Vége a show-nak

Csontos János
2004. 09. 10. 17:44
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Alkony utca tizenhárom. Mond önöknek valamit ez a lakcím? És ha úgy mondom: Fenyő-villa? Tudják, amiről Kormos Valéria nagy port felverő Magyar Nemzet-es riportsorozata nyomán szerzett tudomást a közvélemény. Az a posztmodern erőd, amelyet természetvédelmi területet letarolva emeltek. Lakóját ma úgy hívják: Friderikusz Sándor. A baloldal pártjait oly előszeretettel finanszírozó, emigráns fotósból lett sajtócézár helyére – annak mindmáig ismeretlen felbujtók által végrehajtatott, maffiaszerű kivégzését követően – gördülékenyen beköltözött a média szerencselovagja. A király helyére a tréfacsináló. Gondoljunk bele: Friderikusz, miközben vitatható nívójú, pártos közszolgálati tevékenységét végezte, innen indult és ide tért meg. Tessék elképzelni e sajátos helyzetet! Miközben a kézből etetett bulvársajtó (hálát rebegve az egynapos szenzációkért, amelyeket csak magától az érintettől lehet tudni) olyan híreket szerkeszt címoldalra, hogy a jólelkű showman adóleírásként lélegeztetőgépet vásárol, vagy hogy meg kívánja szerezni Cserháti Zsuzsa fiatalkori aktját a művésznő fiának – úgy él, akár egy vérbeli sajtómágnás. Nyilván tombol benne az elszánt környezetvédő, akárcsak a szociális érzék. Tán itt ötlött fel benne még az emlékezetes klip ideája is: elénekeltetni a hajléktalanokkal, hogy „Budapest, Budapest, te csodás…”
Budapest odafentről, az Alkony utcai sáncok mögül tényleg meglehetősen csodás lehet – talán ezért is nem volt képes Friderikusz az otthonadó közszolgálati televízióban érdemi kérdéseket feltenni a Medgyessy Péter szerint is korrupciós ügyekbe keveredett Demszky Gábornak. Ha hősünk, aki legkisebb fiúként indult a zord keleti végekről, tisztán a farkaserkölcsű kereskedelmi médiában tollasodott volna meg ilyen mértékben, egy szavunk sem lehetne. Csakhogy sztárgázsija jelentős részét mégiscsak a Magyar Televíziótól kapta, a mi adónkból hasítva ki. Az Antall-kormány alatt, a Horn-kormány alatt, a Medgyessy-kormány alatt, sőt az Orbán-kormány alatt is. Annyit, hogy különösebb nehézségek nélkül meg lehetett szerezni és fenn lehet tartani belőle akár a megalomán Fenyő-villát is, amelynek nem két forint a havi rezsije. Eközben viszont a köztévé érthetetlen módon elszegényedett: mára se székháza, se tőkéje, csupán tartozása; de az temérdek. Friderikusz és tiszavirág-életű produkciói úgy zsebeltek be extraprofitot a Csáki szalmájaként kezelt közpénzekből, hogy a köztévé folyamatosan csak ráfizetett. Ha kellett, még a Szabadság téri showtermékeket is készséggel átadták a konkurenciának (fittyet hányva a verseny szabályaira) válogatásműsorok alapanyagául, hogy az új kereskedelmi „arcot”, azaz az épp átigazolt Friderikuszt be lehessen vezetni új szerepkörébe.
Miként volt ez lehetséges? A teszetosza, kontúr nélküli, olcsójános tévéelnökök jóvoltából? Vagy a korrumpáló hajlamú politikusok fáradságos erőfeszítéseinek eredményeképpen, akik botor módon bedőlve a vulgármédia ámításának, reménytelenül áhítoznak egy kis tuti népszerűségre, ezért nem átallanak akár kompromittáló királycsináló üzeneteket sem hagyni árulkodó üzenetrögzítőkön? Vagy lehetséges, hogy Friderikusz, megszédülve a talmi sikerektől, maga is elhitte: attól, hogy beköltözött a király villájába, ő maga lett a király? Nem tűnt fel neki, hogy mindenütt feltűnően gyorsan kitelt az ideje, ahol nem közpénzből „gazdálkodnak”? Megbukott az RTL Klubon. Megbukott a TV2-n. És most, amint írta a táviroda iroda, megbukott az MTV-n is. Immár nem először.
