Némethy Bertalan megtanította az amerikaiakat lovagolni. A Ludovika Akadémián végzett, az örkénytábori lovaglótanári iskolában kiképzett szakember 1955-ben lett az amerikai ugróválogatott edzője. Munkálkodásának eredményeként az addig nemzetközi középmezőnyhöz tartozó lovasok eljutottak a legjobbak közé, a csapat 1984-ben Los Angelesben olimpiai bajnok lett, tagjai egyéni arany- és ezüstérmet is nyertek. Az amerikaiak azóta is a világ élvonalába tartoznak, abba a szűk körbe, amelyik uralja a díjugratói sportot. Nem hivatkozhatunk tehát arra, hogy hiányoztak e sportághoz a kiváló szakembereink. A legjobbak azonban a második világháború után elhagyták az országot, a régi tisztek nemkívánatos személyek lettek az új rendszerben.
Burucs Balázs állatorvos, a Nemzeti Lovarda helyettes vezetője 1983-tól húsz éven át volt a magyar díjugrató-válogatott szövetségi kapitánya: „A klasszikus idomítási elvek nem változtak. Amit Némethy a módszerét összefoglaló könyvében leírt, azt ma Amerikában egy lovasnak betű szerint kell tudnia. A mi hátrányunk a tenyésztésben és a képzésben van. A díjugratás üzlet lett, tömegsporttá vált, megéri tehát kimagasló kvalitású lovakat kitenyészteni. Az élsport elment a show felé, de nyugaton a közepes keresetű emberek is megengedhetik maguknak, hogy tartsanak egy-két lovat. Előbb a németek és a franciák, majd a hollandok és a svédek ismerték fel, mekkora üzlet a szakszerű, tudatos tenyésztés. Az eladhatóság és a teljesítmény a lényeg, az árnak nincs határa. Egy átlagos, egy méter húsz–harminc centi magas akadálypályát teljesíteni tudó ló húsz–százezer euró között kel el, az élsportban pedig akár egymillió eurót is kifizetnek egy kimagasló képességű példányért.”
Aki tehát nem hobbilovasnak készül, hanem a versenypályán szeretné megállni a helyét, előbb-utóbb szembetalálkozik ezzel a kiadással. A ló ugyanis az eredmény szempontjából meghatározó. Azt tartja a mondás: olyan lovas vagy, amilyen lovad van. Egy jó ló naggyá teheti a csekélyebb képességű lovast is. Öt-hat jó lóval a világversenyeket járva pedig már meg lehet élni e sportágból.
A magyar ló- és szakemberállomány azonban máig nem heverte ki azokat a veszteségeket, amelyeket a második világháborúban, de főként az azt követő lóellenes évtizedekben elszenvedett. Hecker Walter a Lovas nemzet című szép kötetben Újrakezdés és hanyatlás a második világháború után címmel foglalta össze a hazai lovasélet közelmúltjának történetét. Hogy miért követte az éledést hanyatlás, arról a következőket mondja:
– Pettkó-Szandtner Tibor, a nagyszerű hajtó és tenyésztő szervezőmunkájának és előrelátásának köszönhetően a magyar lóállomány legjavát 1944 decemberében Bajorországba menekítették. Ennek egy része a háború után hazatért, és 1958-ra ismét 720 ezer ló volt Magyarországon, majdnem annyi, mint a háború előtt. Az már a történet másik része, hogy Pettkó-Szandtnert a lovak menekítése miatt háborús bűnösnek nyilvánították, nem térhetett haza. Felvirágoztatta Faruk király egyiptomi ménesét, végül Németországban, Starnbergben halt meg. Sokan voltak még rajta kívül, mindanynyian tisztek, akiket a rendszer nemhogy megbecsült volna szakértelméért, hanem büntetett, üldözött, ellenségnek tartott. Csak a hatvanas évektől térhetett vissza az itthon maradt néhány egykori katonatiszt a lovak mellé. Nem a második világháború volt tehát az oka annak, hogy megindult a hanyatlás, hanem a rosszindulat és a tudatlanság.
– Az még érthető, hogy az új urak haragudtak a régi tisztekre, de mi volt a bajuk a lóval?
