Álom a teljes biztonság

Bár még senki nem tudja, hogy milyen hatékony (esetleg államtitoksértő) volt a miniszterelnök legutóbbi kommunikációs akciója, amellyel támogatókat kívánt toborozni a Zengőre tervezett radarállomás létesítéséhez, az biztos, hogy a légierő berkeiben (ahol persze akarják a radart) távolról sem tartják szakmainak az érvelését. A radaros szakemberek szerint egy olyan kisrepülőgép, amellyel az egyik szocialista képviselő eddig ismeretlen felhatalmazás alapján márciusban „tesztelte” a légvédelmet, akkor is felderítetlen maradna, ha a zengői radar a helyére kerülhet.

Amennyiben egy Cessna vagy Zlin kisrepülőgéppel valaki szánt szándékkal el akarja kerülni a magyar légvédelem (és az azzal egységesített rendszerben dolgozó civil irányítás) radarjai részéről történő felderítést, úgy elég néhány száz méter magasságban repülnie, és kikapcsolnia az úgynevezett másodlagos válaszadóját – ezt az alapvetést nemcsak aktív és nyugállományú radaros szakemberek erősítik meg, hanem civil pilóták is, akik nap mint nap repülnek Magyarország légterében. Mi több, minden bizonnyal e cikk írásának és olvasásának perceiben is repül olyan kisgép hazánk felett – teljesen jogszerűen –, amely nem hagy nyomot a radarképernyőkön. Nem köztudomású, de a légtér alsó, úgynevezett nem ellenőrzött részében – a repülést végrehajtó felelősségére – ugyanis anélkül folytathatók repülések, hogy arról bármilyen irányítóügynökség tudna, vagy avval kétoldalú rádiókapcsolatot tartana fenn. Az ilyen pilótának csak arra kell ügyelnie, hogy ne repüljön be olyan légterekbe, amelyek a földig érnek, és ellenőrzöttek (repülőterek körzetei), illetve tiltottak (paksi és csillebérci reaktorok).
Mivel a repülésbiztonság garantálása a nem ellenőrzött légtérben nem feladatuk, a jelenleg Magyarországon üzemelő lokátorberendezésekkel, illetve az azokat integráló rendszerrel szemben sem követelmény az alsó magassági tartományok lefedése. Szakemberek szerint Gyurcsány Ferenc érvelése, amely példaként Vári Gyula eddig titokban tartott „tesztrepülését” hozta fel, már csak azért sem helytálló, mert az új, korszerű, háromdimenziós radaroknak sem lesz „kötelességük” a kis magasságon repülő célok nagy valószínűséggel történő felderítése. Bennfentesek szerint a mecseki Zengőre, a bükki Bánkútra és az alföldi Békéscsabára tervezett, olasz gyártmányú radarok a kormányzati propaganda ellenére teljesen másban jelentenek lényegi előrelépést. A korábbi radarrendszerekkel szemben ugyanis nem annyira a felderítési, hanem üzemeltetési paramétereik jobbak. Töredéknyi munkaerőt igényelnek, és akár hónapokig dolgoznak egyfolytában, míg a korszerűsített szovjet-orosz radartechnikát csak rotációs rendszerben, többórás váltásokban (úgynevezett grafikon szerint) lehet üzemeltetni. A jelenlegi védelempolitikai irányzatok számára az Alenia Marconi RAT–31-esek legfontosabb előnye abban rejlik, hogy a régi P–37-esek kivonásával az 54. légtérellenőrző ezred 1800 fős személyi állományának nagy részét néhány éven belül el lehet bocsátani – figyelmeztetnek szakértők.
