A gazdatiszt vitája Columbóval

Magyarországon talán még nem túl erős a demokrácia. Talán nem sikerült még kellőképpen korlátozni, ahogy Bárándy Péter javasolta. Ezért talán a politikai vita sem tekinthető szakmai kérdésnek még, hanem maradt, ami korábban volt: a vélemények ütközése. Ahol szerepet játszanak ugyan a szakmai szempontok, a választópolgár mégis a szimpátia alapján hozza meg a döntést. Ha ez így van, akkor hibát követett el a miniszterelnök, amikor ellentmondást nem tűrő hangon közölte, Orbán Viktorral folytatott vitájában szakmai alapon eldönthető, dübörög vagy töpörödik a gazdaság. Mert a vita óta bebizonyosodott: nincs egyértelmű szakmai értékelés. Ahány értékelés, annyi benyomás. Az enyém például, ha érdekel valakit, így fest: egy katonás stílusú menedzser próbált meg dolgozószobájában sarokba szorítani egy „veszélyes alakot”, akiről úgy gondolja, kerüli munkahelyét, hogy konzultáció címén agitációba kezdjen ellene. Aki viszont sűrű bocsánatkérések közepette, főnöke veséjébe látva, közbevetett kérdésekkel, Columbo módjára igyekezett őt szaván fogni.
Orbán Viktornak azzal, hogy ragaszkodott hozzá, a vita moderátor és számpárbaj nélkül folyjék, sikerült nyerő helyzetbe kerülnie. Ugyanis a magát liberálisnak valló Gyurcsány Ferenc leggyengébb pontjára irányította a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a miniszterelnöknek van még mit tanulnia demokráciaügyben. A képébe mondta: amikor nemcsak bokszol, hanem eredményt is hirdet, egyszerre akar versenyző és bíró lenni. Ez a keveredés természetes volt a hatalmi ágak különállását nem ismerő totalitárius rendszerek kaszárnyáiban, a feudális korszak úriszékeinek világában. A munka világában sajnos sokszor még ma is az. A parlamenti demokráciában azonban nem. Itt elvileg nem a hatalmi ágakat egybegyúró, plazmatévén bejátszott hírmagyarázók, de még csak nem is az állampolgári indítványokat elolvasás előtt összetépendőnek ítélő liberális pártvezérek, hanem a választók hirdetnek eredményt.
Ami a vita tartalmi részét illeti, Gyurcsány azt kifogásolta, hogy a jelzők uralkodnak az ellenzéki beszédben. Ezzel szemben Orbán nyilatkozataiban ilyeneket nem találtam, annál inkább a Gyurcsányéiban, akinek önmagán kellett volna kezdenie a jelzők korlátozását. Hiszen ilyen kifejezéseket használt: Orbán Viktor „szégyenteljes magatartást tanúsított”, „megfutamodott”, „nem hajlandó szembesülni másfajta állításokkal” stb. Gyurcsány számpárbajt javasolt a jelzők használata helyett, merthogy a számok egyértelműek. Csakhogy maga szállította az ellenérveket, bizonyítva, nem érdemes ilyen szinten a számokról vitatkozni. A vitában négyéves vizsgált időszakkal hároméves időszakot állított szembe. Ahol Orbán év közben húzta meg a vonalat, ott ő ugyanazt az év végére tette. Azt az állítását is ő maga cáfolta, hogy „a számokban jó”. Hiszen saját minisztere nyugdíjszámításairól sem tudott. Arról nem is beszélve, hogy nem tudta, nem ők vezették be a nyugdíjas fogyasztói kosarat.
