A budapesti formula kockázatai

Sikerektől volt hangos a múlt héten a magyar politikai élet. Előbb megtudtuk a miniszterelnöktől és a gazdasági minisztertől, hogy dübörög a magyar gazdaság, majd arról is értesültünk, hogy Brüsszel és egész Európa a budapesti formuláról beszél. Nem a Forma–1-ről, hanem a magyar miniszterelnök zseniális diplomáciai kezdeményezéséről. Amelynek nyomait hét közben hiába kerestük ugyan széltében-hosszában a nyugati sajtóban, végül az egymással szinte hidegháborús viszonyba került és sebtében nálunk is szövetségest kereső két uniós szuperhatalom minisztere mégis személyesen jött el Budapestre, hogy első kézből tanulmányozhassa. Gyurcsány Ferenc budapesti formulájának lényege, hogy ha a tagállamoknak az év végéig – vagyis a brit elnökség végéig – nem sikerül megállapodniuk a hétéves uniós büdzsé kérdésében, akkor fogadjanak el hároméves, átmeneti költségvetést a periódus első három évére, 2007-től 2010-ig. A történethez tartozik, hogy Surján László fideszes euroképviselő szerint a miniszterelnök ötlete hatalmas felháborodást váltott ki az Európai Parlamentben. Rossz időpontban tett rossz javaslatnak tartják – jelentette ki. Mire a szocialista Tabajdi Csaba azzal vádolta Surjánt, hogy pártpolitikai érdeket követ. Mivel nem mindegy, miként vélekednek Európában azokról az ötletekről, javaslatokról, kezdeményezésekről és – ki ne felejtsem – levelekről, amelyeket a nevünkben miniszterelnökeink időről időre aláírnak, azt hiszem, érdemes két tokaj-szőlőhegyi és őszödi üdülővita között arról is töprengeni egy kicsit: milyen szándékok vezették, és milyen következményekhez vezethet a miniszterelnök legújabb bepördülése az uniós cirkuszi porond közepére.
Egyértelmű: Magyarországnak legelébb az lenne az érdeke, hogy a tagországok mielőbb elfogadják az eredeti, luxemburgi tervezetet, mert az a jelenleginél sokkal többet juttatna nekünk. A brüsszeli csúcs után még Gyurcsány Ferenc is úgy gondolta: Magyarország egyetlen esélye az, ha még a brit elnökség idején megszavazzák az eredeti büdzsét. Azután ugyanis a britek már csak presztízsszempontok miatt is elszabotálják. Az elmúlt hét diplomáciai tárgyalásai is e megoldás irányába mutattak. Még Jack Straw brit külügyminiszter is úgy nyilatkozott, hogy a londoni kormány eltökélt, és mindent megtesz azért, hogy még elnöksége idején tető alá hozza az unió következő költségvetését. Dominique de Villepin francia miniszterelnök és a hazánkba látogató Catherine Colonna európai ügyekért felelős francia miniszter is késznek mutatkozott megállapodni még a brit elnökség alatt. A francia diplomácia arról beszél, hogy a labda most a britek térfelén van, várja a kompromisszumos javaslataikat. Ha pedig a britek és a franciák megegyeznek valamiben…
Csakhogy Catherine Colonna azt is hozzátette: a legutolsó kompromisszumos luxemburgi javaslatot tekinti tárgyalási alapnak. Egyben a brit visszatérítés reformját sürgette. A britek viszont egyelőre ragaszkodnak korábbi álláspontjukhoz: előbb akarják lefolytatni a vitát, és csak azután lehet szó a költségvetés elfogadásáról. Nyilvánvaló tehát: a nagy együttműködési készség mögött az áll: mindkét fél lecövekelt az eredeti álláspontja mellett.
Ki mögé álljon Magyarország? A többség mögé? Még a brit állásponthoz hagyományosan legközelebb álló lengyelek sem álltak oda Tony Blair és kormánya mögé. A Frankfurter Allgemeine Zeitung Pietras lengyel Európa-ügyi minisztert idézi: „A lengyel kormány értésre adta, nem tartja jó ötletnek összekeverni a rövid távú döntéseket a kiadások szerkezetére vonatkozó hosszú távú reformmal. Nem jó ötlet egy rövid távon meghozandó döntést egy, a büdzsé szerkezetéről szóló hosszú távú vitával összekapcsolni” – nyilatkozta a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak.
