Vége a show-nak

Alkony utca tizenhárom. Mond önöknek valamit ez a lakcím? És ha úgy mondom: Fenyő-villa? Tudják, amiről Kormos Valéria nagy port felverő Magyar Nemzet-es riportsorozata nyomán szerzett tudomást a közvélemény. Az a posztmodern erőd, amelyet természetvédelmi területet letarolva emeltek. Lakóját ma úgy hívják: Friderikusz Sándor. A baloldal pártjait oly előszeretettel finanszírozó, emigráns fotósból lett sajtócézár helyére – annak mindmáig ismeretlen felbujtók által végrehajtatott, maffiaszerű kivégzését követően – gördülékenyen beköltözött a média szerencselovagja. A király helyére a tréfacsináló. Gondoljunk bele: Friderikusz, miközben vitatható nívójú, pártos közszolgálati tevékenységét végezte, innen indult és ide tért meg. Tessék elképzelni e sajátos helyzetet! Miközben a kézből etetett bulvársajtó (hálát rebegve az egynapos szenzációkért, amelyeket csak magától az érintettől lehet tudni) olyan híreket szerkeszt címoldalra, hogy a jólelkű showman adóleírásként lélegeztetőgépet vásárol, vagy hogy meg kívánja szerezni Cserháti Zsuzsa fiatalkori aktját a művésznő fiának – úgy él, akár egy vérbeli sajtómágnás. Nyilván tombol benne az elszánt környezetvédő, akárcsak a szociális érzék. Tán itt ötlött fel benne még az emlékezetes klip ideája is: elénekeltetni a hajléktalanokkal, hogy „Budapest, Budapest, te csodás…”
Budapest odafentről, az Alkony utcai sáncok mögül tényleg meglehetősen csodás lehet – talán ezért is nem volt képes Friderikusz az otthonadó közszolgálati televízióban érdemi kérdéseket feltenni a Medgyessy Péter szerint is korrupciós ügyekbe keveredett Demszky Gábornak. Ha hősünk, aki legkisebb fiúként indult a zord keleti végekről, tisztán a farkaserkölcsű kereskedelmi médiában tollasodott volna meg ilyen mértékben, egy szavunk sem lehetne. Csakhogy sztárgázsija jelentős részét mégiscsak a Magyar Televíziótól kapta, a mi adónkból hasítva ki. Az Antall-kormány alatt, a Horn-kormány alatt, a Medgyessy-kormány alatt, sőt az Orbán-kormány alatt is. Annyit, hogy különösebb nehézségek nélkül meg lehetett szerezni és fenn lehet tartani belőle akár a megalomán Fenyő-villát is, amelynek nem két forint a havi rezsije. Eközben viszont a köztévé érthetetlen módon elszegényedett: mára se székháza, se tőkéje, csupán tartozása; de az temérdek. Friderikusz és tiszavirág-életű produkciói úgy zsebeltek be extraprofitot a Csáki szalmájaként kezelt közpénzekből, hogy a köztévé folyamatosan csak ráfizetett. Ha kellett, még a Szabadság téri showtermékeket is készséggel átadták a konkurenciának (fittyet hányva a verseny szabályaira) válogatásműsorok alapanyagául, hogy az új kereskedelmi „arcot”, azaz az épp átigazolt Friderikuszt be lehessen vezetni új szerepkörébe.
Miként volt ez lehetséges? A teszetosza, kontúr nélküli, olcsójános tévéelnökök jóvoltából? Vagy a korrumpáló hajlamú politikusok fáradságos erőfeszítéseinek eredményeképpen, akik botor módon bedőlve a vulgármédia ámításának, reménytelenül áhítoznak egy kis tuti népszerűségre, ezért nem átallanak akár kompromittáló királycsináló üzeneteket sem hagyni árulkodó üzenetrögzítőkön? Vagy lehetséges, hogy Friderikusz, megszédülve a talmi sikerektől, maga is elhitte: attól, hogy beköltözött a király villájába, ő maga lett a király? Nem tűnt fel neki, hogy mindenütt feltűnően gyorsan kitelt az ideje, ahol nem közpénzből „gazdálkodnak”? Megbukott az RTL Klubon. Megbukott a TV2-n. És most, amint írta a táviroda iroda, megbukott az MTV-n is. Immár nem először.