Ennek ellenére igen hasznos volt a vita, mert ráirányította a figyelmet, ha le is járt a régi ideológiák kora, ismét két új társadalomfilozófia áll szemben egymással, a köztársasági és a részvénytársasági. Kezdjük az utóbbival: a politikai baloldal saját múltjával hadakozik, amikor az eredetileg kommunista elosztáscentrikusság és a „túlzott belső fogyasztás” ellen szól. Csakhogy közben megfeledkezik múltjának másik sötét pontjáról, a bürokratikus szocializmus produktivizmusáról. Ennek jelszavai ezek voltak: megelőzzük a világot, mindenkinél többet termelünk, a vas és acél országa leszünk. Ez az előzőnél nem kevésbé ártalmas ideológia az embereket és a jelent áldozta fel a gazdaság és a jövő oltárán. A puha költségvetési korlát Kornai-féle fogalma annak idején rámutatott, hogy a kommunista szocializmus éppen az emberről feledkezett meg, amikor a nagyvállalatait kényeztette. Márpedig akit túlkényeztetnek, az elkényelmesedik. Hogy kit kényeztet a politikai baloldal, az most feketén fehéren kiderült: Gyurcsány minden mondatát a „bölcs gazdasági ésszerűség”, a költségracionalizálási szándék vezette. Szerinte az államnak nincs joga korlátozni a gázárakat, mert aki ezt teszi, az azt akarja, hogy „ne fújjon a szél, ne folyjon a folyó, ne keljen fel a nap”. A költségeket el kell ismerni az árban – mondta. Az igazi kérdés Orbán Viktor és sokunk előtt az, továbbra is érvényes-e a puha költségvetési korlát, vagyis hogy tizenöt évvel a rendszerváltás kezdete után még mindig csak az embereknek kell meghúzniuk a nadrágszíjat? Vajon az árak akkor is jobban emelkedhetnek, mint az infláció, ha annak idején azt ígérték, a privatizálás után verseny lesz és árzuhanás?
Világossá vált az is, hogy a nagyvállalatok menedzsereire jellemző „bölcs gazdasági racionalitás” irányítja Gyurcsány gondolkodását akkor is, amikor a legnagyobb magyar vállalkozásról, az államháztartásról beszél. A nagyvállalati racionalitás első számú alaptörvénye: a lehető legalacsonyabb szintre szorítani a költségeket. Ezt pedig úgy lehet elérni, ha az alapellátások esetében megszűnik az alanyi jogúság. Olyan ez, mint a határozatlan idejű munkaviszony megszüntetése a vállalkozásnál. Nincs életre szóló munkahely, így a polgárnak sem jár semmi eleve. Ha egyesek mégis kapnak juttatásokat, akkor azt befektetési alapon, a jövőbe való beruházás részeként kapják. Azért, mert egyszer a cég tulajdonosának több hasznot fognak hajtani, mint amenynyibe iskoláztatásuk, neveltetésük, egészségügyi ellátásuk, etetésük, utaztatásuk stb. került. Nem eredetiek ezek a gondolatok. Minden eleme Anthony Giddensnek a harmadik úttal foglalkozó könyveiből, minden ötlete Tony Blair politikájának thatcherista gyakorlatából származik.
Nem az a baj ezekkel a gondolatokkal, hogy léteznek. A produktivizmus, az utilitarizmus, a szakmai hegemóniáját hirdető szcientizmus már a XIX. században is élt és virult. Gyurcsány racionális munkaadó; a mai magyar baloldal igen racionálisan és hatékonyan védi a magyarországi munkaadók érdekeit. A magyarországi munkaadók egyedülállóan hatékony érdekvédelmi szervezetükre találtak a politikai baloldalban. A probléma az, hogy Blair, Gyurcsány és pártjaik a baloldaliság és a szociáldemokrácia köpönyegét öltötték magukra, befészkelték magukat oda, és felszámolták a kisemberek és a munkavállalók, sőt általában a gazdasággal szemben az emberek érdekeinek védelmére létrejött szociáldemokráciát egész Európában.
Az emberek hosszú távon nem maradhatnak teljes védelem nélkül, Európában, de még Magyarországon sem. A vállalatbirodalmak védelmét élvező politikai táborokkal szemben új, a világnézeti elemet kevésbé középpontba helyező törésvonalak alakultak ki egész Európában. Nem bal- és jobboldal állnak egymással szemben, hanem köztársaság- és részvénytársaság-pártiak. Az egyik oldalon azok, akik elsősorban az emberek, a másikon azok, akik a részvénytársasági érdekek érvényesítését tartják a legfontosabbnak. A baloldalnak nevezett tábor Magyarországot nem köztársaságnak, hanem részvénytársaságnak, egy nagyobb cégcsoport részének tartja. Ez, ha másból nem, azokból a részvényekből kiderült, amelyeket szocialista politikusok osztogattak a nyugdíjasoknak 2002-ben. De Lengyel László is nyíltan hirdeti a részvénytársaság-koncepciót. Ők olyan cégcsoport részének tekintik ezt az országot, ahol az árakat és a béreket „ott fent” határozzák meg. „A folyóval, a széllel és a nappal nem lehet dacolni” – mondják. Régi szélkakasok jól bevált hagyománya ez.