Mi történt azokkal a magyar állampolgárokkal, akik nem hadifoglyok voltak, nem malenkij robotra szállították ki őket 1945 után a Szovjetunióba, hanem különleges szovjet katonai bíróságok ítélték őket halálra vagy 10-től 25 évig terjedő, szovjet gulágon letöltendő börtönbüntetésre? Ezeknek az embereknek a sorsáról a magyar közvélemény keveset tud, egy időben nem illett beszélni róluk, a főszereplők pedig – érthető okokból – hallgattak. Még ma sem tudjuk, hogy kik is voltak ők valójában. A nevük nem került fel semmilyen listára, az akkori politikai hatalom nem akart tudni róluk. Megtiltotta nekik, hogy a Szovjetunióban töltött évekről beszéljenek. Ugyanakkor árnyékként telepedett rájuk a múlt, külsőleg és belsőleg, nehezítve a társadalomba való beilleszkedést.
A különleges bíróságok által elítélt magyar állampolgárok kisebb-nagyobb csoportjainak hazaszállítása (már akik életben maradtak) Sztálin halála után megkezdődött, de a politikai okokból gulágra küldött és a birodalomra veszélyesnek tartott rabokat csak 1955-ben engedték haza.
– Folytassuk ott, hogy milyen körülmények között szabadult a szovjet lágerből!
– Egyik napról a másikra hívatták az embereket a tábori parancsnokságra, és azt mondták nekik: most már mehettek haza. De senki sem hitte el. Az orosz ember ugyanis hazug természetű. Azok mindig hazudnak! Egymás között is. Így aztán mi sem hittünk nekik. Még akkor sem, amikor a régi gúnyák helyett új pufajkát, új gimnasztyorkát dobtak oda nekünk. Legnagyobb csodálkozásunkra több táborból kíséret nélkül engedték el az embereket. Engem elkísért egy őr a vasútállomásig. A kezembe nyomtak egy passzportot, a szpravkát, és felültettek a vonatra. Ott aztán azt mondták: menj, ide és ide van kiállítva az úti okmány. És valóban, meg is érkeztem Moszkvába. Amikor leszálltam a vonatról, több magyarral találkoztam, akik velem együtt szabadon jártak-keltek.
– Mint a turisták?
– Igen. Többek között megnéztük a földalattit. Aztán ahogy érkeztek a különböző tartományokból az emberek, összegyűjtöttek bennünket megint, és útnak indítottak Magyarország felé. Ha megállt a szerelvény, kiszállhattunk a vagonokból, és beszélhettünk a polgárokkal. Akkor már a rabok jó része tudott oroszul. Munkácson virágokkal fogadtak minket az ottani magyarok. Záhonynál azonban, ahogy áttolták magyar területre a vonatot, megjelentek az ÁVH emberei, és géppisztolyokkal vettek minket körül. Utána pedig lezárták a vagonokat. Így érkeztünk meg 1955. november 18-án Nyíregyházára, ahol a volt huszárlaktanyában rendeztek be gyűjtőtábort.
– Előttem van a jelenet: megérkeznek Munkácsra, és az ottani magyarok virágcsokrokkal fogadják önöket. Aztán meg…
– A kárpátaljai magyarság nagyon derekasan viselkedett. És annyi év után most eszembe jut a tavaly december 5-i szavazás, amikor ezeket az embereket taszítottuk el…
– Végül is minek vagy kinek köszönhették, hogy hazajutottak? Kiderült ez később?
– Konrad Adenauernek köszönhettük a szabadulásunkat, aki felvette a diplomáciai kapcsolatot az oroszokkal, és megkötötték az osztrák államszerződést, amelynek révén nemcsak a német és az osztrák, hanem valamennyi európai rabot elengedtek. Ennek során kerültünk mi is haza. Ez a derék ember nem feledkezett meg rólunk, magyarokról sem, miközben Rákosiéknak és a kormányzatnak nem kellettünk. Összeszedték azokat a főtiszteket, tábornokokat, volt csendőröket, politikusokat, akik még éltek, köztük engem is, és a Moszkva melletti gyűjtőtáborból átnyomtak bennünket ide. Az utolsó transzporttal 500–600 ember érkezett vissza. Nyíregyházán aztán elosztották az embereket: egy részüket pár nap múlva elengedték, másokat viszont – velem együtt – átszállítottak Jászberénybe. Az oroszok semmit sem közöltek a magyarokkal arról, hogy miért tartottak minket fogva.
