Birodalmi lépegető

Politikusok vagyunk, nem értelmiségiek – nyilatkoztatta ki Gyurcsány Ferenc vitézlő miniszterelnök egy fölöttébb lojális, baráti rádióműsorban a minap. Mielőtt gondolkodás nélkül rávágnánk, hogy mi bizony ezt a dolgot már réges-rég sejtettük, vessünk egy pillantást a kontextusra is. A mostanság erősen hajszoltnak tűnő miniszterelnök ugyanis ezt a kijelentését nem önkritikának, hanem öndicséretnek szánta. Arra a nem is nagyon burkoltan szervilis moderátori felvetésre reagált így, amely szerint a csúnya, papagájkommandós Fideszben kifelé kommunikálva minden számottevő politikus következetesen azt mondja, amit a pártelnök (ezt nevezik pártnak) – bezzeg a kormánypártokban virágozhat ezer virág: mindenki úgy beszél, ahogy ott és akkor, a mikrofon meg a kamera láttán az eszébe jut. Mi tagadás, ez a hullámzó kormánypárti mezőny ismeretében meglehetős politikai kockázattal jár. (Az még a kisebbik baj, hogy összevissza beszélnek – ám éles helyzetben úgy is szavaznak. Ebből kifolyólag feltehetőleg Szili Katalin sem a Szállj el Sólyom-szárnyon című számot kéri a kívánságműsorban.) Gyurcsány előbb meghatódott attól, hogy ő annyira értelmiségi, hogy folyton az eredetiségre, az egyszeri megfogalmazásokra törekszik (ennek a gyümölcsei azután az öregecskedő nők és a megtévesztő szándékkal futballmezt öltő szaúdi terroristák); majd deklarálta, hogy lesz ez még így se: antiintellektuális, machiavellista politikusként olyan veres tollú papagájkommandót toboroznak a nyár közepére, amilyet nem látott még a világ. A siker záloga pedig az, hogy maga Gyurcsány lesz a kommunikációs kommandóparancsnok.
Kéretik e felbuzduláson nem öntelten mosolyogni. Ez ugyanis aligha a szokásos lufi, sóder, porhintés. Ez már a várkapitány végzetes felismerése, hogy az ostrommal dacolni reménytelen: vagy megadják magukat, vagy hősiesen kitörnek Zrínyi módjára. Egy Zrínyi pedig a maga heroikus pátoszával magyar földön mindig rokonszenvessé tehető – feltéve, ha előtte nem mészárolja le saját vitézeit. Gyurcsány lassanként minden kommunikációs bajtársától megszabadult (vagy kényszerűségből, vagy jószántából), aki segítette őt a végtelenül naiv és politikailag tehetségtelen Medgyessy belső megpuccsolásában. Elvileg még volna egy év a kormányzásból, de Gyurcsány jószerivel már csak magára és közvetlen zsoldosaira számíthat. A zsoldosok, míg csöng a pénztárgép, egészen a végsőkig kitartanak mellette – a török emberrengetegbe azonban nem fogják elkísérni: majd bolondok lennének egy kétes értékű eposzért feláldozni magukat. Gyurcsány azonban nem azért lett önjelölt blöffkirály, hogy az efféle apróságok eltántorítsák. Az ország minden józan számítás szerint gazdaságilag (de legalábbis az állami költségvetést tekintve) hamarabb összeomlik, mint hogy Gyurcsány kitölthetné a kormányzati ciklusát. Be fogja ezt valaha ismerni a választások által nem legitimált kormányfő? Az eddigi tapasztalatokból kiindulva nem fogja beismerni. Akkor pedig már csak az a közérdekű kérdés vár megválaszolásra: magával ránthatja-e a Gyurcsány-féle ámokfutás a köztársaságot?
Nem azért akartuk a rendszert megváltoztatni, hogy aztán egy kontraszelektált KISZ-titkár az egészet kockára tegye. Minderről azonban senki nem kérdezett meg bennünket: ha a piros dzsekis kapitalizmust netán áhította is a megtévesztett jámbor többség, ezt a kádköves verziót bizonyosan nem. A kocka pörög, s mindannyiunk élete a tét. Még akkor is, ha jön a nyár, s a lelkünk elvágyódik hűsítő vízpartokra, mediterrán álomvilágokba. Ha hihetünk az Áder-féle eladósodási mérőműszernek, a kánikulai napokon is minden napnyugtakor hétmilliárddal kövérebb az államadósság. Tehetségtelen kormányzás alatt még a nullszaldó is reménytelen, megvalósíthatatlan ábránd. Vajon miért nem emel vétót ez ellen az istenadta nép? Talán mert nem is tud semmit az egész romlásról?
