Műgyűjtők, műkereskedők többnyire legfeljebb kölcsönöznek a tulajdonukban lévő művekből múzeumok, galériák tárlataira. A gyűjtők egyébként is háttérben maradnak, s olyan akcióra is kevesen vállalkoznának, mint amikor Saphier Dezső pályázatot hirdetett bizonyos képek alkotóinak azonosítására, magas pénzjutalommal honorálva a sikeres kísérleteket. Mi adja az ösztönzést ezekhez a vállalkozásokhoz?
– Ma is élénken él bennem az emlék, amikor feleségemmel a Nemzeti Galéria nagybányai festők alkotásaiból rendezett kiállítását néztük meg, és számos egyéni hangú mű esetében azt tapasztaltuk, hogy az alkotó fiatalon elhunyt, vagy elment az országból, vagy abbahagyta a festést… Mennyi veszteség érte a magyar művészetet, mondtuk, s közben arra gondoltunk, annál többet kell tenni az ismeretlen, lappangó értékek fölkutatásáért. De az alkatomból is következnek az ilyesféle vállalkozások. Mindig az újat, izgalmasat kerestem, így alakult egész gyűjtői pályafutásom. A bélyeggyűjtést azért hagytam abba, mert túl sok volt a biztos pont, a katalógus, segédeszköz, azután jött a numizmatika, a néprajz, az iparművészet, végül kikötöttem a festészetnél. Minden területen láttam ösztönző példákat. A háború után még éltek a nagy bélyeggyűjtők, akiknek a szenvedélye magával ragadta a gyermekeket. Voltak akkor még nagy numizmaták is, és az is előfordult, hogy egy-egy aukción leállították a licitet, mert gyermek is volt a vetélkedők között, és hagyták, jusson hozzá ő is ahhoz, amit szeret. Azt hiszem, nagy hibát követnek el a szülők, amikor kidobatnak a gyermekükkel egy-egy „kacatot”, hiszen ezekben a pillanatokban vész el benne a gyűjtő.
– De fontos-e egyáltalán, hogy gyűjtsünk valamit? Olykor a hétköznapi tárgyak is szinte elborítják környezetünket.
– Minden ember gyűjtőnek születik, ősi, atavisztikus ösztön ez a tevékenység. Vannak torz formái is: a mai gyűjtők nagy része az anyagi értékeket helyezi előtérbe vagy a presztízst, a megfelelni akarást. Az igazi gyűjtő azonban szereti tárgyait, s órákig bíbelődik velük, hogy jobban megismerje őket. Én azért léptem új és új területekre, mert mindig izgatott az ismeretlen érték. Közben a régi gyűjteményeimből is megőriztem azokat a tárgyakat, amelyekhez valamilyen okból személyesen kötődtem. Egyébként soha nem voltam „normális” gyűjtő, mindig ár ellen úsztam, sosem érdekeltek a nagy nevek, inkább azok a tárgyak, amelyek megszólítottak. Hogy a gondolkodásom, tájékozódásom eltért az általánostól, abban talán annak is szerepe volt, hogy „apanyelvem” magyar, anyanyelvem azonban német, s mindig kicsit tágasabbnak, nyitottabbnak éreztem a világot, mint amennyire itthon általában érezni lehetett.
– Ahogyan az aukciós leütési árak mutatják, a műtárgynak immár itthon is olyan ára van, amely kifejezi az értékét. Ha gyűjtőként nem is örül ennek, kereskedőként elégedetten dörzsölheti a tenyerét…
– A műkereskedésnél éppen olyan megkerülhetetlen az érték és az ár összefüggéseiről beszélni, mint amilyen megkerülhetetlen dolog volt egykor Magyarországon, hogy a gyűjtő kereskedővé váljon, hogy forrásokat szerezzen gyűjteménye gyarapításához. 1979-ben kaptam meg a bűvös papírt arról, hogy „gyűjtő-kereskedő” vagyok, 1983-ban nyitottam meg első üzletemet Kuriózum néven a Visegrádi utcában. Ez azonban valójában védőtevékenység volt, hiszen a névtelen levélírók, feljelentgetők sokat tudtak ártani az embernek akkoriban. A kilencvenes évek eleje óta azonban már csak társ vagyok egy Szent István körúti üzletben. Minthogy megválasztottak a Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetsége alelnökének, energiámból többet szeretnék arra fordítani, hogy Magyarországon igazi hivatássá váljon a műkereskedelem.
