A kubai alkotmány szerint Kuba államtanácsának alelnöke az elnök közvetlen utódja. Ezt a tisztséget Fidel 73 éves öccse, Raúl Castro tölti be, aki egyúttal a fegyveres erők főparancsnoka is. Sejthető, hogy magas kora miatt az átmeneti elnökségen túl nem lesz érdekelt az elnöki hatalom hoszszú távú megtartásában, így a párt bizonyára egy fiatalabb elnököt jelöl majd ki, és ezzel a politikai és állami vezetést átveszi a forradalom után felnőtt generáció.
Mivel négy és fél évtizeden át minden fontosabb elhatározás Fidel szaván múlott, az új pártvezetésnek el kell majd döntenie, hogy miként reagáljon az ellenzék egyre hangosabb, nagyon is ésszerű politikai-gazdasági javaslataira.
Kuba – az Egyesült Államok partjaitól 144 kilométerre – a hidegháborúban Moszkva katonai és ideológiai hídfője volt, ma inkább a harmadik világhoz tartozó, fejletlen országnak számít. Feltűnő a hanyatlása az ötvenes évekhez képest, mikor a nyugati féltekén Amerika, Kuba és Argentína gazdasági élete számított a legjobbnak. Castro marxista gazdasági „zsenijének”, Carlos Rafael Rodrigueznek a grandiózus iparosítási terveiről ma már senki sem beszél, az ország kiöregedett ipari üzemeinek csaknem a felét bezárták, és az egykor megvetett nyugati turisták pénzére vannak utalva. Szánalmas látvány, ahogy kamasz lányok a testüket kínálják az európai és amerikai turistáknak, mégpedig a mindenütt jelen lévő rendőrség szeme láttára.
A párt, a fegyveres erők, az ideológiai agymosással befolyásolt ifjúság, a kommunista államapparátus és az állami vállalatok vezetői mind a folytonosság fenntartásában érdekeltek. Az egyházi vezetők, mint például Jamie Ortega bíboros, a politikai disszidensek, mint Osvaldo Paya, továbbá a társadalom megfélemlített többsége szerint viszont Kubának több személyi szabadságra lenne szüksége ahhoz, hogy javuljon az ország gazdasági helyzete, illetve bővüljön az ingyenes szociális szolgáltatások köre.
Sokak benyomása az, hogy összeomlóban van Kuba egész politikai rendszere. Maga Castro is oka lehet a belső bizonytalanságnak, ugyanis több beszéde alatt lett már rosszul, s mérséklődni látszik őrült fanatizmusa, amellyel az 1962. októberi kubai rakétakrízis idején a kommunista világforradalom érdekében hajlandó lett volna kitenni Kubát az atomháború borzalmainak is – miként azt Hruscsovnak írott levelében jelezte.
A változást váró, sőt követelő általános közhangulat elég erős ahhoz, hogy a rendszer részéről további engedményekkel lehessen számolni. Ha Raúl Castro érdekelt lesz a bátyjától örökölt diktatórikus hatalom folytatásában, és Fidel nyomdokait követve mereven ellenez minden további reformot, számítani lehet a társadalmi feszültség növekedésére. Várható, hogy még nagyobb nemzetközi nyomás nehezedik majd a kubai kormányra, hogy tegye lehetővé az ellenzék szabadabb működését. Az ellenzéki vezetők ma még börtönben ülnek, mert mindennél előbbre való a kommunista állam biztonsága, a „revolución”. (Ugyanakkor nem kis ideológiai meghátrálásnak számít, hogy az 1994-ben született új alkotmány szerint Kuba ma már nem ateista, hanem szekuláris állam!)
A Szovjetunió összeomlásával Kuba nemcsak legfontosabb kereskedelmi partnerét veszítette el, hanem az onnan jövő évi hatmilliárd dollár segélyt is. Amikor az oroszok 2002 januárjában feladták utolsó lehallgatóállomásukat is Havanna mellett, Kuba további évi 200 millió dollárt vesztett, ugyanis ennyiért bérelték a katonai bázist. Az már csak ráadás, hogy 1992-ben az Egyesült Államok a Torricelli-törvénnyel tovább szigorította a gazdasági és kereskedelmi blokádot, ennek következtében Kuba bruttó hazai terméke (GDP) az 1988-as érték 38 százalékára, az import pedig 25 százalékára csökkent, az állami költségvetés hiánya pedig 33,5 százalékra emelkedett. (Ezek a gazdasági mutatók egyébként megfelelnek az USA hasonló adatainak az 1929 októberében kezdődött nagy gazdasági világválság idején.)
Mivel nem látszott kiút a krízisből, Kuba kénytelen volt ideológiailag lazítani, és szabad piacgazdaságon alapuló reformokkal próbálkozni. Ezek várakozáson felüli eredményt hoztak, az ország túlélte a gazdasági depreszsziót: 1994–97 között a gazdasági mutatók 13,5 százalékkal növekedtek, az állami költségvetés hiánya pedig öt év alatt két százalékra esett vissza. A hadi kiadásokat a költségvetés öt százalékára szorították le, s miután legfontosabb exportcikkük, a cukor világpiaci ára nagyot esett, a cukoripart leépítették, a turizmust fejlesztették. A nikkel- és kobalttermelés megduplázódott, és az új olaj- és földgázfeltárásokkal az energetikai önellátás irányába fejlődik az ország.
A külföldi valuták ma szabad forgalomban vannak, lehetővé téve a főleg Amerikába menekült kubaiaknak, hogy segítsék otthon maradt rokonaikat. Ez a támogatás becslések szerint évente egymilliárd dollárt jelent, és a turizmus után a második legnagyobb valutaforrásnak számít.
