pedig VI. Lajos francia király leszármazottai. A fiú korai éveiben itt sütkérezett a francia „gloire” dicsfényében, mikor hétesztendős korában bekövetkezett III. Napóleon császár bukása. Az országot csizmás németek szállták meg, és a Napkirály versailles-i palotájának tükörtermében kiáltották ki a maguk császárságát. A franciák hatalmas hadisarcot fizettek, és még gondolni sem mertek a gyors visszavágásra.
A normandiai birtokai révén dúsgazdag bárói család előbb a saint-cyri katonai akadémián, majd a követnevelésre hivatott École des Sciences Politiques-ban, húszévesen pedig az angliai Windsor melletti jezsuita kollégiumban taníttatta fiát. Nem is csoda, hogy az újsütetű császári uralommal szembeni visszavágó érdekében tevékenykedett, és ennek egyik eszközét a díjtalan katonai célzatú testnevelésben látta. A józan, szinte garasos francia polgárok meg nem értésébe ütközve, a felsőbb körök rokonszenvében bízva sikerült elnyernie a Francia Atlétikai Sportklubok Szövetsége – Union des Societés Francaises des Sports Athlétiques (USFSA) – titkári tisztét.
A véletlen játéka, hogy a rue Qudinot közelében fekvő rue Babylone lakója volt ekkor Demetriosz Vikelasz, akinek kis lakásában – amint Coubertin írja – egymást bátorítva szövögették álmaikat. S amikor mód nyílt rá, ennek hangot is adtak. Történetesen az USFSA ötödik közgyűlésén, 1892. november 25-én, egy pénteki napon a Sorbonne régi nagytermében, ahol az új titkár, Pierre de Coubertin előterjesztette munkatervét. Javallatában csak úgy mellékesen szerepelt az olimpiai játékok felújításának lehetősége is.
Elegendő Coubertin nálunk is közzétett Olimpiai emlékek című memoárja ötödik bekezdésének idézése: „Természetesen mindent előre láttam, kivéve azt, ami bekövetkezett. Ellenzés? Tiltakozás? Sőt közöny? … Egyáltalán nem. Tapsoltak, helyeseltek, nagy sikert kívántak, de senki sem értett meg.” Nem szükséges magyarázat ahhoz, hogy az orosz–francia szerződés idején, Vladimir nagyherceg védnöksége alatt, a köztársasági és a cári himnusszal kezdődő közgyűlés nagyrészt polgárokból álló közönsége a békét jelentő olimpiai játékok felújításáért lelkesedett, és teljesen figyelmen kívül hagyta a megtorló háborúra való felkészítést. Elgondolásaihoz szívósan ragaszkodva Coubertin most már a két mértékadó világrész vezető országaiban keresett tekintélyes sportvezetőket terve kivitelezéséhez. De mindenképpen úgy képzelte, hogy a játékok első színhelye Párizs lesz! Remek szervezőerejével másfél esztendő alatt elérte, hogy a merőben eltérő felfogású sportvezetők is felsorakoztak mellette, de két olyan munkatársat is talált, aki tűzön-vízen át kitartott mellette: a magyar dr. Kemény Ferenc és a cseh Jirí Guth. (Legközvetlenebb munkatársa mégis a Párizsban élő görög Demetriosz Vikelasz volt.)
1894. június 16-án, egy szombati napon 16 óra 15 perckor a Sorbonne új épületének dísztermében a nemzetközi atlétikai kongresszus megnyitóünnepségén a kétezer meghívott között a sport 79 külföldi küldöttje hallgatta az elnöki tisztet betöltő diplomata, Alphonse de Courcel báró beszédét, akinek alapgondolata az volt, hogy „a sport a modern élet szükségszerűsége”. A vendégek, akik 49 sportszövetség képviseletében érkeztek Párizsba, egy új típusú diplomácia első nagykövetei lettek. Az általuk képviselt 13 ország – Anglia, Ausztrália, Belgium, Csehország, az Egyesült Államok, Görögország, Hollandia, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Spanyolország, Svédország és Franciaország – az olimpiai mozgalom úttörőjévé vált.