– Valamikor az volt. Lehet, hogy máig nem sikerült helyrehozni azokat a károkat, amelyeket az állammonopolista „műkereskedés” négy évtizede okozott? Hogyan illeszkedhet be így a magyar műtárgypiac a nagy közös európai piacba?
– Azzal a kérdéssel kellene kezdeni, hogy menynyire európai ma Európa, hiszen az egész világon kirobbannak botrányok, még az olyan jelentős műkereskedő cégek körül is, mint a Sotheby’s. Magyarország tényleg az átalakulás elején tart, az is túlzás azonban, hogy mindenkit gazembernek kiáltanak ki, ahogyan nálunk szokás. Nincs minta, nincs kontinuitás. Én még ismertem háború előtti kereskedőket, akiknél működött a gentleman’s agreement, ma viszont az írásba adott vállalás is felejthető. De nem csoda, hogy mindenki a kiskapukat keresi, ha olyan életszerűtlen jogszabályok kötik gúzsba a műkereskedelmet, mint amilyenek ma a kiviteli eljárásokra vagy a védett műtárgyakra vonatkoznak.
– Miközben nem hátrált meg a bürokrácia elől, szövetségeseket keresett a műbarátok széles táborában. Műtárgy-meghatározási pályázataival alighanem sok hívet szerzett magának és a művészet eddig ismeretlen értékeinek. Hogyan fogadták kezdeményezését a szakemberek?
– A Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze játéknak nevezte a pályázatot, ezen azonban nem sértődtem meg, mert tényleg játék volt – komoly játék. Nem mellesleg a publikált 87 műből 37-nek az alkotóját megtalálták, ami nem is olyan rossz arány. Kiderült, nem kell ahhoz föltétlenül három diploma, hogy valaki sok száz művet ismerjen, megtalálja az analógiákat a korábban nem látott alkotásokhoz. Sokan jól szórakoztak, még az Egyesült Államokból is érkeztek telefonhívások, közben egy csomó alkotás a helyére került. A játék azóta is folytatódik az egyik folyóiratban.
– Ahogyan tulajdonképpen folytatást jelent a július 29-én nyíló hármas kiállítás is, hiszen nem először állítja ki gyűjteménye egy részét a Szombathelyi Képtárban. Hogyan kezdődött e kapcsolat?
– Azzal az élménnyel, amelyet néhány évvel ezelőtt a képtár a két világháború közötti festőnők műveiből rendezett kiállításával adott, éppen ez ugyanis az egyik kedves gyűjtési területem. Ezért örültem, amikor itt mutathattam be az összeállítást zománc reklámtábláimból, amelyekből két nagy kollekció létezik az országban. Nyilván e bemutató sikere is közrejátszott abban, hogy dr. Gálig Zoltán művészettörténész, a képtár igazgatója fogékonynak mutatkozott a Frissítés című tárlat gondolatára. Akik eljönnek, aligha csalódnak, mert meglehet ugyan, hogy kevés olyan nevet találnak majd, amelyről divat ma beszélni, kvalitásos műben azonban nem lesz hiány. S ha felfigyelnek egy-egy alkotásra, mondjuk Szantrucsek Jenő, Hubay Cebryán Andor, Pál István vagy Csenei Vucsetics László festményére, a kiállítást kísérő kötet segítségével alaposabban megismerhetik az alkotókat. A kilencvenkilenc naiv művész tárlatához is megjelenik kötet, borítóján egy százhúsz évvel ezelőtti mű reprodukciójával, egy Duna-parti szabad strand képével, a háttérben a szőlődombok látványával. Mindent láthat rajta az ember, ami egy naiv művész képzeletét foglalkoztatja, a veleszületett tehetséget kibontja. Mert ma sincs másként, mint ahogyan az altamirai barlangrajzok készítőinél volt: az alkotótehetség az emberrel vele született érték, nem megszerezhető, „csak” fejleszthető.
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
