Stockholm, 2001. december 18. Az 1991 óta Svédországban élő egyiptomi menekültnek, Ahmed Agizának épp annyi ideje volt, hogy felhívja feleségét rádiótelefonon, és elmondja neki: letartóztatták a nyílt utcán. Ezt követően azonnal elvették tőle a készüléket. A svéd titkosszolgálat, amely terrorista kapcsolatokkal gyanúsítja, Stockholm Brömma nevű repülőterére szállította, ahol egy eldugott helyiségbe kísérték. Itt hat álarcos, farmerbe öltözött férfi, a CIA ügynökei várták: kihallgatták, majd altatót adtak be neki, és egy Gulfstream típusú polgári repülőgépbe vezették. Így került Kairóba, az egyiptomi antiterrorista egységek vallatótisztjei kezébe. Hasonló sorsra jutott a 35 éves Muhammed Zery, akinek történetéről Stephen Grey brit író és újságíró számolt be a londoni Sunday Timesban, legutóbb pedig a párizsi Le Monde Diplomatique-ban. Innen megtudhattuk: Zery ügyvédje szerint a svéd biztonsági szervek, amikor letartóztatták védencét, megígérték, hogy megvizsgálják az ügyét, és addig, amíg az le nem zárul, nem szolgáltatják ki őt az egyiptomi hatóságoknak. Nem így történt. Néhány rövid óra elteltével Zery már útban volt – a Gulfstream fedélzetén, Agizával együtt – Kairó felé. Az esetre két évvel később – a svéd parlament vizsgálata nyomán – derült fény. A svéd biztonsági szervek úgy magyarázták utólag a foglyok gyors átpasszolását az amerikaiak kezére, hogy: nem találtak repülőgépet a kitoloncoláshoz, ezért elfogadták „amerikai barátaik”, vagyis a CIA-nak dolgozó kollégáik ajánlatát. A rendelkezésükre bocsátott, egész Európa feletti átrepülési joggal rendelkező polgári repülőgéppel igen gyorsan elvégezhették a kényes műveletet, a kitoloncolást. Az esetet feltáró ügyvéd szerint a svéd kormány hozzájárult a két fogoly Egyiptomba szállításához. Előzőleg azonban diplomáciai úton biztosítékot kért és kapott arra, hogy védencét nem vetik alá kínzásnak, és hogy a kairói svéd konzulátus alkalmazottai rendszeresen meglátogathatják a két menekültet. Később azonban – annak ellenére, hogy az illetékes svéd hatóságok a svéd parlamentben és az ENSZ vizsgálóbizottságának tagadták, hogy tudomásuk lenne kínzásukról – a foglyok arról panaszkodtak látogatóiknak: súlyos kínzásokat kellett elszenvedniük. Muhammed Zeryt azóta szabadlábra helyezték, és nem emeltek vádat ellene. Nem hagyhatja azonban el Egyiptomot, és nyilvánosan nem beszélhet a fogva tartásáról. Társa, Ahmed Agiza még mindig börtönben van Egyiptomban. Kairóban lakó édesanyja, aki meglátogatta, úgy nyilatkozott: rendszeresen csuklyát húztak a fejére, megverték és áramot vezettek a testébe. Egy hónapig teljesen meztelenül tartották, és majdnem megfagyott a cellájában.
Több nyugati sajtótermék beszámolói, a világszerte indított vizsgálatok és a témában született tényfeltáró cikkek alapján ma már igen valószínű: a stockholmi történet nem egyedi és nem elszigetelt eset. 2001. szeptember 11. óta számos arab származású, de a nyugati világban élő ausztrál, kanadai, olasz és más állampolgárságú személy került svédországi társaihoz hasonló szituációba. A megtörtént esetek közös vonása: a helyi hatóságok vagy valamilyen más, amerikai szerv terrorista kapcsolattal gyanúsítottak bizonyos személyeket. Akiket azután rajtaütésszerűen, sokszor fényes nappal, a nyílt utcán feltartóztattak, majd egy polgári jelzésű repülőgépre kényszerítettek, hogy valamely, a terrorizmus elleni küzdelemben kevésbé aggályos jogi szabályozást alkalmazó közel-keleti vagy ázsiai országba szállítsák. Ott átadták a helyi terrorellenes szerveknek, akik azután fogva tartották, vallatták és megkínozták őket. Az is kiderül: az Egyesült Államokat gyanúsítják azzal, hogy a nemzetközi fogolykereskedelmet szervezi. A feltételezések szerint elsősorban a CIA, de a Donald Rumsfeld vezette védelmi minisztérium különböző antiterrorista egységei is részt vesznek a szervezésben. Nemcsak a terrorizmus potenciális célpontjául szolgáló fejlett nyugati demokráciákból, valamint Afganisztánból és Irakból, hanem olyan országokból is rabolnak el feltételezett terroristákat, mint Bosznia, Horvátország, Macedónia, Albánia, Líbia, Szudán, Kenya, Zambia és Pakisztán, Indonézia és Malajzia.
