A gyenge miniszterelnök fél

A közmédiának nem az a felelőssége, hogy visszhangozza a politikusok szavait, hanem az a felelőssége, hogy keresse az igazságot, és ha úgy látja, hogy valaki nem mond igazat, akkor azt mondja, hogy többet hazugsághoz nem adok teret.” Ugye, ismerős a fönti mondat? Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szájából hangzott el alig több mint egy hete a Magyar Rádióban. A köztársaság fölött önjelölt Jedi-lovagokként őrködő baloldali értelmiségiek lelki nyugalmát az a több fórumon – így az Orbán Viktorral lefolytatott vitán – elhangzott szónoki fordulat sem kavarta föl, miszerint „az országnak nincs szüksége ellenzékre”. Ahogyan az egyik kormánypárti napilapban elhangzott a kormányfőtől: „Nem fogjuk engedni, hogy az ő politikája legyen a meghatározó az országban.”
A közszolgálati médiumoknak eszerint az lenne a kötelessége, hogy ha a Fidesz bármely vezető politikusa a kormány álláspontjával ellentétes kijelentést tesz, akkor fojtsák belé a szót, kergessék ki a stúdióból. Ahogyan egyfajta hadgyakorlatként ez már megtörtént egyszer Rogán Antallal. Ellenvéleményre nincs szükség. Ellenzéki pártokra sincs szükség.
Még sokak emlékében él, hogy Kádár idejében volt tanácsos az embereknek befogni a szájukat. Legfőképpen akkor, ha pénzről és a hatalom működésének mechanizmusáról volt szó. A gumibotokkal és táncdalfesztiválokkal megnevelt tömegek számára kényszerűen elfogadott valóság volt, hogy a hatalom kritikája káros, mert ezzel csak megnehezítik a népboldogító kormányok dolgát. Az Országgyűlés is akkor működhetett helyesen, ha a honatyák engedelmes bégetése kísérte a kormány tevékenységét. A történelemkönyvek gondosan kimunkált fejezetei szinte beleégették az emberek tudatába, hogy ami polgári, jobboldali, vallásos és nemzeti, az kizárólag olyan klerikális, nacionalista reakció lehet, amelynek gondolkodásmódja és politikája soha nem engedhető vissza a hatalomba, hogy ott meghatározza az emberek sorsát.
Sajnos vannak, akik még ma is reflexszerűen az állampárti örökséget gondos tudatossággal ápoló szocialistákat tekintik az egyetlen hiteles politikai erőnek. Számukra Orbán Viktor éppúgy zavaró tényező, a belső lelki nyugalmukat és az értékrendjüket megzavaró erő, mint ahogyan az volt annak idején Antall József is, akit csupán azóta ismer el bölcs és mértéktartó államférfiként a baloldali értelmiség, amióta meghalt, és emiatt már nem jelent veszélyt számukra. A kommunizmus mint ideológia ma már halott, de a szelleme itt kísért, és némi osztogatásért, fizetés- és nyugdíjemelgetésért, meg a pártfőnökökkel való kötetlen bratyizás élményéért még azt is elviselik a tősgyökeres baloldali szavazók, hogy a nevükben fellépő szocialisták – igazodva a kor és a hatalom kényszeréhez – azóta a legvadabb neoliberális dogmák rabjaivá lettek. Akik nem férnek bele a Gyurcsány demagógiája által következetesen képviselt sajátos világképbe – határon túli magyarok, történelmi egyházak, gazdálkodók, bármely kereszténydemokrata és szabadelvű színezetű nézetek követői – azok legyőzendő ellenségek, durva uszítások és alattomos suttogó propaganda célpontjai.
Horn Gyulában még volt annyi mértéktartás, hogy legalább szavakban nem élt vissza a mögötte álló hetvenkét százalékos kormánytöbbséggel. A Medgyessy–Kovács-tandem – hátuk mögött a külföldről importált gyűlöletmenedzserekkel és a zsákmányra éhes rókaként ólálkodó Gyurcsány Ferenc tanácsadóval – azonban már komoly felelősséget visel a közélet hangnemének eldurvulásáért, főleg azért, mert a választásokon való minél sikeresebb szereplés kényszere miatt a jobbközép erők is kénytelenek voltak fölvenni a kesztyűt, és radikálisabb eszközökhöz nyúlni. A társadalmat mélyen megosztó árkok nagyon is létező valósággá váltak. Mára éppen az lett betemetésük legfőbb akadálya, hogy a 2004. nyári kormányváltás óta maga a baloldali koalíció tesz meg mindent azért, hogy a lehető legkevesebb esély legyen az értelmes párbeszédre.
