Köznapló

Március 3., csütörtök
Bevallom, félek az ügynöklistáktól. Nem néztem meg egyiket se, mert hátha… Hátha ott a neve valakinek, aki közel állt hozzám, s én akkor azt hittem, hogy érdek nélkül áll közel. Az Eötvös utcába se mentem el, hogy zörgessek a Történeti Hivatal kapuján. Minek? Nem voltam én annyira fontos, hogy megérte volna hivatásos szaglászót küldeni rám. Miért tartott volna a hatalom sokra, mikor látni való volt, hogy „csak” a vidéket járom, és arról írok, ami az isten háta mögött, mindentől távol történik? Úgy hitték az ostobák, ez lényegtelen, pedig ma is lényeges: a városi embert csak így lehet falusi tanulmányútra küldeni. Csak így tudom neki megmutatni, mint élnek ott az emberek, mennyi köztük a szegény, s ha kellő szenvedély táplálta az írást, az olvasó bizonnyal megállt, utánagondolt, s az is lehet, hogy megszólalt benne a lelkiismeret. Ha kérdezte volna valaki, mit művelek, azt felelem: lelki honvédelmet.
Aki az országot járja, az emberek belső lényegéhez keres utat, és van némi tehetsége ahhoz, hogy megtalálja, nem figyel arra, hogy mások eközben feljelentik társaikat. Nem figyel, mert neki feladata van, ha úgy tetszik: küldetése, míg a jelentőnek csak fedőneve és tartótisztje. Hadd tegyem hozzá: hiszem, hogy jobb, ha az ember azoknak fontos, akiket szeret, és nem azoknak, akiket utál. Ezért sem zavart, mikor pár éve kiderült tudatlanságom, bár nem tudom, az volt-e valóban…
A kilencvenes évek elején riportot írtam a hévízi gazemberségekről, amelyek máig fortyognak, mint a forró iszap. Az írás megjelent, másnap odajött egy kollégám, kedvesen átfogta a vállamat, és azon a hangon, ahogy egy gyerekhez szokás, így szólt: hogy te milyen naiv fiú vagy! Hát nem tudod, hogy ez egy színtiszta három per hármas ügy?
Nem írom most sem római számmal, mert így értettem akkor: betűvel. Fogalmam sem volt, mi az a III/III… Kérdezheti valaki: mit keres az ilyen a profi zsurnaliszták között? Ez is egy vélemény, bár aki így gondolja, nyilván jobban kedveli a remekül tájékozott forrótamásokat, szegvárikatalinokat: ők bezzeg tudták, mit jelent a két római szám és köztük a perjel. Persze én is „jelentettem”, igaz, nyilvánosan, és főleg arról, mekkora kiváltság magyarnak lenni, s képviselni azt a kultúrát a kontinens egy szem eurázsiai népének tagjaként, amelynek párját nem lelni a Lajtától az óceánig. Mert ami a magyarságot fenntartotta ezer évig, épp az, amiben különbözik a többi európai néptől.
Hogy mégis nagyobb érték számomra az azonosság, mint a másság? Igen, de ez nem az, amiről a nyafogó cérnahuszár szokott hadonászni a Nap Tv stúdiójában, mikor homoszexuálisokról van műsor. Nem. Az azonosság számomra azt jelenti, hogy valaki hiszi és lényével hitelesíti azt, amit a nyilvánosság elé visz élőszóban vagy írásban. A másság ennek épp az ellenkezője. Hirdetőinek értékrendje idegen, ezért kell alakoskodniuk, ezért forgatnak köpenyeget, ezért csapnak be mindenkit, és megbízhatatlanok akkor is, ha megbízzák őket valamivel – nem lehet rájuk építeni.
Az ügynöklistán szereplők azok közül valók, akikre tényleg nem lehet. Az előző rendszer mégis pillérnek hitte őket. Egyik ok a sok közül, amiért összedőlt és megbukott. Akit érdekel, kikkel számolt Kádár és csapata, nézegesse az ügynöklistát. Rosszkedve lesz utána.
Okkal hiszem, hogy tavasz felé közeledve a rózsák többet ígérnek. Ezt azért mondom, mert a minap remek fajtakatalógust kaptam. Abban leltem rá a Rose de Reshtre. Megtudtam, hogy Perzsiából származik, és nemesítésének ideje ismeretlen. Színe a cseresznyepirostól a világos bíborvörösig terjed, tartósan nyílik, besorolása szerint történelmi rózsa, magassága 100–120 centi, illata intenzív. Hát nem jobb ilyesmit olvasni, s elképzelni, ahogy a napfényben nyílnak a bíborvörös szirmok?
Az ügynökök világa a félhomály és benne a hervadás.

Március 4., péntek
Elegem van abból, hogy a boltokban több a bajor, a stájer, a finn, a német és újabban az amerikai kenyér, holott egykor közmondásosan a magyar volt a Kárpát-medencében a legjobb. Miért? Mert remek volt a liszt, és értette a dolgát a pék. Ma úgy fest, hogy mindkettővel baj van.
„Deutsche Qualität in Ungarn”, olvasom egy kenyér címkéjén. A négy szó árasztja a gyarmatosítók gőgjét, egyúttal közli, a legalapvetőbb dologhoz sem értünk: a kenyérsütéshez. Hogy a tájékoztatás teljesebb legyen, ott áll az is: www.jokenyer.hu… A teljeskörűséget mégsem ez bizonyítja, hanem a multik élelmiszer-áruházaiban sütött félbarna kenyér. Rokonom szerint ennél a háborús fogolytáborban jobbat adtak. A félbarna: nyers, sótlan, morzsál, se íze, se bűze. Ez volna a „magyar” kenyér… Innen üzenem, hogy etessék meg otthon a kedves mamával!
Túrkevén lisztet vittünk a pékhez, és másnap hozhattuk a három- vagy ötkilós kenyeret. Meg volt sülve a közepe, nem száradt ki egy hét után sem, és jó íze volt anélkül, hogy zsírt, lekvárt vagy tejfölt kentünk volna rá. Gaál István szépséges Bartók-filmjének vége jut eszembe, mikor a magát száműző zenész feljajdul Amerikában: Ez nektek kenyér? És elmondja, mint készül otthon az igazi, és amíg mondja, és mi látjuk, hogy miként, az olyan, mint egy imádság. Nem is oly rég mindent egységbe fogott a hit és az élet parancsa. Hozzuk vissza őket, s akkor a multinacionális pékek mehetnek vissza a rágógumigyárba.