Hát akkor hová álljunk már megint? Az igazság mögé? Annyi biztos: itt és most lényegtelen, kinek van igaza abban a kérdésben, hogy az agrárszektorra vagy az információs társadalomra, a modernizációra helyes-e a több pénzt költeni. Hiszen mindkét oldal érvek tucatjait tudja felsorakoztatni. Az is nyilvánvaló: a jelenlegi tervezet igazságtalan, nem hatékony, és még sok ezer sebből vérzik. De azonkívül, hogy nincs esély rá: rövid távon jobb költségvetés szülessen, van egy elvi álláspont is, ami arra indítja az unió tagországait, régi és új tagállamokat, hogy egy emberként szálljanak szembe a Tony Blair kínálta megoldással. Arról van szó, hogy egy megkötött szerződést nem lehet önkényesen, egyoldalúan felbontani, és ennek elfogadását a további megállapodások feltételéül szabni. Egy ilyen szemlélet, ha gyökeret ereszt, a jog uralmának, az uniónak és általában mindenfajta intézménynek vet véget. Az európai klub, nevezzük bár kapitalista, keresztény vagy szocialista klubnak, alapszabályához hozzátartozik, hogy nem borítjuk fel az asztalt, mert más elképzelésünk van a versenyképességről, hatékonyságról, mint a másik oldalon ülőnek.
Nem Franciaország és Nagy-Britannia presztízsháborújáról van tehát itt szó, ahol mindkét fél a saját nemzeti önzésének engedett, hanem arról, hogy Blair a költségvetés elfogadásának elutasításával Brüsszelben megsértette a jogállamiság és a korrekt emberi együttműködés egyik alapszabályát. Chirac nem tett ilyet, mert nem szabott semmilyen feltételt. Csak egy kis gesztust kért Tony Blairtől: mondana le a brit visszatérítés egy részéről. Egyebekben pedig késznek mutatkozott arra, hogy tárgyaljon a büdzsé átalakításáról, közte az agrárpolitika reformjáról, már 2008-tól. Ez a lehetőség mellesleg most is nyitva áll. Előbb azonban el kell fogadni a büdzsét.
A helyzet egyébként is világos, nekünk nem kedvez a britek álláspontja: az általuk szorgalmazott vita évekig is elhúzódhat, annak végeztéig súlyos eurómilliárdoktól búcsúzhatunk el. Különösen kevés az esély arra, hogy a megegyezési kísérlet brit elnökség alatti kudarca után a britek engedjenek – ezt maga Gyurcsány nyilatkozta közvetlenül a brüsszeli csúcs után a HVG-nek. Nyilvánvaló tehát, most kellene megtenni mindent azért, hogy feladják merev álláspontjukat. Blairen kívül mégis van egy uniós vezető, aki nem tud az agrárpolitika reformjával várni 2008-ig, és ez Gyurcsány Ferenc. Olyannyira nem tud, hogy a BBC brit közszolgálati rádiónak adott interjúban kijelentette: mivel egyenlőbb elbánást tart szükségesnek az Európai Unióban a magyar gazdáknak, ezért „kész hozzányúlni” az agrártámogatási rendszerhez. A Népszabadságnak még azt is sérelmezte: ma egy magyar „paraszt” a harmadát kapja annak a támogatásnak, ami egy dán vagy francia „parasztnak” jut. Nyomában a hét végén felbukkant előbb Dávid Ibolya, aki szintén kész hozzányúlni a megállapodáshoz, és máris növelné a Magyarországnak járó kifizetéseket az uniós kasszából, nem is kevéssel, 25 százalékkal. Azután pedig jött Magyar Bálint, aki mindjárt elvitatta Dávid Ibolyától azt a pénzt. Kezdődhet a vita. Gyanítom, Brüsszelben azt fogják mondani: a belső ellentéteinket intézzük el egymás között. Nekik elég a nemzetek közötti ellentéteket elsimítani.
Ha pedig valaki nem értené Gyurcsánynak ezt a hirtelen kiállását a magyar „paraszt” mellett, annak érdemes fellapoznia a HVG június 23-án, Bécsben tett nyilatkozatát: „Legyen világos Magyarország számára, ha a magyar nemzeti érdeket nézem, akkor a mezőgazdasági kérdés felnyitása rendkívül veszélyes. Mert minden bizonnyal a mezőgazdasági költségvetés nem növekedhet egy reformfolyamatban, hanem csak csökkenhet.” Úgy látszik, Gyurcsánynak június 23. óta megváltozott az álláspontja: ma már nem a nemzeti érdek a fontos. Hiszen most már fel akarja nyitni a mezőgazdasági kérdést.
Nyilvánvaló, Gyurcsány nem uniós költségvetést, hanem vég nélküli vitát akar. A Dávid–Magyar vita odavezet.