Stephen Grey szerint az amerikai politikusok mélyen hallgatnak a kérdésről, és nem nyilatkoznak a feltételezett terroristák elrablásának jogi és politikai körülményeiről. Még a Bush-adminisztrációhoz igen közel álló American Enterprise Institute nevű tanácsadó szervezet is csak annyit mond – mentve a menthetőt – ezekről az illegális aktusokról, hogy elszigetelt magánakciókról van szó. De nemrégiben felbukkant egy néhai CIA-tiszt, bizonyos Michael Scheuer, aki a Clinton-kormányzat idején az Oszama bin Laden elfogását célzó akciókat vezette, akkoriban álnéven két könyvet is írt az al-Kaidáról. Scheuer, aki 2004 novemberében hagyta el a szolgálatot, igen kritikus a Bush-kormányzat módszereivel szemben. Felbukkanása valószínűleg azért jelentős esemény, mert Stephen Grey szerint az amerikai politikusok igyekeznek tudomást sem venni az ügyről. Ő viszont körülbelül százra teszi azoknak a – a CIA szóhasználatában – rendkívüli kiszolgáltatásnak (extraordinary rendition) nevezett akcióknak a számát, amelyek kapcsán egyes lapok csak a kínzás alvállalkozásba adásáról beszélnek. Egyébként mások, mint a szintén volt CIA-ügynök Robert Baer, jóval többre becsülik a számukat.
Scheuer nemrégiben a BBC-nek adott interjúban azt állította: a stockholmi emberrablás jó példája volt egy széles körben alkalmazott módszernek. Eredetét oda vezeti vissza, hogy a szeptember 11-i merénylet után az amerikai hatóságok nem voltak azoknak az információknak a birtokában, amelyekkel megvédhetnék állampolgáraikat a World Trade Center ellenihez hasonló támadásoktól. Ezért az információszerzésnek sajátos útját választották. A feladat egyszerű volt: a különböző országokban megbúvó terroristasejtek felszámolása. Az amerikai végrehajtó hatalom csak annyit kért a CIA-tól, számolják fel a terroristasejteket a világban. Amikor azonban a CIA azt kérdezte – mondja Scheuer –, hogy ezt miként csinálják, az amerikai politikusok azt válaszolták: „az a ti dolgotok”.
A feladat legnehezebb része jogalapot találni az akciókra. Egyrészt, mert a terrorista cselekmények megelőzését szolgáló információkat nehéz úgy megszerezni, hogy közben ne sérüljenek a fogva tartottak emberi jogai. Másrészt, mert idegen országok felségterületén hajtják végre őket. Pedig Scheuer szerint a CIA-ban és az amerikai kormányban jogászok serege dolgozik azon, hogy a várható perekben az állam meg tudja védeni magát az érintetteket védő emberi jogi szervezetekkel szemben. A jogi kiindulópontot a kiszolgáltatás már régóta létező intézménye jelentette: ebben a körözött személyeket üldöző országok megsegítése volt a cél. Az amerikai segítség abban állt, hogy harmadik országban letartóztatták, majd elszállították őket abba az országba, ahol körözték. Ennek megfelelően a kiszolgáltatás intézményét először a már elítélt, de szökésben lévő személyek ellen használták fel, főként Egyiptomban. Ezenkívül a 80-as években kezdték alkalmazni az idegen országban való elfogást is, azzal a céllal, hogy a körözött személyt minden lehetséges eszközzel az amerikai igazságszolgáltatás elé állítsák. Ezt a passzust – amit rendes kiszolgáltatásnak neveztek – érvényesítették a korábbi panamai elnökkel, Manuel Antonio Noriegával szemben. A l’Express szerint csak jóval később, a Bush-kormányzat terjesztette ki a törvényhely alkalmazását más, vád alá sehol sem helyezett, terroristagyanúsnak tartott személyekre. A CIA belső nyelvezetében ezt már rendkívüli kiszolgáltatásnak nevezik.
