Meglepetés Teheránból

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a minap ismét új fejezet nyílt Irán történelmében. A megújulást kár lenne egyetlen ember, a hét végén elnökké választott Mahmúd Ahmedinedzsád nevéhez kötni, ám kétségtelen, hogy a főként perzsák lakta országban lezajló változásokat az ő személye is jól jelképezi. Néhány héttel ezelőtt kevesen merték volna azt jósolni, hogy a reformerek, Mehdi Karrúbi vagy az utóbbi időkben magát szintén mérsékeltnek beállító Hásemi Rafszandzsáni helyett Teherán ultrakonzervatív polgármestere futhat be, ám a mesés történelmű ország újfent megmutatta, hogy képes meglepetést okozni, sőt kijózanító pofont is adni az olykor túl sokat „kíváncsiskodó” Nyugatnak.
Talán kár is mondani, hogy az imént említett, szinte állandósult jelzőket – melyek az egyes személyek reformer avagy konzervatív elképzeléseit hivatottak tudatosítani – szintén távoli országok, főként persze az Egyesült Államok illetékesei akasztották jelképes táblaként a jelöltek nyakába, mintha a tengeren túl nem is sejtenék, mekkora képtelenséget hajtanak végre ezzel. Akinek ugyanis egy kevés ismerete is van Irán legújabb kori történelméről, vagy legalábbis felsejlenek emlékezetében a televízióban valaha látott tudósítások, meglepődhetett azon, hogy a mostani beszámolók épp az idős exelnököt, Hásemi Rafszandzsánit nevezték reformernek, szemben a jóval fiatalabb, ráadásul világi Mahmúd Ahmedinedzsáddal. Talán a félelmek, esetleg a gazdasági érdekek, de meglehet, hogy egész egyszerűen a tudatlanság az oka, hogy az elmúlt napok külföldön napvilágot látott beszámolókból az országot egykor véres kézzel irányító Khomeini ajatollah legbelső köréhez tartozó, ám most érdekes mód nyitottabb programot hirdető Rafszandzsáni került ki az elfogadható, civilizált jelöltként, holott kihívójáról a nagyvilág mindeddig alig hallott. Igaz, Ahmedinedzsád múltja némileg valóban ijesztő, hiszen tagja volt annak a diákcsoportnak, amelyik 1979-ben Teheránban elfoglalta az amerikai nagykövetséget, majd pedig forradalmi gárdista lett, de mint látható, múltjuk alapján hiba volna éles választóvonalat húzni a múlt hét végi szavazás két fő esélyese közé. A megoldás egész máshol, leginkább a gazdasági érdekek környékén keresendő.
A különféle jelzők halmozása helyett – melyből ismét csak az derül ki, hogy a Nyugat képtelen megérteni a közte és a keleti világ között húzódó különbségeket – sokkal érdekesebb, miről is szól Irán történelmének most kibontakozó új fejezete.
Akik jól ismerik Teheránt, azt mondják, a város utcaképén jól lemérhető, hogy a hatalom mennyire engedi hosszabb pórázra az országot, vagy keményít éppen be. A sah idején fényes hirdetések kerültek a házak homlokzatára, a szórakozóhelyeken az est fénypontja a hastáncosnők bemutatója volt, a sejkek szórták a pénzüket, sőt olykor még alkohol is került. Vagyis a csodás város magán hordozta a Kelet varázsának számos jegyét, aminek leginkább azonban mégiscsak Washington örült. Ennek a berendezkedésnek vetett aztán véget a forradalom, majd pedig nyolc éven át tartó iraki–iráni háború. Khomeini alatt az ország bezárkózott, s ellenségévé vált szinte mindenkinek. A ajatollah tíz évvel élte túl a forradalmat – az ő örökébe lépett bizalmasa, a most mérsékeltnek feltüntetett Rafszandzsáni. 1997-ig tartó elnöksége alatt az olajban dúskáló Iránról alkotott kép nem sokat változott, igaz, a világ figyelme ekkorra már sokkal inkább a szomszédos Irakban dúló sivatagi viharra összpontosult.
