Száz–százötven méterre lehettünk a tornyoktól, a rendőrök ott már nem akadályoztak, nyugodtan bámészkodhattunk, tettem pár tétova lépést, hogy közelebb menjek, arra voltam kíváncsi, hogy melyik szinten szaladt be a gép. Úgy a hetvenedik emeletet saccoltam. Mint kiderült, tévesen, mert ha a New York Timesnak hinni lehet, akkor a mi tornyunkba a repülőgép a nyolcvanhetes és a kilencvenhármas emelet között vágódott be. Pont telibe talált bennünket. Mikor ezt olvastam, meghűlt bennem a vér.
– Hol voltál akkor, amikor a repülő átvágta az irodádat?
– Ezt utólag próbáltam kikalkulálni, de az időérzékem, mint már mondtam, nem működött. A két gép becsapódása között pontosan tizenöt perc telt el. 8.48-kor jött az első, 9.03-kor a második. Én még valahol a harmincadik emelet körül gyalogolhattam, amikor a mi repülőnk érkezett.
– Mikor néztél az órádra először?
– Fogalmam sincs. Az agyam helyén valami zsibbadt massza lehetett, de a túlélési ösztön működött, csak a legfontosabbnak vélt gondolatokra próbáltam koncentrálni. Hogy minél előbb kiérjek. Kint már alig tudtam lépni. Kóvályogtam, a lábaim össze akartak csukódni. Amikor a szervezetem úgy vélte, a nehezén túl vagyok, fölengedett kicsit. Érdekes, nem?
– De igen.
– A végső konklúzió szempontjából szerencse, hogy magasabban történt a becsapódás, mert a felsőbb emeleteken mindenki halálra volt ítélve. Ott maradt kollégáim hamar meghalhattak, egy pillanat lehetett az egész. Viszont akik ennél is följebb voltak, a borzalmak borzalmát élhették át.
Nem sokáig időztem ott, minden erőmmel azon voltam, hogy telefonhoz jussak. Akkor már egyetlen mobil sem működött. Annyira túlterhelődtek a vonalak, vagy a közeli adó meghibásodott, nem lehetett tudni. Lényeg, hogy a mobilok befuccsoltak. Késő délután azért már működött néhány, elterjedt például, hogy többen a romok alól telefonálnak, de ez kacsának bizonyult, egyetlen túlélőt sem szedtek ki a romok alól. Illetve öt embert másnap.
– Egy kismacskát sikerült tizennyolc nap után kimenteni egy szomszédos épületből.
– Ez örvendetes, a macskáknak kilenc életük van, mint tudjuk.
– Neked is van, számoljuk csak, legalább három. Már kétszer menekültél meg.
– Elképesztő volt az egész. Holttestet, de még sebesültet is alig lehetett látni. Mintha valami éteri gyilkolászás lett volna. Saját szememmel láttam, hogy ott állt a személyzet a kórházak előtt tétlenül. Nem volt dolguk, mert vagy meghalt valaki, és feküdt a romok alatt, amit napokig meg se lehetett közelíteni, vagy megmenekült, mint én. Tehát arra koncentráltam, hogy telefonhoz jussak. Tudni kell, hogy a mobilok elterjedésével együtt a fizető telefonfülkék is megszaporodtak. Minden utcasarkon van vagy nyolc. Hogy ez miért jó a telefontársaságoknak, nem tudom, valószínűleg azért, mert hirdetéseket tesznek rá. Viszont hiába volt ennyi telefon, mindegyiknél iszonyú sorok kígyóztak, teljesen reménytelennek látszott valahová beállni. Elindultam észak felé, és körülbelül tíz háztömbnyire lehettem már, tízutcányira a WTC-től, amikor úgy ítéltem meg, hogy talán ez a sor már nem olyan hosszú, és beálltam. Úgy képzeld el, hogy még ez is száz–százötven fős lehetett. Vérmérséklet szempontjából különbség lenne Amerika és Anglia, Svédország és Magyarország vagy valamelyik latin ország között. Néhol az emberek biztos hajba kaptak volna, de nálunk békésen várakoztak. Voltak kisebb viták, elhangzott egy-két káromkodás is, megmondom őszintén, a hölgyek néha elkezdtek csevegni, tehát nemcsak arról, hogy megvagyok, élek, kijöttem, hanem például, hogy most éppen süt a nap, vagy hogy mit vacsorázzunk. Végre sorra kerültem, akkor meg az volt a gond, hogy zsúfoltak a vonalak. Kis idő után szerencsére elértem Cicát, a feleségemet, mondtam, hogy élek, nincs semmi bajom.
