Aggasztó gazdasági lázgörbénk

Bár az ország lakosságának jelentős hányada nem közgazdasági végzettségű, a jelenlegi kormányzat mintha megkövetelné az egyszerű halandó állampolgártól is, hogy pénzügyi statisztikákban, makrogazdasági mutatókban gondolkodjon. Másrészt az emberek azt érezhetik, szinte kívánalom velük szemben, hogy már pusztán a rájuk zuhintott financiális adatdömpingtől elégedettebben éljék mindennapjaikat, függetlenül lesújtó egyéni tapasztalataiktól, a kiürült családi kasszáktól. Lentner Csabának nemrégiben jelent meg az Akadémiai Kiadónál Rendszerváltás és pénzügypolitika című tanulmánykötete, amely szinte az utóbbi tizenöt év közgazdasági lázgörbéjeként is leírható. A Nyugat-magyarországi Egyetem dékánhelyettese szerint nem jogos a baloldali kabinet hurráoptimizmus-sulykolása, hiszen a családi háztartásokra és a gazdaság szereplőire lebontva elsősorban a kormány kapkodása által generált negatív folyamatokra kell fölkészülnünk az elkövetkezendő időszakban.

Egyértelmű: már önmagában az adócsökkentés kormányzati emlegetése reményeket gerjeszt az emberekben. Igaz, ha a „reform” utótag járul is az adó szóhoz, már rossz emlékeket kelt sokakban a szóösszetétel, hiszen a pszeudo-baloldali frazeológiában rendre a megszorítás kommunikálására szolgál. Önként adódik tehát a kérdés: mibe kerülhet nekünk ez a kilátásba helyezett adócsökkentés?
A jelenlegi adócsökkentési kampánytervek tönkretehetik a családokat, tönkretehetik az önkormányzatokat, és alááshatják a magyar költségvetést is – mondja Lentner Csaba. Gondolatmenete szerint a külföldi vállalkozások további kedvezményekre számíthatnak, így egyre kevésbé az anyagi erejükhöz mérten vesznek részt a közteherviselésben. Így viszont tovább emelkedik a hiány. Emlékeztet rá: a magyar kormány 2005. július 8-ig kapott Brüsszeltől türelmi időt arra, hogy a már meglévő államháztartási hiány lefaragására vonatkozó célkitűzéseit végrehajtsa. Erre még egy lapáttal rátett a kormány, s tovább növeli a deficitet, amely mára lényegében meghaladta az egész évre tervezettet. S hogy mindez hogyan áll kapcsolatban a családi büdzsékkel? A megemelkedő költségvetési hiány inflációt gerjeszt, sőt a költségvetésbe mind kevesebb bevétel folyik, így a családvédelmi intézkedésekre, önkormányzati támogatásokra egyre kevesebb jut. A konklúzió: az adóreform lényege több száz milliárdos költségvetésibevétel-kiesés, legalább ugyanennyi hiánynövekedés és az amúgy is gyengülő magyar versenyképesség további romlása. Mindez azt eredményezheti, hogy a kormány a lakosság és a hazai kisvállalkozások támogatására mind kevesebbet tud fordítani. Így a tervezett csomag hatásai csak rövid távúak lehetnek, s a 2006 májusa utáni időszakkal már nem számol. Lentner ezért a vázolt kampánytechnikában az „utánunk a vízözön” effektus újabb megnyilatkozását érzékeli.
Az egyetemi docens hangsúlyozza: az önkormányzatok iparűzési adójának 2008-tól tervezett megszüntetése tömeges önkormányzati csődöt okozna, hiszen a települések legfőbb bevételi forrása az iparűzési adó. A nagyobb települések önkormányzatai még jobban rákényszerülnek a vagyontárgyaik eladására, felélésére. Iskolák, óvodák, egészségügyi intézmények bezárására kerülne sor. A kényszerű privatizáció felpörgésére, az önkormányzati közszolgáltatási feladatok tömeges koncesszióba, bérbe adására lehetne számítani. A közgazdász megjegyzi: igaz, hogy az intézkedések két év múlva lépnének hatályba, de a gazdasági hatásuk a várakozásokban már érezhető. A prognózis: a bizonytalanság miatt a következő két évben az ipari, kereskedelmi tevékenység bővítésére, így újabb munkahelyek létesítésére egyre kevésbé számíthatunk. Most már kivárnak a befektetők.