Március 7., hétfő
Drágább lesz a szerencse. Nem tudom, mennyibe került eddig a lottó, a rádióriporter azokhoz ment oda, akik tudják. Az idős asszony kedvesen válaszolgatott: igen, már húsz éve játszom. És milyen sikerrel? Kettesem szokott lenni, kaptam olyankor pár száz forintot, ennél több sose volt. És ha öttalálatosa lenne? Isten őrizz, dehogy kéne nekem! Összezavarna, félnék a sok pénztől…
Szeretni való volt, ahogy az asszony tiltakozott! Nem szégyellte, hogy kisember, hogy beéri apró örömökkel, és azt is ki merte mondani, hogy mikor játszik, a nyeremény határát maga húzza meg gondolatban.
Volt nekünk egy költőnk, Szép Ernőnek hívták. Sose akart forradalmat, tán ezért sem volt tananyag, és nemigen adták ki a verseit. Ő volt az utolsó, aki híven tudott szólni ilyen életekről. Nem sajnálkozva, nem leereszkedőn – finoman odahajolva, hogy fülébe súgják a titkot, amit versbe szed majd, és továbbad nekünk.

Március 8., kedd
Fotó érkezett Kolozsvárról, rajta Eörsi Mátyás. Látni, hogy csodálkozik, és nem értem, miért. Tiltakozók állják el az útját, nem hagyják belépni a Sapientia egyetem egyik termébe. Mást várt? Azt hitte, azok után, hogy pártja tavaly ütötte-vágta a pesti Ráday Kollégiumot, ölelő karokkal várja a püspök a reformátusok kolozsvári kollégiumában? S mert ottani előadása meghiúsult, virágszőnyegen, ünneplő hallgatók sorfala közt fog lépdelni az egyetem Óvári-terme felé? Tényleg ezt hitte?
Nem, ez kizárt. Ilyen fogadtatást aligha remélhet az, aki Pestről jövet arról akar szólni, mik volnának Kolozsvár és a térség uniós perspektívái. Nem mintha javasolni akarnám, de kérdezzen meg legközelebb valakit, ha ilyet tervez, mert Erdélyben, ahol a népszavazás okozta sebek még nem gyógyultak be, egy szabad demokrata megjelenése provokációnak számít. De minthogy a provokáció Eörsi képviselő úr bevált műfaja, vegye tudomásul, hogy a tiltakozás joga meg az erdélyi diákoké.
És örüljön, hogy ennyivel megúszta, hiszen hozzávághattak volna pár tojást, mint Kohl kancellárhoz Halléban. Ő is eggyel arrébbról jött, s úgy hitte, mindent jobban tud, mint a helyiek. Holott a megalázottak és megszomorítottak nem szeretik, ha messziről jött okostojások akarnak leckét adni arról, mi jó nekik és mi nem. Azt meg főleg rühellik, ha azért, mert tiltakoznak, szélsőségesnek és antiszemitának mondják őket, mint a kolozsvári diákokat Pesten. Ezt a magyarországi generálszószt, amelyet a Duna–Tisza táján minden ilyen históriára ráöntenek, Erdélyben egy vízzel kiöblítik, s már nyoma sincs. Arrafelé más világ járja, és az olyan sápadt szobapolitikusnak, mint ön, képviselő úr, nem sok esélye van kipirult arcú fogadtatásra.

Március 9., szerda
Ó, milyen aranyos ez a Lendvai Ildikó! Ismét oktat, és katedrán állva, szocialista tanító néniként azt javasolja a tüntető gazdáknak, menjenek haza, őt zavarják a traktorok március 15-e ünneplésében. Ha nem csal az emlékezetem, a tanító nénit azelőtt más zavarta: maga március 15-e. Nehéz feledni, mennyi rendőr cirkált az utcán azon a napon, és mennyire nem szerették a kokárdát abban az épületben, ahol Lendvai cenzor asszony dolgozott.
Egyébként a traktorokat két szempontból is figyelmébe ajánlom. Mint régi és szigorú szellemi rendfenntartónak, emlékeznie kell Kodály egyik könyvére. Közélet, vallomások, zeneélet a címe, és megjelenése évében ön még a pártközpont kulturális osztályának helyettes vezetője volt. Kérem, üsse föl a könyvet a 22. oldalon. Látja, mi áll ott? „Az igazi országfenntartó, történelmi osztály a falusi…” Téved, ha azt hiszi, azért idézem, mert Kodály tekintélye áll e kijelentés mögött. Nem. Ami mögötte áll: az évekig tartó országjárás, a sok ezer találkozás falusi emberekkel. Ezért hiszünk neki százból százszor, ám annak egyszer sem, akit március 15-én zavarnak a traktorok. Az meg főleg hallgasson erről így nőnap táján, akinek elvtárselődei traktorra ültették a nőket, tönkretéve őket mint majdani anyákat: ez a második szempont, a többit majd anyák napján, kedves Lendvai Ildikó.