A most leköszönő elnök, Mohammed Hatami és emberei már jóval szalonképesebbnek bizonyultak nemzetközi körökben, óvatos reformjaik azonban elégtelennek bizonyultak. A lassú változásokról mindazonáltal sokat elmond, hogy a nagyvárosok utcáin ma már gyakrabban hallani külföldi szót, a központokban pedig egymás után nyílnak a jobbnál jobb vendéglők. Nyugati szemmel alig érthető világ ez, ahol, miközben a legfőbb hatalmat ma is gyakorló vallási vezetés, élén Ali Hamenei ajatollahhal a bűn egyik gyűjtőhelyének tartja a világhálót, s a hagyományok legszigorúbb betartására kötelezi a férfiakat és nőket, addig a fiatalok a nyilvános internetkávézókban olvassák a legfrissebb híreket, s az utóbbi időben a sötét függönyök mögött nemritkán már házibulik is zajlanak.
A legfőbb probléma azonban mégsem a rendszer szigorában keresendő – ez már csak a nukleáris törekvések miatt is sokkal jobban izgatja Washingtont, mint az irániakat –, sokkal inkább a hétköznapokat leginkább megnehezítő gazdasági bajokban. Sok ugyanis a szegény és a munkanélküli, akik valóságos mentsvárat láttak a polgármester létére máig szerény külsőségek között élő Ahmedinedzsádban, aki lehet, hogy populizmustól hajtva ugyan, de mégiscsak kész volt leülni az egyszerű emberekkel, s személyesen hallgatta meg a panaszaikat. Az elnökválasztáson győztes politikus ma már óvatosan fogalmaz nemzetközi kérdésekben, ám a nukleáris törekvésekben a jelek szerint nem hajlandó engedni. Vele szemben állt az a Rafszandzsáni, aki az egyik leggazdagabb ember az egész országban, s a kampányban bedobott ígéreteinek jelentős része is sokkal inkább szolgálta volna saját, mintsem a lakosság érdekeit. Sokan emlékezhetnek arra is, hogy Bagdad 2003-as megtámadása idején Rafszandzsáni volt az, aki befolyásos papként azt követelte, hogy rögvest Szaddám Huszein megbuktatott elnök mellé ültessék oda a vádlottak padjára az Egyesült Államok vezetőit is, elvégre Washington egykor a legutóbb épp általa lerohant országot támogatta a több százezer katonáját elveszítő Teheránnal szemben.
A közös pont kettejük programjában a gazdaság viszonylagos megnyitására vonatkozott, ám kétségtelen, hogy a befektetők megjelenése az „üzletemberként” is jeleskedő, s külföldi körökben éppen ezért érdekesebb exelnök számára komoly hasznot hozna, szemben szerényebb ellenfelével, aki viszont a lakosságnak tűnt hitelesebbnek. Ahmedinedzsád ráadásul jelképe lehet a Teheránban lezajló generációváltásnak, amely elkerülhetetlen annak ismeretében, hogy a harmincmilliósról három és fél évtized alatt hetvenmilliósra hízott Iránban a lakosság jelentős része nem is élt a forradalom idején.
A rossznyelvek szerint persze a választás folyamata korántsem volt tiszta, ami valószínű is, de a helyzet az új Irakban vagy akár Afganisztánban sem lehetett más. Amerika akkor mégis hallgatott.
Várható, hogy a kapcsolatok Ahmedinedzsád révén sem fognak javulni, ám hiba lenne megfeledkezni arról, hogy Iránt egészen mást kötelékek fűzik az őt a „gonosz tengelyéhez” soroló Washingtonhoz, mint az atomerőmű építésében segítkező Moszkvához, vagy éppen a gazdasági előnyöket remélő Berlinhez. A geopolitika ingatag talaján persze ezek a kapcsolatok pillanatok alatt átrendeződhetnek, s ha a helyzet úgy kívánja, a nukláris program ürügyén Európa is nagyobbra szabhatja a távolságot. Sokan tartanak azonban attól is, hogy az iráni politika megkeményedésére hivatkozva az Egyesült Államok az Irak és Afganisztán között fekvő országban nyit újabb frontot. Valójában azonban ennek esélye mindaddig igen csekély, amíg a világ csendőrei az említett két országban sem tudnak rendet parancsolni.