Nekem csak egy kis lakásom van a Park Avenue-n, hogy közel legyek az irodához, és ne kelljen mindennap vonatoznom, egyébként Észak-Westchesterben lakunk, a feleségem ott is dolgozik. Már tudott a dologról, az édesanyja értesítette Stockholmból telefonon. Kiderült, hogy már kilenc előtt bent volt, és a mama három perccel az első becsapódás után telefonált. Akkor gyorsan bekapcsolták a rádiót, és csak azt hallották, hogy az északi torony kapott egy repülőt. Persze nem tudta, hogy az az én tornyom-e vagy sem. Abban reménykedett, hogy van lélekjelenlétem, 1993-ban például nem menekültem el, s akkor ez jó döntés volt. Most ez rossz döntés lett volna, mint tudjuk. Az izgalom és a reménykedés váltotta egymást nála, hogy hátha a másik toronyban vagyok, de amikor a második repülő is megérkezett, ez lényegtelenné vált.
Nyugtatgatták a kollégák, közben megjött a fiam telefonja innen Pestről, hogy „a papa?” – s akkor a feleségem közölte vele, hogy nem tudjuk, kisfiam. Reméljük a legjobbakat. Fiam itt dolgozik Budán, a Svábhegyen, egy svéd cégnél. A második becsapódást ő is egyenesben láthatta a tévén keresztül. Később a feleségem mondta, hogy nyugodjon meg, élek, mert telefonáltam, akkor meg az volt a gond, hogy a fiam nem tudta, az épületből telefonáltam-e vagy már kintről. Őrület volt.
Lényeg az, abban a pillanatban, amikor befejeztem a telefont, egyszer csak látom, hogy az utca teljes szélességében hatalmas tömeg rohan felém. Hogy el ne sodorjanak, beugrottam a mellékutcába. Úristen, mi volt ez, kérdeztem a mellettem állót. Azt mondja, biztos csak a rendőrök megugrasztották a népet, hogy ne nézelődjenek. Kikandikáltam a sarokról, és ez a látvány is döbbenetes volt, mintha lavina temetné el az embereket. Mindent befedett a por, a füst. Akkor följebb vittem a tekintetem, és azt sose fogom elfelejteni. Fölnéztem, és nem volt ott az épület. Nem volt torony.
– Csak akkor omlott össze.
– Megint nem hallottam egyébként semmit, szinte zajtalanul történt az egész. Azt hittem, a sokkhatás miatt a fülemmel van valami baj, de a tv-felvételeken is érdekes, hogy hallatszanak a kiabálások, a jajveszékelés, de maga a robaj, hogy egy ekkora épület összedől, nem. Talán ez a sok törmelék annyira felfogta a hangot. Amikor az épületben voltam, akkor sem hallottam zajt, csak a földrengésszerű rázkódást éreztem.
Szóval a mi tornyunk omlott össze először. A másik, amelyik az első repülőt kapta, még állt. Azért, mert a mi gépünk nagyobb volt, dupla benzinmennyiséget kaptunk. Nem vagyok statikus mérnök, de arra gondolnék, hogy egy becsapódásnál, amikor épületnek ütközik egy ilyen óriási gép, rögtön az ütközés pillanatában robban, tehát még kívül. Nem ez történt. Ha észrevetted a felvételeken, mint kés a vajba, úgy hatoltak az épületekbe, tisztán lehetett látni, ahogy a gép kettészeli a tornyot. Elgondolkodtató, hogy a lépcsőházak nem vasbetonnal, hanem gipsztáblákkal voltak burkolva. Háromnegyed inches gipsztábla, körülbelül kétszer két centi gipsz, ami törékeny.
– Csakugyan azt hinné az ember, hogy vasbetonból van.
– Azt hinné. Én is azt hittem. Nem így van, sajnos.
– Számított volna valamit?