Ám, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen befektetői kör találja vonzónak hazánkat, azt saját bőrünkön tapasztalhatjuk már jó ideje. Ezzel kapcsolatos felvetésünkre Lentner Csaba úgy válaszolt: Magyarország az elmúlt időszakban a magas élőmunkaerő igényű, szakképzettséget nem igénylő, alapvetően összeszerelési munkafolyamatok letelepedését preferálta. Annál inkább sajnálatos, hogy Gyurcsány Ferenc jelenlegi miniszterelnök ráerősített: ez az elkövetkezendőkben sem lesz másképp. Pedig a megoldás kézenfekvő: a magas szellemitőke-igényt megtestesítő tőkebefektetések, munkafolyamatok Magyarországra vonzását kellett volna elősegíteni. Magyarország az adókedvezményekben és az olcsó munkaerőben érdekelt külföldi tőkebefektetők előtt az éllovas szerepét már elveszítette. Ennek visszaszerzésére történik még egy utolsó kétségbeesett kísérlet a mostani kabinet részéről. A Nyugat-magyarországi Egyetem dékánhelyettese arra is emlékeztet: a könnyűipari és elektronikai összeszerelő üzemek egy része már tovább is költözött, mert leteltek a tízéves adókedvezményeik. Meggyőződése, hogy a XXI. században az a közép-európai ország, amelyik elsőként minőségi tőkevonzásra lesz képes, tartós világgazdasági előnyt ér el. Magyarországon viszont a baloldali kormány konzerválni akarja az extenzív, olcsó tömegtermelésre építő tőkevonzási feltételeket, amelyek további adókedvezményekben öltenek testet.
S hogy miként lehetne másképpen csinálni? Kapjanak adókedvezményt azok a nemzetközi nagyvállalatok, akik Magyarországra hozzák a kutatásaikat, akik magyar egyetemeket bíznak meg kutatási feladatok elvégzésével! No, meg azok, akik a teljes termelési vertikumukat Magyarországon telepítik le. S azok kapjanak adókedvezményt, akik a magyar termelők mezőgazdasági terményeit dolgozzák fel, illetve értékesítik az áruházláncaikban! Nem utolsósorban kapjon továbbá adókedvezményt az a multi, aki a magyar kisvállalkozásokkal létesít bedolgozói szerződést, s azok a vállalkozások, amelyek az egyetemi és szakmunkásképzésben részt vevőket támogatják, elhelyezkedési lehetőségeket nyújtanak. Lentner Csaba szerint azonban a Gyurcsány-csomag korántsem erről szól.
A gazdaságpolitikai szakértő megfogalmazása szerint a magyar privatizáció anynyit jelentett, hogy volt egy ismeretlen eredetű és értékű vagyon, amelyet olyan emberek akartak megvenni, akiknek nem volt pénzük, vagy a vagyonért nem akartak fizetni. A szocialista tervgazdasági rendszer pártelitje és hozzátartozóik az állami vagyon újraelosztásakor hihetetlen előnyöket élveztek. Lentner Csaba a legsúlyosabbnak mégis azt tartja, hogy a kezelésük, irányításuk alatt lévő állami vállalatokat, bankokat szándékosan vagy a hanyag kezelés módszereivel csődbe vitték, s ezeket később fillérekért átjátszották egymásnak vagy egyenesen maguknak. Az állami vagyonnak a magyar módszerekkel történő lebontása hihetetlen társadalmi, költségvetési károkat okozott. S hogy mi lett mindennek a következménye? Másfél millió ipari munkahely szűnt meg, lerabolták a mezőgazdasági szövetkezeteket, veszteségbe sodorták az állami bankokat, így végül is olcsóbb volt privatizálni őket. Az eredmény közismert: kialakult egyfajta kaotikus roncstársadalom, a kétarcú magyar gazdaság tükörképe. Mert Magyarországon a gazdasági életben egyszerre vannak jelen a látványos fejlődést produkáló zöldmezős ipari létesítmények és a kereskedelmi bankok a hozzájuk tartozó