– A ló a téeszszervezés gátja volt. Korábban nagyon erős kisparaszti lótenyésztés volt Magyarországon, a téeszesítés után azonban nem maradt magántulajdonban ló. Olaszországba vitték őket vágóhídra, ott sok jó lovat el is adtak közülük. A következő csapás 1962-ben érte ezt a területet, amikor a méntelepeket megszüntették, az állami méneseket szétszórták, a szép barokk méneskari épületekbe beköltöztek az állami gazdaságok. Egészen 1975-ig a téeszekben, a gazdaságokban folyt a lovasélet, ahol azonban csekély volt a szakértelem. A nyolcvanas évek elejéig kizárólag állami apaállat-gazdálkodás folyt, mén nem nagyon volt magántulajdonban. A korábban centralizált, katonai rendben megszervezett lótenyésztés szétesett. Bábolnán egykor hat telivérménes volt, ma egy van. A hatvanas években a vezető lótenyésztők kimondták, hogy a régi magyar fajtákra, a tiszta vérre nincs szükség. Ezért elindult a fajták keveredése. Csak 1989-ben alakultak meg a fajtatenyésztő egyesületek, amelyek elkezdték újraépíteni a jellegzetes magyar lófajták állományát.
Szép, szép a nosztalgia, de van-e üzleti haszna? Mire alkalmasak a magyar fajta lovak? A magyar lovassport eddig a fogathajtásban ért és ér el világraszóló eredményeket, díjugratásban, díjlovaglásban és militaryben mindig csak a középmezőnyhöz tartozunk. Ennek oka, hogy a magyar lovakat évszázadokig fogatban, kocsiban vizsgáztatták, az ott legjobbnak bizonyult példányokat tenyésztették tovább. Csak kevés került nyereg alá. A tenyésztés másik célja a mozgékony, strapabíró katonalovak utánpótlása volt. A magyar lovassport eddigi egyetlen olimpiai érmét az 1936-os berlini játékokon Sellő nyerte, Platthy Józseffel a nyergében harmadik lett. Ám van azért több érmesünk is: Neptun, a Dőry család sütvényi ménesében tenyésztett ló, nyergében Bolternstern királyi testőrtiszttel 1912-ben Stockholmban ezüstérmes lett, Eliot 1928-ban nyergében a cseh Ventura kapitánnyal nyerte el a díjugratás aranyérmét, 1948-ban Londonban a svájci Hans Moser Hummer nevű, Magyarországról vásárolt lovával szerezte meg a díjlovaglás aranyérmét.
*
A második világháború után évekig nem tudtunk lovasokat küldeni az olimpiára. Az egykori csapat tagjai mind katonatisztek voltak, akik elmentek, vagy legfeljebb segédmunkásként dolgozhattak. Elsőnek az 1956-os olimpián indult díjugró csapatunk, ahol Szatola Albert Aranyossal a tizenegyedik helyen végzett. Négy év múlva Rómában Suti István lett tizedik díjugratásban Széplánnyal. S végül a csonka moszkvai olimpia, ahol mind a military-, mind pedig az ugrócsapat a negyedik helyen végzett. A nemzetközi porondon mutatott szerényebb lovasteljesítmény ellenére a magyar lovaskultúra szakmai megbecsülésnek és elismerésnek örvendett. Nagy előrelépést jelentett, hogy 1930-ban létrehozták Örkénytáborban a hazai lovasképzés fellegvárát, a Magyar Lovagló- és Hajtótanárképző Intézetet, ahol a tisztek a lehető legjobb feltételek között tanulhatták az idomítás, lónevelés ismereteit. A Magyar Lovasszövetség már 1924-ben tagja lett az 1921-ben alakult nemzetközi lovasszövetségnek.
Úri sport, mondogatták a szocializmus évei alatt, Bábolna híres vezére, Burgert Róbert díszzsebkendős, sárga csizmás népségnek tartotta a lovasokat. A lovassportot mégis azok a régi, Örkénytáborban kiképzett, itthon maradt szakemberek tartották életben, akiket a hatvanas évektől már odaengedtek a lovasklubok közelébe. „Jellemző történet – meséli Prutkay Zoltán, a Nemzeti Lovarda, ismertebb nevén a Tattersall vezetője –, hogy amikor a Dózsa egyik versenyzője, egy Szatola nevű rendőr nem tért haza egy külföldi versenyről, felelősségre vonták az edzőt, az egykori katonatiszt Tóth Bélát. Nekem kellett volna rá vigyáznom? – kérdezte Tóth. – Azt hittem, ő vigyáz rám.”
A régi szakemberek a hetvenes–nyolcvanas évekre kiöregedtek, az újak szervezett képzéséről viszont senki nem gondoskodott. 1986-ig nem volt magyar nyelvű lovas-szakirodalom. A hetvenes évek elején Sziklay Iván Kaposvárra hívta a még életben lévő, Örkénytáborban végzett két lovasedzőt, és elindított egy kétéves tanfolyamot. Erre épült 1988-ban a Pannon Lovasakadémia, az évtizedes kihagyás utáni első szakképzési hely. Külföldi előadók jöttek, kiépült a jól felszerelt lovasközpont, megjelent a magyar lovasirodalom, és elindult a közép- és felsőfokú képzés, idézi fel a kezdeteket Hecker Walter, a Pannon Lovasakadémia egykori főigazgatója. Néhány millió forint kellett volna ahhoz, hogy a több száz milliós nagyberuházás életben maradjon, s ne menjenek el az oktatók, ne romoljon le a lóállomány. Hecker Walter most szomorúan figyeli, miként haldoklik Kaposváron a lovasakadémia.