A közvélemény arról sem kap tájékoztatást – panaszolják –, hogy a Zengővel kapcsolatos társadalmi és politikai vitákkal párhuzamosan mély szakmai vitákra is sor kerül manapság a légvédelem tárgykörében. A rendszerváltozás óta folyamatos leépítések és az esedékes korszerűsítés miatt zsugorodó hazai radaros szakma 2001. szeptember 11. után hasonló dilemmákkal szembesült, mint kollégái szerte a világon. Mivel repülős merényletek a terrorizmus természetrajzából fakadóan bármikor előfordulhatnak, többen a hidegháborús radarrendszer visszaállítását javasolják, amiről azonban a politikai döntéshozók hallani sem akarnak a költségekre hivatkozva. A Honvédelmi Minisztérium honlapja szerint ahhoz, hogy Magyarország felett háromszáz méterig egybefüggő rádiólokációs mezőt hozzon létre, a Magyar Néphadsereg, majd a honvédség 1994-ig nem kevesebb mint 23 radarszázadot tartott fenn 151 lokátorral. Előbb a hidegháború, majd a jugoszláviai események indokolták az óriási, már-már háborús szintű erőfeszítést: az úgynevezett rádiótechnikai csapatok békelétszáma a csúcsidőszakban nem kevesebb mint 6143 fő volt. A kihívás nagyságát szemlélteti, hogy az óriási ráfordítások és a térbe kisugárzott sok megawattnyi mikrohullámú teljesítmény sem jelentett százszázalékos biztonságot. A Varsói Szerződés (VSZ) utolsó időszakában például nem kevés bírálat érkezett a VSZ Egyesített Fegyveres Erőinek parancsnokságáról azzal kapcsolatban, hogy „kicsik a lehetőségeik” a kis magasságú célok felderítésére. A jugoszláviai válság légtérsértései szintén rávilágítottak a meglévő rendszer gyengéire, azonban a takarékoskodás miatt inkább leépítés kezdődött. Mára a honvédség csak hat helyszínen, Kupon, Jután, Városföldön, Debrecenben, Békéscsabán és Medinán üzemeltet légtérfigyelő radarokat, az összefüggő lefedettség háromezer méter fölött biztosított.
Nemrégiben az Új Honvédségi Szemlében látott napvilágot egy cikk a téma egyik legelismertebb hazai szaktekintélyének tollából, aki azt feszegette, hogy miként lehet megoldani a Kárpát-medence légtérellenőrzését. A szerző bonyolult szakmai szempontokat felvonultatva és aktuális követelményekkel támasztja alá érvelését, ám a részletek elemzése nélkül is azt a következtetést lehet levonni munkájából, hogy a teljes biztonságra törekvés a ráfordítások fokozását igényli, amelyek messze nem merülhetnek ki a jelenleg beszerzésre kerülő három radarban – bárhova kerüljenek is azok. A „háromradaros” elgondolás, amely kiegészülne két-három civil radarral és minősített időszakban több mobil, úgynevezett réskitöltő radarral, még az új fenyegetettségek felmerülése előtti világ realitásait tükrözi – olvasható ki a cikkből. A szerző egy lényeges elemre külön felhívja a figyelmet, amely szintén nem jelenik meg a Zengő körüli vitákban: arra, hogy egy ideális légtérfigyelő rendszer létrehozásában nagymértékben támaszkodni lehetne a meglévő eszközökre és a hazai kutatás-fejlesztési kapacitásokra, amelyek ígéretes eredményeket mutattak fel az utóbbi években, alacsony finanszírozási szintjük ellenére.

Sikeres lövészet a Balti-tengeren. A közelmúltban sikeres éleslövészetet hajtott végre a magyar légvédelmi rakétások egyetlen megmaradt közössége, a győri 12. rakétadandár. A kiképzési folyamat legnagyobb és legköltségesebb, kétszázmillió forintos gyakorlatát a lengyel tengerparton tartották, mivel a védelmi felülvizsgálat részeként korábban bezárták a honvédség ilyen célokat szolgáló drégelypalánki lőterét. Bár a légierő állományába átkerült, korábban bizonytalanul szereplő, francia gyártmányú Mistral rakéták 19 indításból 18 találatot értek el, a második rakétaosztály örömébe üröm is vegyül. A Honvédelmi Minisztérium ugyanis még mindig nem döntött eszközeik ellenség-barát azonosítóberendezéssel való felszereléséről, ami elejét veszi az alegység NATO-kötelékben való nemzetközi szerepvállalásának.