A reformokkal Kuba olyan sajátos gazdasági rendszert hozott létre, amely nem hasonlít sem a szovjet típusú tervgazdálkodásra, sem a nyugati, sem a kínai – államilag ellenőrzött és nemzeti érdekek által irányított – kapitalizmusra. A kubai rendszernek van egy nem szocialista jellemvonása: a létrehozott egyenlőtlenség. A vegyes tulajdonú (külföldi és kubai) vállalatok alkalmazottai fizetésükön felüli juttatásokat kapnak, a turizmusban érdekeltek, és azok, akiknek külföldi rokonaik vannak, mind hozzájutnak kemény valutához, miközben a pezóban fizetett állami alkalmazottak küszködnek a megélhetésért. Ők joggal kérdezik, hogy a jelenlegi rendszer vajon miért jutalmaz tízszer úgy egy hotelportást, mint egy tanárt, ápolót vagy buszsofőrt. Nem csoda, ha az állami alkalmazottak tülekednek a dollárral fizetett állásokért.
Fidel után várható, hogy az állam további reformokkal javítja majd a kubaiak helyzetét. Valószínűleg olyan reformról lesz majd szó, amilyet két másik kommunista államban, Vietnamban és Kínában sikerrel alkalmaztak, és ami különösen Kínában óriási eredményekre vezetett. E tekintetben éles vitára lehet számítani az idősebb, dogmatikus nemzedék tagjai és a fiatal reformerek között. Ebben a helyzetben az amerikai diplomácia keze sajnos meg lesz kötve, ugyanis az 1996-os Helms–Burton kongresszusi határozat kizárja a legcsekélyebb lazítást is a Kuba elleni szankciókban egészen addig, míg Kuba a politikai és gazdasági reformok hosszú listáját nem teljesíti. Ez pedig Fidel Castro életében elképzelhetetlen.
A Miamiban élő nyolcszázezres kubai közösség, amelynek vezetői mélyen Castro-ellenesek, vélhetően elsősorban a hatvanas évek elején elvett ingatlanok visszaadását fogja követelni. Egy felmérés szerint a második generációs kubai származású amerikaiak nem osztják szüleik merev álláspontját, ők a gazdasági szankciók feloldását részesítenék előnyben, de politikailag nem olyan szervezettek, mint az idősebb, menekült korosztály.
Ilyen körülmények között hogyan tudná befolyásolni Amerika a demokratikus reformok és nyitott piac irányába a kubai helyzetet? A jelenleg fennálló kereskedelmi és utazási, látogatási tilalom tekintetében ez valóban lehetetlen, ezek feladásával viszont igenis lehetséges volna a befolyást megszerezni. Mire számíthatna az ember, ha ez még Fidel Castro életében megtörténne? Azonnal megszűnne az amerikai fenyegetés legendája, és Castro nem okolhatná az USA-t Kuba minden nehézségéért. Az amerikai turizmus számára a szigetország vonzó és közeli célpontot jelentene, ám a látogatók nem csak a homokos tengerpartra és a kijelölt látványosságokra volnának kíváncsiak. Ez pedig a nyomasztó nyomorban élő kubaiaknak egyszerre a szabad világgal való kapcsolatot jelentené. Egyik legnagyobb turisztikai beruházásukat is Cayo Coco szigetén létesítették, az ottani új repülőtér közvetlen járatokat fogad Európából, Kanadából és Latin-Amerikából. Amerikai üzletemberek is nagy számban mennének Kubába a gazdasági lehetőségek felmérésére.
Mit tennének az amerikai üzletemberek? Egy részük kiábrándulva térne haza, miután szembesül a tizenegymilliós ország korlátozott lehetőségeivel. A lakosság vásárlóképessége minimális, az állami döntések lassan születnek, a befektetések túl nagy kockázattal járnak. Gondoljuk meg: ezek a tények általánosan ismertté válnának a Kubába irányuló amerikai rádió- és tévéműsorok révén, és a kormányt is lehetne ösztönözni még a jelenlegi diplomáciai kapcsolatokon keresztül is. Mindez már Fidel életében a reformok felé taszítaná Kubát.
Nos, ha Castro után a reformerek veszik át a vezetést, elképzelhető az alapvető változás az amerikai–kubai kapcsolatokban, talán már a Bush-adminisztráció idején. Az amerikaiaknak mindenekelőtt azt kell látniuk, hogy négy és fél évtizeden át folytatott politikájuk egy lépéssel sem vitt közelebb a kívánatos kubai változáshoz, így elengedhetetlen a gazdasági embargó és az utazási tilalom teljes feloldása. Elképzelhető, hogy még a kubai fegyveres erők képviselőivel is lehetségesnek bizonyul az együttműködés kibővítése. Ez eddig csak az illegális drogforgalom és a kivándorlás kérdésére korlátozódott. Az Egyesült Államok külpolitikája feltétlenül jó irányba mozdulna, ha már most kezdene készülni a Fidel Castro utáni átmenetre. A Cuba Policy Foundation felmérése szerint az utazási tilalom feloldása esetén évente több millió amerikai turista utazna Kubába, ami az Államok utazási irodáinak 1,7 milliárd dollár jövedelmet jelentene. A gazdasági embargó csak a mezőgazdasági export elmaradása miatt évente 1,24 milliárd dollárral károsítja az Egyesült Államokat.
origo.hu
Puzsér összeordította a liberális ügynököket: így tolja az ukrán propagandát a magyar baloldal