menedzserréteggel, míg a másik oldalon az a hárommilliós magyar lakosság, amely szociális segélyekből, kényszervállalkozásokból vagy működésképtelen mezőgazdasági birtokából remél jövedelmet. A polgárosodás, a magyar rendszerváltozás igazi társadalmi programja elakadt. Voltak kísérletek, mint például a Széchenyi-terv, amely a hazai vállalkozói réteg megerősítésén munkálkodott, de a 2002-es kormányváltás után leállították. A közgazdász tehát nem kertel: közelmúltunk elemzése nem holmi múltfelhánytorgatás, hanem mai bajaink igazi forrásvidékének feltárása. Az akkori közszereplők szándékosan rohasztották le a vezetésük alatt álló állami cégeket, mert a társadalom nagy részével szemben ők már pontosan tisztában voltak azzal, hogy rendszerváltozás jön. Ehhez kellettek azok a strómanok, akiknek törvényellenesen hatalmas pénzösszegeket adhattak a még állami tulajdonban lévő bankokból, hogy a magánosítás a nómenklatúra egyik zsebéből a másikba történjen. A közgazdász eszmefuttatása nyomán még hangsúlyosabban vetődhet fel a kérdés: a politikai élet önmagát önkényesen baloldaliként meghatározó „gyurcsányainak” nem csak a jelenével van a baj. Hibás, dilettáns lépéseik mozgatórugóit nem érthetjük meg, ha nem látjuk: a múltjukban nem pusztán a pártállami gőggel van komoly gond, hanem a költött szakértői legendával. Valódi versenyhelyzetben, rokoni-elvtársi összeköttetések, s ezáltal banki kistafírozás nélkül labdába sem tudtak volna rúgni egy nyugati típusú piacgazdaságban.
De vajon tudunk-e labdába rúgni mi, magyarok az európai országok versenyében a mostani cikcakkos gazdaságpolitikai irányítással? Lentner ironikus megközelítése úgy szól: az utóbbi három évben Magyarországon csak két dolog biztos: a növekvő költségvetési hiány és a duzzadó államadósság. 2002 óta 4500 milliárd forinttal nőtt a bruttó államadósság – ami közel 50 százalékos emelkedés –, a költségvetési deficit pedig messze meghaladja az EU maastrichti kritériumaiban előírt három százalékot. A legfőbb gond az, hogy a pénzügytani alaptétel szerint a rendre emelkedő költségvetési hiány inflációt gerjeszt, s a magyar gazdaságban ez a típusú pénzromlás rövidesen meg fog jelenni. A kapkodó, a választási vereségtől való félelemmel átitatott kormányzati pénzügypolitika a külföldi befektetőket és a hazai vállalkozókat egyaránt elbizonytalanítja. A kormány körüli pénzügyek válsága tehát az üzleti szektorra is kihat, eddigi lendületét megtörheti. Lentner Csaba úgy véli, az új kormánynak elsősorban válságmenedzselésre, a költségvetés szanálására kell fölkészülnie. Az államadósság terheit és az évi kilencszázmilliárd forintos kamat-adósságszolgálatot ugyanis nem bírjuk kifizetni. Főként, hogy a mostani kabinet lassan már csak uzsorakamatra kap pénzt. A kényszerpályáról valódi fejlődési útra kell állítani a magyar gazdaságot éppúgy, mint az agráriumot, erre viszont a jelenlegi dilettáns terápia alkalmatlan. Hiszen, ha a föld jó kezekben van, és a földművelést övező birtokpolitika és közgazdasági feltételrendszer is elfogadható, kiváló hozamokat ér el. Nálunk azonban a kormányzat részéről mutatkozik a pénzügyi szűk keresztmetszet. A közgazdász hangsúlyozza: mint minden, a gazdaság sem csupán a számok összessége, hanem organikus képződmény, amelyet az emberek szakértelme hite, akaratereje, családhoz, nemzethez való tartozásuk tudata működtet. Nálunk ez utóbbiakat a ma még kormányon lévő erők gyengítik.