A minap azt írta a hajdan „legnépszerűbb” napilap, hogy Friderikusznak kifelé áll a rúdja a korábban medgyessysta, mára immár gyurcsányista királyi tévéből is. Azt állítják, elszámította magát. Nem elégedett meg azzal, hogy A Hét helyét és műsoridejét bitorolta a csúfondáros elnevezésű, A szólás szabadsága című „közéleti, politikaival”; hanem előre menekülve, immár naponta kívánt nyomulni. Nem okult belőle, hogy egyszer valamelyik kereskedelmi adón már kínos érdektelenségbe fulladt egyszemélyes híradózási kísérlete – ha futja az adóforintokból, az ilyesfajta intő előkép sem számít. Rudi Zoltán előbb állítólag rábólintott a külföldi notabilitásokkal készítendő interjúfüzérre (talán Soros Györgytől egészen Tom Lantosig ívelően), aztán mégis szakítás lett a vége. Minden új műsor megindulhat, kivéve a szupersztárét – e romantikus verzió szerint az emiatt való sértődésből kifolyólag kellett végleg távoznia Friderikusznak a hálátlan közszolgálatból.
Évtizedes média-szakírói gyűrődéssel a hátam mögött engedtessék meg nekem, hogy finoman ingassam a fejem. Ez olyan túl kerek sztori. Gyanúsan kerek. Mintha semmi köze nem volna az önkényesen megvágott Medgyessy-interjúhoz, ami meggyőződésem szerint markánsan hozzájárult ahhoz, hogy az elmosódó Kiss Péter helyett a voluntarista Gyurcsány Ferencet emelték pajzsra a derék, hiszékeny szocialisták. Medgyessy – még az interjúkban bejelentett SZDSZ-korrupciók miatti megalázó térdepeltetése, kényszerű önkritikája előtt – óvott Gyurcsánytól; ezt Friderikusz „terjedelmi és ízlésbeli” okokra hivatkozva kicenzúrázta a közszolgálati interjúból. Később pedig olyan beszélgetést produkált a befutó Gyurcsánnyal, aminek alapján az újságíró-iskolák híven bemutathatnák a médiaszervilizmus ismérveit.
A szakítás előestéjén Friderikusz „A szólás szabadsága című tévéműsor készítői nevében” az egyik napilapban válaszolt az őt érő kritikákra. Miután lapunk problémafelvetése nyomán Szalai Annamária ORTT-tag üdvösnek tartotta a Medgyessy-interjú eredeti változatának közkinccsé tételét, Friderikusz – stílszerű gyurcsányizmussal – kinyilatkoztatta: az államtitkár asszony „csacsiságokat beszél”. Megkockáztatta, hogy Szalai „a Magyar Nemzet megbízásából jár el az ORTT-ben”, ami a szólásszabadság deklarált hívétől, akinek a média becsülete mindennél fontosabb, nem mindennapi kijelentés. A bevallottan megcenzúrázott interjút „álproblémának”, „műbalhénak” minősítette, aminek semmi tétje nincs; persze attól az apróságtól eltekintve, hogy ki kormányozza a Magyar Köztársaságot. Önmagát e tekintetben „szerzőnek”, a hatályos miniszterelnököt „riportalanynak” nevezte, mintha a közszolgálat szimpla szerzői jogi kérdés volna; s a moderátor fújná a paszszátszelet. Kioktatta az államtitkár asszonyt, s miután kijelentette, hogy semmi köze a vágatlan anyaghoz, lemondásra szólította fel, ha nem találná „a beleképzelt részeket” a vágatlan anyagban. Majd slusszpoénként odavetette: „A mi szerkesztőségünknek nagyon nincs ínyére a politikai élet számos, áporodott erkölcsiségű szereplőjével – akár még csak egy újságcikkben is – együtt mutatkozni.”
Szerintem ezzel lőtt túl a célon: tisztességes médiavezető nem tűrhetett el ilyen hangot egy hölggyel szemben. (Aczél Endre szerint már a „női szeszély” kifejezés használói is kiírják magukat az européerek közül.) Vajon miért volna „áporodott erkölcse” annak, aki a közszolgálati adó elfogulatlanságát kéri számon? S hogyan hazudhatja Friderikusz azt, hogy „ezzel az álproblémával kizárólag a Magyar Nemzet foglalkozott”, ha egyszer tele van vele a sajtó, az alapértesülés pedig az újságíróklubos Avar Jánostól, a Vasárnapi Hírek főszerkesztőjétől származik? Friderikusz vezetett már élő műsort úgy, hogy közben másutt sörözött; beszélgetett úgy egyenesben a kormányfővel, hogy az már javában Kubában nyaralt. Szavahihetősége a nullához konvergál. Most megérdemelten mennie kellett; de jogos a kérdés: miből fizeti ezután az Alkony utcai villa rezsijét?