– Most esélyünk sincs arra, hogy kijussunk egy olimpiára, mondja Prutkay Zoltán. – Kétgenerációnyi lovasedző elveszett, hiányoznak a jól képzett oktatók, pedig nagy igény lenne rájuk. A nemzetközi élvonalhoz felzárkózni nagyon nehéz. Hiába éledt újjá 1989-től a magyar fajtatenyésztés, egyetlen ország sem tud a tradicionális fajtáival helytállni nemzetközi szinten. Csak évtizedekig tartó szigorú szelekció és tudatos tenyésztőmunka hozhat eredményt, amit nekünk újra kellett kezdenünk. A világ negyven–száz évnyi előnyben van velünk szemben. Fiatal lovasaink a külföldi edzők szerint is versenyképesek, csak a lovaik gyengébbek. A hazai lóállomány kilencvenöt-kilencvennyolc százaléka már magánkézben van, több mint ötszáz lovasklub működik, az 1989 után bejelentett sportlovak száma is évi nyolc-tíz százalékkal emelkedik. Egyre több az igazolt versenyző.
Pedig Prutkay Zoltán szerint a Forma–1 után a lovassport a legköltségesebb. Ha egy versenyző elkölt több millió forintot, még csak az alapokat teremtette meg. S itt végig magának kell fizetnie a számlát. Nem véletlen, hogy a magyar válogatott versenyzők majd fele ma külföldön él és dolgozik. A lovaglást nyolc-tíz éves korban tanácsos elkezdeni, így tizenkét-tizenhárom évesen már következhetnek a versenyek. Azok maradnak meg, akik tizennégy és tizennyolc éves koruk között részt tudnak venni a korosztályos világversenyeken. A legtöbb versenyt, évi harminc-negyvenet a díjugratás igényli, ezt követi a díjlovaglás. Egy military ló a nagy terhelés miatt évi öt-hat versenynél többet nem tud teljesíteni. Mint Prutkay Zoltántól megtudjuk, egy világversenyen a nevezési díj lovanként 200–500 euró. Egy hazai verseny nevezési és startdíja lovanként tízezer forint, egy háromnapos hét végi verseny tehát szállítási és étkezési, valamint szállásköltséggel negyven–hatvanezer forintba kerül a versenyzőnek és a tulajdonosnak lovanként. Mert itt mindenkinek magának kell fedeznie a számláját. Egy hazai verseny pénzdíja néhány százezer forint, egy nemzetközi versenyen pedig, a verseny nehézségi fokától függően, néhány milliótól több millió forintig terjed. Ebből, véli Prutkay, nem lehet nyereséget termelni.
A legnépszerűbb sportág a világban is és nálunk is a díjugratás. Az ideális versenyzői kor a huszonöt és negyvenöt év közötti időszak. A lovaglás a legdemokratikusabb sportág, férfiak és nők közösen versenyeznek. Míg ifjúkorban száz lovasból kilencvenöt lány, az ugróversenyek élmezőnyében már fordított az arány. A nők inkább a díjlovaglásban jeleskednek.
Az államosítás hosszú évei után a hazai lovasélet tehát ma már többnyire magánkézben van. Jól menő vállalkozások üzemeltetnek lovasklubokat, a legfelső szintre már nem juthat fel versenyző bőkezű szponzor vagy módos szülő támogatása nélkül. Egy ló versenyeztetése ugyanis évente több millió forint. Ezzel együtt óriási a hiány a szakemberpiacon, pedig egyre nagyobb lenne az igény.
– Egy jó edző ma annyit keres, amennyit akar – mondja Burucs Balázs. – Az élmezőnybe, a legjobbak közé bekerülni pénzkérdés, az Európa-bajnokságon szereplő első tíz ló jelenleg klasszisokkal jobb, mint a magyar lóélmezőny, amellyel mi az Eb-re pályázunk. Nálunk az a baj, hogy a tehetséges ló és a tehetséges lovas nem mindig találkozik. Lehet valakinek sok pénze, s költhet akár milliárdokat is arra, hogy gyermekét a legjobb lovakkal a legjobb helyen edzesse és versenyeztesse, ha a gyermek nem bizonyul elég tehetségesnek. Erre jelenleg is van példa. Az azonban ma még nemigen fordul elő, hogy a tenyésztő megkeresi lova számára a legalkalmasabb lovast.