– Nem tudom. Ha nem kap közvetlen találatot a lépcsőház, ezt nem tudjuk, mert mind a három lépcsőházat elnyírta. A közvetlen találatnak valószínűleg egy nyolcinches betonfal sem tud ellenállni. De feltételezzük, hogy a három lépcsőház közül egyet nem ér telitalálat, a tűz, a füst, a rezgések rögtön nem jutottak volna be közvetlenül. Akkor elképzelhető, hogy egy csomó ember a fölső emeletekről megmenekülhetett volna. Ugye, acélszerkezet veszi körül a lépcsőházat, erre vannak erősítve a gipsztáblák. A mozgás következtében ezek összetöredeztek, lehullottak, és a lángok rögtön behatoltak, a menekülés útját elzárva. Hogy miért gippsztáblákkal operáltak? Nyilván, hogy az épület súlyát könnyítsék. Ha semmi nem történik, ha nem hibásodik meg ez a kettős gipsztábla, akkor legalább két órát ellenáll a tűznek. Igen ám, de összetört. Az emberek sorsa a becsapódáskor megpecsételődött.
A telefont letéve teljesen bódult voltam. Haladtam észak felé, később tudtam meg, hogy az egész metrót leállították, de nem is kerestem, gyalog indultam a lakásom felé. Már a Park Avenue-n sétáltam, amikor látom, hogy mindenütt csoportok, tömegek hallgatják a rádiót, telefonálgatnak, akkor hallottam, hogy a Pentagon is találatot kapott.
Jézus Mária, itt a harmadik világháború! – rögtön ez ugrott be. Na de ki az ellenség? Szovjetunió már nincs, Kanadával úgy tudom, nem állunk hadviszonyban…
– A terroristák eszedbe se jutottak?
– Átfutott rajtam, de nem komolyan. Amikor felértem a lakásba, újra telefonálni kezdtem. Akkor hívtam fel közös barátunkat, Magdát, akivel egy évtizedig együtt dolgoztam a WTC-ben, sírtak, amikor megtudták, hogy élek, mert már lemondtak rólam. Ő három nap múlva szívrohamban meghalt.
Beszéltem anyámmal, a fiammal, az öcsémmel. Ahogy a családomat megnyugtattam, a kollégáimat próbáltam hívni. Egyik munkatársam simán odaveszett, de hogy meddig lehet fokozni a szörnyűségeket, arra példa egy másik kollégám. Ő egyike volt azoknak, akik a felszólításra visszamentek az irodájukba. A 78.-ról sietett föl a 91.-re értesíteni a feleségét, hogy nyugodjon meg, semmi baj, a felesége meg azt mondja, nyugodt vagyok, miért, mi történt? Akkor bekapcsolta a tévét, és látta a második becsapódást. Így még hallhatta férje utolsó szavait. Kész, vége.
Egy hét múlva egy manhattani étteremben összejöttünk a kollégákkal mi, túlélők.
– Bin Laden nevét mikor hallottad először az eseményekkel kapcsolatban?
– Azt hiszem, már a tévében. Hogy létezik ez a Bin Laden, aki Afganisztánban egy barlangban ücsörög, és onnan irányítja az eseményeket. A telefonok után vonatra szálltam, és elindultam haza. Este fél nyolcra otthon voltam.
– A vonaton észre lehetett venni, hogy ez egy különleges nap?
– Furcsa Amerika, az az igazság, ahogy kikerültem a közvetlen veszélyből és abból a környezetből, semmi szokatlant nem tapasztaltam. Egyébként is mindenki magának való, nem nagyon alakul ki a vonaton társalgás. Most azért beszédbe elegyedtem egy fickóval, és elmondtam, mi történt velem. Semmiről nem tudott, azt mondta, ő napközben nem néz tévét.
– Amikor másnap felébredtél, nyilván eszedbe jutott, hogy tegnap még volt irodád, ma már nincs, mit csinálsz a napoddal, nincs hova menned.