Az elkendőzésnek fő eszköze a média. A médiát pedig táplálni kell, mint a fészekben tátogó éhes fiókát. Ha nincsen kukac, gyártani kell. Ha nincsen kormányzati siker, kreálni kell. A kreatív kukacgyártók úgy kellenek az országrontó hatalomnak, mint sivatagi vándornak az oázis. A sajtó túlnyomó része tenyérből eszik, a másik része ellenben – amelyet minden kormányzati törekvés ellenére sem sikerült ellehetetleníteni, felszámolni, elhitelteleníteni – nem. Őket meg kell próbálni tematizálni. Negatív és pozitív propagandával, s ha kell, a provokáció sok évezredes eszközeit alkalmazva. Ha elaltathatók, az is jó; ha ugranak a hergelésre, az is jó. Csak lehetőleg az ország sanyarú állapotával ne foglalkozzék a nagyérdemű.
A pozitívnak szánt kormányzati propaganda vezérhajója a száz lépés programja. Bárki első pillantásra láthatja, hogy nincsen semmiféle száz lépés – blöff és figyelemelterelés az egész. Kétségbeesett, fantáziátlan kommunikátorok különösebb meggyőződés nélkül összeszedtek ezt-azt abból, amit amúgy is csinálnia kellene egy normális kormányzatnak. Csillámként belekevertek nyilvánvalóan nonszensz elemeket is, mint a borravalóadó. Még arra sem vették a fáradságot, hogy egy szamárfüles papírra összeírják a listát, hogy legalább formailag kijöjjön a száz. Nem is fog kijönni, mert mire ez érdekes lehetne, a számmisztika (és kifejezetten a százas szám) iránt olyan különös fogékonyságot mutató Gyurcsány éppúgy történelmi lábjegyzetté töpörödik, mint a „száz nap, százszázalékos” Medgyessy. Az viszont, hogy ezt az egész kommunikációs szemfényvesztést még közpénzből, amőba típusú országjáró PR-turnékon népszerűsítsék is, tényleg vérlázító. Nyakó szóvivő előbb egy kései Turi Dani vagányságával jelentette ki, hogy ezt a kormányzati propagandát majd kifizeti az MSZP – később ezt a vállalást már hanyagolta. Majd ha a Köztársaság térre ér a számvevőszéki vizsgálat, nehogy feledésbe merüljön ez az „elhanyagolható” gazdálkodási tétel…
Az a probléma, hogy az emberek nem feltétlenül látják a fától az erdőt. Ennyi fért mai műsorunkba – mondják a szellemtelen médiamunkások, s voltaképpen igazat mondanak: a műsorba tényleg mindig annyi fér –, se több, se kevesebb. Ám az, hogy mi az az anynyi, a legkevésbé sem érdektelen. Ha megfelelően képlékeny és gyurmázható a sajtó, akkor az fér bele, amit a kormányzat akar, s nem az, ami valójában történt vagy történik az országban. Eseménnyé tud avanzsálni a terméketlen lépegetés, de lényegében senki nem teszi fel a kérdést Gyurcsány Ferencnek, hogy ha a kínos államfő-választási fiaskó után ilyen egyöntetű támogatást tudott szerezni a zárt kapuk mögött a szocialista pártban, vajon nem az ő eminens érdekében állt-e, hogy e vereséget előállítsa?
A birodalmi lépegető már a Csillagok háborújában sem volt különösebben sikeres. Geocentrikus civilizációfelfogásunk a névtelen zsenik között tartja számon a kerék feltalálóját, s ezen bajosan tudja túltenni magát egy pártpropaganda-műhely. Az óriás lépegetők sorsa aztán A gyűrűk urában teljesedett be. Még a mítoszok világában sem sikerült megvédeni a Godzillára alkalmazott szlogent, miszerint a méret a lényeg. A jelszavak nem pótolhatják ki a háromdimenziós valóságot, a kirakatkormányzás nem válthatja ki a valódit. Gyurcsány Ferenc nem veszélyes a felhőkarcolókra, de nem is a gyűrűk ura. Olykor még magán sem tud uralkodni, nemhogy az országon. Ilyenkor félrebeszél, s a saját meghatározása szerint nem a megfontolt politikus, hanem a hebrencs értelmiségi szól belőle. Ezt a sokat szenvedett, megalázott és megszomorított értelmiség nevében ezúton kérem ki magamnak.