– Nem adtak valamilyen dokumentumot arról, hogy mégis kik önök?
– Papírok nélkül kerültünk haza. Ezek itthon meg voltak zavarodva, és hogy elinduljanak valamilyen szálon, mindenkivel életrajzokat írattak. A beadott életrajzok alapján aztán megpróbálták szortírozni a foglyokat, és kinyomozni, hogy „mit is csinált” egyik vagy másik. Persze az ember igyekezett úgy írni, hogy másokat ne hozzon kellemetlen helyzetbe.
– Jászberényben hol raboskodtak?
– A volt megyeháza pincéjében. Ott helyezték el a zsúfolt cellákban a 250–300 férfit és nőt. Naponta engedélyeztek félórai sétát hátratett kezekkel.
– Mennyi időt töltött Jászberényben?
– Ahogy már említettem, 1955. november 18-án kerültünk Nyíregyházára, és egészen 1956 nyaráig voltunk a jászberényi börtönben. Én júliusban szabadultam. De már április elejétől folyamatosan engedték el a foglyokat. Voltak olyanok, akiket június elején átszállítottak a Budapesti Országos Börtönbe, későbbi nevén a Gyűjtőbe, és innen szabadultak, de akadtak olyanok is, akiknek a vizsgálatát 1956. november 1-jéig sem fejezték be. Őket a felkelők szabadították ki.
– Hová vezetett az első útja?
– Feljöttem Pestre. Mielőtt elfogtak volna, 1944 decemberében megházasodtam, de néhány héttel később már az oroszok foglya voltam. Tizenegy éven keresztül nem tudtunk semmit egymásról, egészen 1956-ig. Még az volt a szerencse, hogy a feleségem élt, s így beeresztettek Budapestre. Találkozhattam vele. Itt folytatódott a rendőri felügyelet, minden héten jelentkezni kellett. Persze állást nem kapott az ember, mert a munkakönyvéből adatok hiányoztak. Mindenki megijedt, amikor az üres munkakönyvet az orruk elé tettem. „Hát maga hol volt? – kérdezték. – Mivel töltött tizenegy évet?” „Jaj, hát ez nagyon kényes dolog!” – mondták, amikor megtudták, hogy a Szovjetunióban raboskodtam. Voltak, akik megmondták nyíltan, hogy „mi magát nem tudjuk alkalmazni”. De nagyon sok jóindulattal is találkoztam. Próbáltak olyan helyre küldeni, ahol szóba álltak velem. Végül aztán az Út- és Vasúttervező Vállalatnál kaptam munkát, ahol egy sor „reakciós” bajtárs várt rám. A hónom alá nyúltak, és ott voltam egészen a forradalom kitöréséig.
– Hogyan élte meg azokat a szép napokat?
– Az valóban csodálatos volt. Éppen kint voltam egy útmérésnél, már nem emlékszem, hogy Tatabányán vagy Oroszlányban, amikor értesültünk arról, hogy kitört a forradalom. Az egyik éjszaka kialudt a világítás, és a bányászok összetörték a szovjet emlékművet. A közelben volt egy szovjet laktanya, de a katonák nem avatkoztak be. Nekem igen jó barátom volt még az ellenállási mozgalomból Kovács Béla, ő is ezzel az utolsó etappal érkezett a Szovjetunióból haza. A forradalom kitörése után rögtön kapcsolatba léptünk egymással. Kovács Béla megkért, hogy segítsek neki a munkájában, és a titkársága vezetésével bízott meg. De akkor már tudtam, hogy a lelkesítő napoknak hamarosan vége szakad, mert a szovjetek nem fognak engedni, és abban sem bíztam, hogy az angolszászok segíteni fognak. Elég volt, ha a háború tapasztalataira gondoltam.