– Amikor fölébredtem, először dolgozni akartam menni. Ugyanúgy, mint mindig. Csak pár pillanat múlva jutott eszembe, hogy ahol az irodám volt, most csak levegő van, alatta pedig a rengeteg törmelék. Azt hiszem, telefonálgattam. Aztán mint egy darab fa, élettelenül ültem, kapcsolgattam az adókat a tévén, persze mindenütt a tegnapi képek. Meg a legújabbak. Akkor jutott eszembe már sokadszor, hogy az ember az események helyszínén tud a legkevesebbet arról, ami történik. Rengeteg telefont kaptunk, fiam elindított egy lavinát Pestről, hogy van egy magyar túlélő, tévéstábok telefonáltak, amit igyekeztem elhárítani. Az egyik budapesti kereskedelmi adó riportere, egy hölgy nem adta fel az ostromot, szinte könyörgőre fogta, hogy mindenképpen akar egy élő interjút velem. Hiába mondtam, hogy én itt dekkolok hatvan mérföldre a várostól, és különben sem lehet a helyszínre jutni, még a legnagyobb amerikai tévétársaságokat sem engedik oda, többmérföldes körzetben le van zárva a helyszín. Lezárták mindhárom Manhattanba érkező alagutat, kocsival meg egyáltalán nem lehet megközelíteni. Ennek ellenére megbeszéltünk egy találkozót szombat este tízre, sikerült a feleségemet is rávenni, pedig őt sokkal jobban megviselte az eset, mint engem.
A Park Avenue-i lakásban vártuk a tévések telefonját, így volt megbeszélve. Elmúlt tíz, sehol semmi. Egyszer csak furcsa hangokat hallok a folyosóról, rohangálás, kiabálás. Kinézek, és akkor mondják, hogy bombariadó van, ki kell üríteni az épületet. Még ez hiányzott. Kérdeztem, kitől jött ez az utasítás. Nem tudták megmondani. Az ablakon kinézve is láttam, hogy összevisza rohangál mindenki. Nem akartam elmenni, mert úgy gondoltam, hogy a lakásban vagyunk a legnagyobb biztonságban, de a feleségem félt, aztán eljöttünk mi is. Az utcán megkérdeztem a legelső rendőrt, mi ez a nagy felfordulás, azt mondja: „Ne kérdezzen, fusson!” Ezt sajnos a feleségem is hallotta, és érthető módon kiborult. Megint a legrosszabbra gondoltam, mert a tévében már megpengették a biológiai támadás esélyét, és akkor ilyen választ adni! A hatóság, amelynek az a dolga, hogy vigyázzon a rendre, nehogy pánik legyen. Ez a válasz a legjobb módja annak, hogy még a legnyugodtabb ember is pánikba essen. Úgyhogy az egész interjú kiment a fejemből, egy pillanat alatt beugrottunk az autóba, és elindultunk észak felé, amilyen gyorsan lehet, át a piros lámpákon, rátettem a vészjelzőt a kocsira, mint az őrült, mentünk a Madison Avenue-n észak felé.
– Kiderült, miért kellett eljönnötök?
– Elég ártatlan dolog, bombariadó volt az Empire State Buildingben. Mi nagyon közel lakunk hozá, ezért volt az egész cirkusz. Akkor este szélsebesen elhagytuk New Yorkot. Szeptember 18-án délelőtt mentem be aztán újra, így volt megbeszélve a kollégákkal. Délután pedig elmerészkedtem a helyszínre, már amennyire lehetett. A tőzsde már teljes erővel működött…
– Az fontos.
– Igen, összedőlhet a világ, de a tőzsdének mennie kell. Kerülő úton meg lehetett közelíteni, az egyik oldalról biztosítani kellett a közlekedést. A Wall Street-i állomást különben kihagyta a vonat, a Fulton Streeten lehetett kiszállni, és a Broadway keleti oldalán lehetett haladni a járókelőknek. A mellékutcákból be lehett látni a helyszínre, tehát 11-e óta akkor kerültem legközelebb az épület romjaihoz.
Körbesétáltam az egészet, és volt szerencsém átjutni egy-két torlaszon is, mert összebarátkoztam az egyik rendőrrel, megmutattam neki a belépőkártyámat, amivel a WTC-be jártam tizenöt évig, és az ő segítségével elég közel mehettem. Sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép. Akartam venni egy eldobható készüléket, de az üzletek nem voltak nyitva. Meglepő volt, hogy mennyi alacsony épület megúszta sértetlenül a környéken, volt olyan, amelyiknek az ablakai sem törtek be. Le volt zárva az az épület is, ahol nemrég a szemüvegemet megrendeltem. Szemüveg nincs, ezek meg lehet, hogy már meg is szűntek…
Nemrég kíváncsiságból felhívtam a volt irodámat. Hosszasan csörgött, aztán egy automata azt mondta, hogy ideiglenesen ki van kapcsolva a szám, de nemsokára visszaállítják.
Vége
origo.hu
Pánikban Magyar Péter? 9 évvel ezelőtti, manipulált felvételt közölt Orbán Viktorról
