Légies határok, láthatatlan falak

Arra, hogy Trianon létezik és hat, még kamasz koromban ébredtem rá. Első külföldi utamon, Budapest és Pozsony között, a kis híján „ezeréves” határon. Pontosan emlékszem, hogy a honi vámos milyen mogorván és kíméletlenül túrta szét palócos beszédű útitársaim csomagjait. Ideges alku következett, aztán a bőröndök mélyéről néhány holmi gazdát cserélt. A prédát a személyektől a törvény elhívott képviselője vette át – megőrzésre. (Mindegy, csak ne bánjon velük mostohán!)
Kisvártatva érkezett a másik finánc. Idegen egyenruhában, de ugyanaz a bajusz és szakasztott ugyanaz a tekintet… Most rajtunk, bennszülötteken a sor: „nincs rendben a valuta”, „ezt és azt átvinni tilos”, feljelentés, jegyzőkönyv, miegymás. Ám az ajándékba szánt tokaji s a márkás csomag cigaretta, amit a túllévők nyomtak kezembe biztató mosollyal a béke zálogának, megtette a magáét.
Ez volt az én első hivatalos békekötésem. Rablóbéke volt ez is, de megfelelt az erőviszonyoknak, és biztosította a túlélést, vagyis az átjutást a magyar– magyar határon. Mert hogy ott vagyunk, afelől nem lehetett kétségem: a négyoldalú diplomáciai tárgyalásnak ugyanis minden résztvevője anyanyelvét, a magyart használta, ki-ki helyzete szerint – megfélemlítésre és meghunyászkodásra… Hogy e szomorújáték forgatókönyvét távoli idegenben írták? Meglehet. De tapsifüles kamaszként örültem, hogy az útitársaimmal folytatott, okulásomra való beszélgetésben végre egyenesbe jövök az én határproblémámmal meg régiónk komisz történetével: kassai kormányprogrammal, kitelepítéssel és a hírneves Benessel.
Aki egyébként maga is békeszerző volt, nem országvesztő, noha a nagy szovjet testvérnek adta vereckés Kárpátalját; mert ami a vámon elveszett, azért diplomáciai zsenije révén tisztes kárpótlást szerzett. Trianonról ezúttal sem esett szó, nyilván a győztesek iránti tapintatból. Mégis belém hasított a felismerés: mi a párizsi békék megszállottjai vagyunk! Mert nem baszkul álljuk, csakis egymást – magunkat – cibáljuk. (Akár antantszíjas felvigyázó nélkül is.)
Egyébként megértettem azt is, hogy a láthatatlan fal, amibe először életemben beleütköztem – hatalmaktól függetlenül –, valójában csak bennünk létezik. S mivel közönséges megvertség, gyanakvás és közöny a cementje, jószerével átjárható. Ahogy ott, a cseheknél, a robogó expreszszen esett a mafla gimnazista és a sokat megért felvidéki magyarok között.
Vagy csak rózsaszínben látom az ügyet? S míg az idők múlásával minden határ légiesül, ama láthatatlan fal – mibennünk – egészen megkövül…
Makkai Béla
tanszékvezető egyetemi docens,
Budapest