A lovassport piaca azonban már itthon is éledezik. A jómódú szülő jó lovat szeretne venni a gyermekének, a profik pedig rájönnek, hogy jól keresnek, ha e körnek belovagolt lovakat adnak el. S minél többen lovagolnak, annál nagyobb az esélye annak, hogy tehetségek tűnnek fel a lovassportban. A következő ifi Eb-re négytagú csapat utazik. Tavaly tizennyolc versenyző részvételével a hetedik helyet szerezték meg. A mostani csapat alatt már olyan lovak lesznek, amelyekkel esélyük van az éremszerzésre, mondja Burucs Balázs. Az ifjú generáció tehát közelíti az élmezőnyt. Csakhogy ezután kezdődnek a gondok. A juniorszintre már nincsen megfelelő lóállományunk. A hazai felnőttélmezőnyből ezért is készülnek ketten külföldön: külföldi lóval indulnak magyar színekben. Az ideális az lenne, ha az „öregek” mellett mindig el lehetne kezdeni versenyeztetni egy-két fiatalt is a felnőtt korosztályban, erre azonban nálunk nincsen pénz. Szegény gyerek tehát, akit a család nem tud tovább támogatni, kényszerűen lemarad. Ha valaki tizennyolc éves kora után nem tudja megteremteni a versenyzéshez szükséges anyagi alapokat, kihullik a rostán.
– Fejlettebb lovassportkultúrájú országokban a nemzeti lovasszövetségek kiegyenlítik a kirívó egyenlőtlenségeket, nem hagyják elveszni a tehetségeket. Csakhogy mi ezt miből tennénk? – kérdez vissza Farkas Sándor, a Magyar Lovasszövetség elnöke. A szövetségnek tagdíjakból, állami támogatásból és az olimpiai bizottság juttatásából van bevétele. Szponzori támogatást legfeljebb egy-egy klub vagy versenyző tud szerezni. Mivel a magyar lóállomány és lovassport nagyobbik része magántulajdonban van, felmerült, hogy tagdíjemeléssel a magánpénzt közpénzzé lehetne tenni, s így a sportág hazai támogatására lehetne fordítani. A közgyűlés azonban leszavazta a felvetést, és évi tizenötezer forintban állapította meg a tagdíjat.
– Nem értették meg – mondja az elnök –, hogy nem irodafenntartásra költenénk a magasabb tagdíjat, hanem vissza tudnánk osztani a szakágaknak. Így azután minden maradt a régiben. A szakágaknak jutó évi öt-hat millió forint csak az országos bajnokságok díjaira elég. De nem is biztos, hogy a szövetségnek kellene sportlovakat vásárolnia a legjobbak számára. Mi lenne a garancia arra, hogy a legjobb lovak valóban a legjobbak, vagy hogy nem a legkedvesebbek alá kerülnek?
Farkas Sándor szerint nagyobb állami támogatásban nem lehet reménykedni, csak abban, hogy elindulnak a magánpénzek is a lovassportba. Csakhogy csapdahelyzetben vagyunk: amíg nincs eredmény, nincs szponzor, enélkül viszont marad a kínlódás. Pedig már elkészült a nemzeti lovasprogram is négypárti egyetértéssel. Ez a turizmustól a nemzeti hagyományok ápolásáig dolgozta ki a teendőket. A költségvetési tárgyalás során azonban négyszázötvenmillió forintból csak negyven maradt rá, ami még ma sem hozzáférhető, mivel nem készült el a törvényi szabályozás.
A nemzeti lovasprogram alapja a tenyésztés és az oktatás. El kellene érni, hogy a lovasképzés a vidék tornatermének szerepét töltse be – ahogy Farkas Sándor fogalmaz –, másrészt ki kellene építeni egy magas szintű szakképzési szerkezetet a jelenleg halódó, gyenge rendszer helyett. Az elnök elismeri, ez ugyan a szövetség feladata is lenne, de politikai döntés nélkül esélyük sincs arra, hogy lépjenek. Eddig azonban egy kormány sem viselte a szívén a hazai lótenyésztés és lovassport ügyét. Ma minden sportág csak vergődik, még a lovasoknál jóval eredményesebbek is, mondja Farkas Sándor. A lovassport pedig valóban igen költséges.
Politikai akarat és pénz híján marad tehát egyelőre a spontán fejlődés? Nevezzük inkább átmeneti időszaknak, amelyben már vannak biztató jelek.
környék
Százötvenezer címen nincs áram az ítéletidő miatt