A felemelő nyitóünnepséget követően 18-án, hétfőn a küldöttek a lehető legkedvezőbb hangulatban láttak munkához. Tíz pontban foglalták össze a szervezet céljait. Az első hét pont az amatőrség kérdéseivel, a nyolcadik az olimpiai játékok felújításával, a két utolsó a sportágak kijelölésével, illetve a Comité International Olympique (CIO) – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – megalakításával foglalkozott. Egyhangú lelkesedéssel mondták ki a külföldiek és a francia polgárok a NOB megalakítását, és elnökévé Demetriosz Vikelasz görög diplomatát, a görög király nem hivatalos képviselőjét választották. (Több magyarországi lexikon tévesen Coubertint tünteti fel első elnökként.) A titkár Coubertin lett. Az első közgyűlés után, amely elutasította a pénzdíjas versenyeket, 19-én, kedden a Vikelasz-féle bizottság egyhangú szavazással döntött „az olimpiai játékok felújításáról”.
A bizottság hamarosan megállapodott a négyéves rendszerességről, majd határozott arról is, hogy a vívás kivételével az 1896-ban rendezendő első olimpián kizárólag amatőrök vehetnek részt. Csalódást okozott Coubertinnek, hogy rajongással mondták ki: az első újkori olimpiát 1896-ban Athénban kell megrendezni. „Én a játékok megünneplését Párizsban akartam megkezdeni a XX. század első évében, úgy, amint azt 1894. június 15-én a Revue de Paris-ban kifejtettem, egészen átitatva a hellenizmustól. (1900-ban valóban Párizs rendezte a játékokat a világkiállítással párhuzamosan, de éppen ez a párhuzam okozta a legnagyobb problémákat.) Demetriosz Vikelasszal folytatott tárgyalásaim, akivel az érintkezés kezdettől fogva egészen elragadott, hirtelen nézetem megváltoztatásához vezettek” – emlékezik meg a fordulatról Coubertin, és egyedül engedi útnak hazájába 1894 őszén – honfitársaival együtt – a rendezés előkészítésére barátját.
Vikelasz sűrűn írt leveleinek tartalmáról Coubertin nem emlékezik meg, viszont részletesen közli, hogy ő maga milyen szabályokat rögzített a sportesemények műsorára vonatkozóan. Aztán 1894 novemberében mégis elhajókázik Marseille-től Pireuszig, és úgyszólván egyetlen eredményről számol be, arról, hogy a Zappeionban biztosított egy szobát a NOB számára. Egyébként nem találkozik a királlyal, mert az éppen Oroszországban van, a hivatalos személyek pedig az állam pénztelenségére hivatkozva mellőznek minden protokollt. Hogy kinek a műve volt a külföldre került és ott meggazdagodott görög kereskedőktől a remélt 150 ezer drachma helyett 332 756 drachma összegyűjtése, és kinek az érdeme, hogy Georgisz Averoff alexandriai görög üzletember egymillió drachma költséggel újjávarázsolta a romos Márványstadiont, arról sehol egyetlen szó sem esik.
A 15 nemzet 245 versenyzője ámulatba ejtette az 1896 tavaszán Athénba érkező Coubertint. Nemkülönben az, hogy a görögök tíz első és több második helyet szereztek. Maga a király, I. György adta át ezüstérmeiket (a győzteseknek akkor még ez járt, lásd Hajós Alfréd érmeit a Testnevelési és Sportmúzeumban), okleveleiket és valódi, Olümpiában metszett olajágaikat. A görögök az első újkori olimpia sikerét annyira megbecsülték, hogy elhatározták annak tízévenkénti megismétlését. (Egyetlenegyre jutott energiájuk.) Csak Coubertin volt elégedetlen, mert szerinte nem tanácskoztak eleget, és ünnepélyesebb külsőséget képzelt el a játékoknak. Demetriosz Vikelasz megbízatása az athéni olimpia után lejárt. Ettől függetlenül még egy évig maradt a NOB tagja. Jóllehet a vezetők a béke szellemében a második NOB-kongresszust Berlinben kívánták megrendezni, Coubertin a maga erőszakosságával 1897. július 23-ra a Szajna torkolatában található Le Havre-ba hívta össze a tanácskozást, és elsőként mindjárt a NOB elnökévé választatta magát, azzal a soha többé nem követett jelszóval, hogy az elnök és a rendezőség nemzetisége azonos legyen. Benne is feledkezett 1925-ig az elnökségben, amikor is életfogytig díszelnök lett.
Az 1908-as londoni olimpia idején, július 20-án a messze távolban gyászos esemény következett be, amelyre az ünneplő tömeg fel sem figyelt. Athén korszerű Kifiszia városnegyedében röviddel 73. életévének betöltése után elhunyt Demetriosz Vikelasz, akinek nemzete az első újkori olimpiát rendezte, s ahová most a világ sportolói újból összesereglenek.
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
