Egy régi riport

Öreg barátom szerint az élet hasonlatos egy utazáshoz. Tele van izgalommal, a búcsúzások fájdalmával és a megérkezések örömével. Akár egy vonat. Vannak átszállóhelyek is, csatlakozások, s előfordul hogy ezekről egy-egy utas lemarad. Aztán hiába fut a vonat után, mert nem éri utol, csak valahol a végállomáson.
Utazás közben elgyönyörködhet az ember a táj szépségében, ki is hajolhat az ablakon, bár ez veszélyes. Ahogy öregszünk, egyre gyakrabban tekingetünk vissza, mondogatván: „Ez régen másképp volt!” És nem csak az újságírásban, ahol szinte naponta meg kellett küzdeni a mundér becsületéért. Hol van már ennek a mundérnak a tisztasága? Pedig sokan még az életüket is feláldozták érte.
A becsületes újságírói helytállás egyik parányi szigete a háború után a parasztpárt lapja, a Szabad Szó volt. De hiába jegyezte főszerkesztőként Darvas József, s hiába irányította Veres Péter meg Szabó Pál, mind a két kiadását, a délelőtti fővárosit és a reggeli vidéki lapot is feleslegesnek tartották Rákosiék. Abban a zivataros időben nem volt más választásom, mint a Friss Újság. Lestyán Sándor főszerkesztésében jelent meg nagy példányszámban, felelős szerkesztője az az Enczi Endre volt, aki a forradalom után az Irodalmi Újságot szerkesztette Párizsban.
Mi, munkatársak is jól tudtuk, hogy a lap szálka a kommunisták szemében: a faliújságokon nevelkedett népi káderek egyeduralomra törtek. Tehetséges gárda alakult ki a lap körül abban a nehéz időszakban, de csak a kommunista párt sajtóosztályának irányításával lehetett lapot csinálni. A nehézségek illusztrálása végett elmondok egy történetet.
Lestyán főszerkesztő behívatott egy nap, és a következőket mondta: „Felhívtak a központból, és a szemünkre vetették, hogy egy dunántúli kis faluban kétszáz százalékra teljesítette a lakosság a beadási kötelezettségét, mi meg nem írtunk róla. Légy szíves, menj ki a faluba egy fotóssal, és írjál egy oldalnyi dicshimnuszt a hihetetlen eseményről. Vállalod? …”
Mit tehettem, vállaltam. És másnap útnak eredtem Papp Jenő fotóriporter kíséretében a nevezett faluba. A nevét nem írom le, mert a múltnak hosszú a keze, és lehet, hogy viszszanyúl.
Megérkeztünk a faluba, a kocsit a falu szélén hagytuk, s gyalogosan bandukoltunk a községháza felé. Nem találkoztunk kitörő örömmel, lelkesedéssel, ami egy ilyen nagyszerű teljesítményt igazolt volna. A kapuk zárva, még a kutyák sem ugattak. A tanácselnököt úgy kellett előkeríteni, elbujdosott. Levert volt, kedvetlen. Nem szívesen nyilatkozott. Az valóság, hogy a beadást kétszáz százalék fölött teljesítette a lakosság, de hát…
De hát nem úgy, ahogy a pártközpont tudatta, hanem úgy, hogy könyörtelenül lesöpörték a parasztok padlását, és elvittek minden szem fellelhető gabonát.
„Most maguk miért jöttek? Hogy örömhírt vigyenek? Ki van téve a »túlteljesítők« névsora egy kirakatban. Szégyelli a falu. Megaláznak bennünket! Írják meg az igazat, hogy fosztogatók jártak nálunk!” – fakadt ki az elkeseredett tanácselnök, aki maga is a károsultak között volt, de nem adta a nevét. Ilyen gyalázathoz nem. Akkor hát mi legyen? Ki vállalja a lelkes önkéntességet? Ilyennel nem találkoztunk.
Álltunk az üres utcán tanácstalanul. Ekkor eszembe ötlött a megoldás. Lemásoltam tíz nevet a hősi emlékműről. Ezek már a túlvilágon nem szégyenkeznek. Ők mindennél többet adtak: életüket a hazáért. De nem ezért a hazáért. Hanem egy kommunistamentes, szabad hazáért.
Megjelent az ő nevükkel teletűzdelt riport. A sajtóosztály, a pártközpont nagyon elégedett volt. Kiss András ötholdas: 230 százalék. Nagy József kilencholdas: 150 százalék. Ez igen! Példát mutattak! A halottak!
Aztán ez a módszer később mindennapossá vált a lapnál. Jó példa kellett? Ott volt mindenütt a hősi emlékmű. Dallos Sándor kollégám külön is ellátott nevekkel, a szegedi boszorkányperről gyűjtött adatokat. „Kell egy jó név? Sztahanovista legyen az elégetett boszorkány. Csak vigyázz nagyon, hátha azok között is volt kommunista! – figyelmeztetett. – Mert azok furmányosak és visszatérnek!”
Reménykedem, hogy azért annyira nem furmányosak, hogy visszatérjenek.