A minap azt írta a hajdan „legnépszerűbb” napilap, hogy Friderikusznak kifelé áll a rúdja a korábban medgyessysta, mára immár gyurcsányista királyi tévéből is. Azt állítják, elszámította magát. Nem elégedett meg azzal, hogy A Hét helyét és műsoridejét bitorolta a csúfondáros elnevezésű, A szólás szabadsága című „közéleti, politikaival”; hanem előre menekülve, immár naponta kívánt nyomulni. Nem okult belőle, hogy egyszer valamelyik kereskedelmi adón már kínos érdektelenségbe fulladt egyszemélyes híradózási kísérlete – ha futja az adóforintokból, az ilyesfajta intő előkép sem számít. Rudi Zoltán előbb állítólag rábólintott a külföldi notabilitásokkal készítendő interjúfüzérre (talán Soros Györgytől egészen Tom Lantosig ívelően), aztán mégis szakítás lett a vége. Minden új műsor megindulhat, kivéve a szupersztárét – e romantikus verzió szerint az emiatt való sértődésből kifolyólag kellett végleg távoznia Friderikusznak a hálátlan közszolgálatból.
Évtizedes média-szakírói gyűrődéssel a hátam mögött engedtessék meg nekem, hogy finoman ingassam a fejem. Ez olyan túl kerek sztori. Gyanúsan kerek. Mintha semmi köze nem volna az önkényesen megvágott Medgyessy-interjúhoz, ami meggyőződésem szerint markánsan hozzájárult ahhoz, hogy az elmosódó Kiss Péter helyett a voluntarista Gyurcsány Ferencet emelték pajzsra a derék, hiszékeny szocialisták. Medgyessy – még az interjúkban bejelentett SZDSZ-korrupciók miatti megalázó térdepeltetése, kényszerű önkritikája előtt – óvott Gyurcsánytól; ezt Friderikusz „terjedelmi és ízlésbeli” okokra hivatkozva kicenzúrázta a közszolgálati interjúból. Később pedig olyan beszélgetést produkált a befutó Gyurcsánnyal, aminek alapján az újságíró-iskolák híven bemutathatnák a médiaszervilizmus ismérveit.
A szakítás előestéjén Friderikusz „A szólás szabadsága című tévéműsor készítői nevében” az egyik napilapban válaszolt az őt érő kritikákra. Miután lapunk problémafelvetése nyomán Szalai Annamária ORTT-tag üdvösnek tartotta a Medgyessy-interjú eredeti változatának közkinccsé tételét, Friderikusz – stílszerű gyurcsányizmussal – kinyilatkoztatta: az államtitkár asszony „csacsiságokat beszél”. Megkockáztatta, hogy Szalai „a Magyar Nemzet megbízásából jár el az ORTT-ben”, ami a szólásszabadság deklarált hívétől, akinek a média becsülete mindennél fontosabb, nem mindennapi kijelentés. A bevallottan megcenzúrázott interjút „álproblémának”, „műbalhénak” minősítette, aminek semmi tétje nincs; persze attól az apróságtól eltekintve, hogy ki kormányozza a Magyar Köztársaságot. Önmagát e tekintetben „szerzőnek”, a hatályos miniszterelnököt „riportalanynak” nevezte, mintha a közszolgálat szimpla szerzői jogi kérdés volna; s a moderátor fújná a paszszátszelet. Kioktatta az államtitkár asszonyt, s miután kijelentette, hogy semmi köze a vágatlan anyaghoz, lemondásra szólította fel, ha nem találná „a beleképzelt részeket” a vágatlan anyagban. Majd slusszpoénként odavetette: „A mi szerkesztőségünknek nagyon nincs ínyére a politikai élet számos, áporodott erkölcsiségű szereplőjével – akár még csak egy újságcikkben is – együtt mutatkozni.”
Szerintem ezzel lőtt túl a célon: tisztességes médiavezető nem tűrhetett el ilyen hangot egy hölggyel szemben. (Aczél Endre szerint már a „női szeszély” kifejezés használói is kiírják magukat az européerek közül.) Vajon miért volna „áporodott erkölcse” annak, aki a közszolgálati adó elfogulatlanságát kéri számon? S hogyan hazudhatja Friderikusz azt, hogy „ezzel az álproblémával kizárólag a Magyar Nemzet foglalkozott”, ha egyszer tele van vele a sajtó, az alapértesülés pedig az újságíróklubos Avar Jánostól, a Vasárnapi Hírek főszerkesztőjétől származik? Friderikusz vezetett már élő műsort úgy, hogy közben másutt sörözött; beszélgetett úgy egyenesben a kormányfővel, hogy az már javában Kubában nyaralt. Szavahihetősége a nullához konvergál. Most megérdemelten mennie kellett; de jogos a kérdés: miből fizeti ezután az Alkony utcai villa rezsijét?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.