A polgárok újabb és újabb csoportjai váltak az agresszív és provokatív kormányzati propaganda-hadjárat célpontjaivá. A felszínen a demokrácia és köztársaság megerősítése a deklarált cél, valamint az Európai Unióhoz való felzárkózás. Mindezeket nevetségesnek ható kinyilatkoztatások kísérik az állítólag dübörgő magyar gazdaságról, valamint érzékelhető egy irreálisan kierőltetett, kampányszerű jogalkotási roham. Közben a mélyben szaporodnak az ellenzéki kritikák puszta létezését is kétségbevonó megnyilvánulások, amelyek párosulnak az Orbán Viktor személyének és családjának lejáratására irányuló rágalomhadjárattal.
Gyurcsány Ferenc egyre kétségbeejtőbb viselkedése, állandósuló szereplési vágya, hangzatos jelszavak sorát elpufogtató ideologizálása mind látványosabban idéznek fel egy burkolt tekintélyuralmi attitűdöt, amelynek az engedelmesen lihegő sajtó, a miniszterelnök füttyszavára ugráló ellenzék és a mind szélsőségesebben centralizált államgépezet lennének a remélt kísérőelemei. A kormányt és a nagyobbik kormánypártot persze irányíthatja kézi vezérléssel Gyurcsány, és az irritálóan alacsony hatékonysággal működő közigazgatást is telezsúfolhatja a személyéhez lojális – feltűnően sok SZDSZ közeli politikust felvonultató – kormánybiztossal és államtitkárral, akik legkevésbé a gyors és hatékony döntésekhez értenek. Ha úgy gondolja, hogy a hatékony és takarékos kormányzás azon múlik, hogy hány miniszterelnöki megbízott koordinálja azt a feladatkört, amit tőlünk nyugatra egy osztályvezető-helyettes egy személyben elvégez – akkor tegye. A jövő évi választásokon úgyis el fogják mondani a véleményüket a választópolgárok arról, hogy vajon valóban az Európához hasonló felzárkózásnak tekintik-e, hogy miközben a hivatalos propaganda az állami szerepvállalás csökkentéséről beszél, addig a kormány a közszolgálati médiában elhangzó, önkényesen hazugságnak minősített mondatoktól kezdve a pincéreknek fizetett (civilizált országokban önkéntes) borravalón át a kiskereskedők árképzési technikájáig mindent saját hatáskörében kíván szabályozni, árkommandóval és az ellenzéki „hazugságokat” méricskélő riporterekkel riogatva az embereket.
Még tíz hónapot kell várni arra, hogy kiállítható legyen a bizonyítvány erről az egyszerre agresszív és tehetetlen politizálásról. Ami a választások leendő végkimenetelét illeti, épp elég tapasztalatot szerzett már ez az ország arról, hogy kiket nem szabad hosszabb időre a kormányrúd közelébe engedni. A közélet folyamatos feszültség alatt tartása, a másként gondolkodók következmények nélkül történő durva sértegetése azonban tovább erősítheti azokat a reflexeket, amelyeket már tizenöt évvel ezelőtt végleg el kellett volna temetni. Ha a miniszterelnök úgy gondolja, hogy a totalitárius rendszerekhez hasonlóan ő is kinyilváníthatja, hogy mi az abszolút igazság, és kinek van joga erről beszélni, akkor félő, hogy ez a mentális defekt még inkább teret nyer a mindennapokban is. Abban az országban, ahol félni kell az embereknek véleményük kimondásától, éppen a kormányzati hatalom képviselőinek kellene példát mutatniuk, hogyan kell kellő türelemmel és intelligenciával dönteni tömegek sorsáról.
Gyurcsány Ferencnek a verbális keménykedésben és állandósuló vitázási mániában kimerülő ténykedése valójában gyengeséget és félelmet takar. Félelmet attól, hogy közeledik a választások napja, és az ideológiai maszlagok helyett az emberek mégiscsak aszerint fognak szavazni, hogy mekkora összegek szerepelnek a havonta befizetendő sárga csekkjeiken.