Ez utóbbi esetén mindenekelőtt az a gyanú merül fel, hogy – amerikai közreműködéssel – jogellenesen tartanak fogva olyan személyeket, akiknek a bűnösségét senki sem bizonyította. Scheuer szerint a CIA-nál rendkívül professzionális módszerekkel dolgoznak. Minden egyes akciót a CIA igazgatója, vagy közvetlen helyettese hagyott jóvá. Így nagyon kicsiny az esély arra, hogy a deportált gyanúsítottak ártatlanok legyenek. Általában véve elmondható róluk: „megérdemelték, hogy kivonták őket a forgalomból”. „Ha pedig hibázott a CIA, hát hibázott.” Márpedig az elrablást követő események – úgy, ahogy a szerző a Le Monde Diplomatique-ban ismerteti őket – nevezetesen az, hogy később gyakran vádemelés nélkül bocsátják szabadon az elrabolt személyt, ellentétes következtetésre sarkallnak. Ez a helyzet azzal az ulmi illetőségű, német állampolgár, de libanoni származású fiatalemberrel is, akit 2003. december 31-én a macedóniai Szkopjéban raboltak el. Három héttel később repülővel egy afganisztáni amerikai börtönbe szállították. Ott megverték, megkínozták, majd visszaszállították Európába, Albániában az út szélén kirakták egy gépkocsiból. Vádat azóta sem emeltek ellene.
Ugyanez történt egy sydneyi kávézó tulajdonosával, az ausztrál állampolgár Mamduh Habibbal, akit Pakisztánban tartóztattak le 2001 októberében. Stephen Grey szerint amerikai ügynökök Kairóba szállították, ott hat hónapig a legkülönbözőbb kínzásoknak vetették alá, többször félholtra verték, majd visszakerült az amerikaiak kezébe. A kínzás hatására „bevallotta” al-kaidás kapcsolatait, majd, miután a katonai bíróság felhasználta ellene kairói vallomását, Guantánamóra került. Innen 2005 januárjában szabadult, és hazautazhatott Ausztráliába, ahol semmilyen vádat nem emeltek ellene. De az amerikai ügynökök továbbra is azzal vádolják, hogy az al-Kaida tagja. A Szíriában született Maher Arar rádiótelefon-szerelő kanadai állampolgárt 2002 szeptemberében a New York-i repülőtéren fogták el az amerikaiak, tunéziai nyaralása után. Magánrepülőgépen egy szíriai börtönbe irányították. A szíriai titkosrendőrség tíz hónapig kínozta, mígnem egy évvel letartóztatása után szabadon engedték. Nem emeltek vádat ellene, sem Kanadában, sem Szíriában. A l’Express szerint fény derült arra is, hogy miként került ilyen kínos helyzetbe: egy távoli szíriai ismerőse, aki szintén Kanadában élt, és aki Szíriában az al-Kaidával tartott – valószínűleg valóságos – kapcsolatai miatt börtönbe került, egy kihallgatáson futólag megemlítette a nevét.
Arar letartóztatása óriási politikai botrányt keltett, és ügyében vizsgálatot indítottak Kanadában. A Human Rights Watch nevű emberi jogi szervezet, amely elég rossz véleménnyel van a CIA-ban végzett munka színvonaláról, úgy véli: elfogásának és meggyanúsításának oka egy fatális véletlen, szimpla névazonossággal kapcsolatos tévedés volt. A derék telefonszerelő neve ugyanis ugyanaz, mint a szeptember 11-i merénylet főszervezője, Mohamed Atta egy közvetlen munkatársáé. Egyszerűen összekeverték tehát vele.
Szintén megoldhatatlan jogi akadályt jelent a rendkívüli kiszolgáltatás alkalmazása előtt, hogy az Egyesült Államok aláírta az ENSZ kínzást tiltó konvencióját. Eszerint senkit sem szolgáltathat, toloncolhat és adhat ki olyan országnak, melyről feltételezhető, hogy ott testi kínzás veszélye fenyegeti a fogva tartottat. Márpedig éppen az Egyesült Államok az az ország, amely minden évben jelentésben ítéli el azokat az országokat, amelyek megsértik a genfi egyezményt. Mi több a tavalyi évben kiadott amerikai emberi jogi jelentésben az szerepel, hogy Egyiptomban elfogadott és bevett gyakorlat a fogva tartottak kínzása. Márpedig leggyakrabban éppen Egyiptom a rendeltetési helye a terroristagyanús személyeket szállító repülőgépeknek. A megkérdezett Scheuer szerint Egyiptom és Szíria alkalmazza a legsötétebb módszereket: akit ideszállítanak, jó eséllyel számíthat rá, hogy nem szabadul élve. Így járt az a jemeni állampolgár is – akit Karacsiból Kairóba szállítottak egy amerikai hadihajó elleni merényletben való részvétele miatt, és aki az emberi jogi szervezetek szerint kihallgatása után meghalt.
A rendkívüli kiszolgáltatás gyenge pontja a repülőgép is. Részben az átrepülő gépeket a különböző repülőtereken mind állhatatosabban figyelő civil szervezetek, a plane watchers, részben pedig az amerikai polgári repülés publikus adatbázisai és fedélzeti naplók segítségével sikerült ugyanis azonosítani azokat a repülőgépeket, amelyek a feltételezett terroristákat szállítják. Az eddigi ismeretek szerint a gépek bázisa Németországban van, legtöbbször a frankfurti repülőtérről indulnak. Az amerikaiak katonai jelzést nem viselő, fehér színű Gulfstream és Boeing 737 típusú magánrepülőgépeket használnak a letartóztatottak elszállítására. A fedélzeti naplók tanulmányozása alapján eddig 49 rendeltetési helyet azonosítottak. Elsősorban Jordániába, Egyiptomba, Szaúd-Arábiába, Marokkóba és Üzbegisztánba szállították „utasaikat”. A rendkívüli kiszolgáltatás módszerének gyenge pontjaként tartják számon azt is, hogy az elfogott, de megkínzott terroristákat a kínzás ténye miatt nem lehet bíróság előtt jogszerűen elítélni. Hiszen a kínzás ténye érvénytelenné tesz minden büntetőeljárást az Egyesült Államokban. A l’Express számos ismert terrorista nevét említi meg, akiket elfogtak, de kínozták őket, és ezért nem lehet őket az igazságszolgáltatás elé állítani. Végül a rendkívüli kiszolgáltatás módszerének megoldhatatlan jogi problémája a területen kívüliség, vagyis az, hogy az Egyesült Államok állami szervei idegen államok felségterületén, azok hozzájárulása nélkül hajtanak végre erőszakos cselekedetet. Minden ilyen esetben felmerül az emberrablás bűncselekményének gyanúja, még akkor is, ha olyan szoros katonai szövetségesről van szó, mint Olaszország, ahol szintén történt egy nagy port felvert eset. 2003. február 16-án az Egyesült Államok közeli szövetségesének területén fényes nappal Milánóban elraboltak egy al-Kaida-tagsággal gyanúsított személyt, bizonyos Abu Omart, aki otthonát elhagyva reggeli imájára a mecsetbe tartott. Egy tanú szerint három ember tartóztatta fel. Az olasz hatóságok, akik régóta megfigyelés óta tartották, tagadták, hogy bármiféle szerepet játszottak volna Abu Omar elrablásában. A Corriere della Sera tegnapi számában közölte, egész Európában köröztetik azt a 13 CIA-ügynököt, akik ellen olasz ügyészek letartóztatási parancsot adtak ki a terrorkapcsolatokkal gyanúsított Abu Omar imám elrablása ügyében.
origo.hu
Pride 2025 – ilyenek ők! - képgaléria, videó