– Mikor döntött úgy, hogy elhagyja az országot?
– Az újbóli szovjet megszállás után. Amikor elbukott a forradalom. Világosan kirajzolódott ugyanis előttem, hogy ebben az országban nincs jelen és jövő számomra. Nem telt bele sok idő, már kerestek is a magyar hatóságok. Nyilván el akartak hurcolni vagy kihallgatni. Megpróbálták semlegesíteni azokat az embereket, akik potenciális veszélyt jelentettek a számukra. Az idő tájt a Várban laktam, és december 3-án elhatároztam, hogy szedem a sátorfámat. A nyugati határszélre húzódtunk át, és december 6-án sikerült átsiklani.
– Elég későn.
– Egészen későn. De jól ismertem Kőszeg mellett azt a határszakaszt, ahol nyugodtabban haladhattam. Egy elég nagy, harmincfős csoportot vezettem át. Így kerültünk nyugatra. Magyarországon maradni nem lehetett. A magamfajta embert eltaposták volna, mint egy férget.
– Mindjárt az Egyesült Államok volt a végcél?
– Igen, Ausztrián keresztül.
– Hogyan kezdte el az új életét? Mivel foglalkozott? Miből élt?
– Az első időben az ember megfogott mindent, amit lehetett. Kertészetben dolgoztam, építkezésen, alkalmi munkásként, nem válogattam a lehetőségek között. Aztán hozzáfogtunk a tanuláshoz, mert többen voltunk intellektuelek angoltudás és szakma híján. Én is főiskolai hallgató lettem. De előzőleg – megint a véletlen – katonai múltamra való tekintettel állást kaptam az amerikai hadseregben. A kaliforniai Monterey nyelviskolájának tanszékein ugyanis olyan tiszteket próbáltak nevelni, akik a nemzeti nyelveket tanulták meg. Itt tanítottam két évig. Később gyógypedagógiára is átképeztem magam, majd pedig kisebb egyetemeken lettem instruktor és előadó tanár, egészen nyugdíjba vonulásomig. Hála istennek elég sokat dolgoztam ahhoz, hogy a nyugdíjam elégséges legyen.
– A honvágy nem gyötörte?
– Én mindig Magyarországon éreztem jól magamat, és most is azért látogatok évente haza. Szeretem ezt a földet, mert mindig felfedezek valami szépet. Los Angeles mellett lakom, nagyon sok magyar telepedett le ott, és egy gyönyörű templomot építettek. Ez a református közösség nagyon összetart. Tagja vagyok a Los Angeles-i polgári körnek, amely támogatja az erdélyi, a moldvai és a délvidéki magyar településeket.
– A szenvedésben van valami pokoli elem, valami örökre hihetetlen és elfogadhatatlan. Ugyanakkor a szenvedésben nagyon nehéz ámítanunk magunkat, nagyon nehéz hazug illúziókat táplálnunk a földi élet természete felől. Különösen így van ez a háborúban vagy a lágerekben. Hogyan bírta ki a sok szenvedést?
– Most sem bánom azt a sok szenvedést, amelyben részem volt. Ez volt a mi sorsunk. De hála istennek túléltem, és tanúságot tudok tenni arról, ami történt. Sokkal szerencsétlenebbek azok, akik elestek vagy agyonverték őket, és névtelen sírokban fekszenek. Én még Nagy-Magyarországon születtem 1915-ben. Szeptember 6-án leszek 90 éves. Átéltem Szibériát, és átéltem Amerikát is. Kezdetben az utóbbi sem volt könnyű. A tábori élet után bizalmát vesztette az ember. Hozzá kellett szokni, hogy akkor rúgnak bele, amikor akarnak. Mégis élek! A székely magyarokban nagyon sok kitartás van. Ott kint is látom, hogy mások, mint az óhaza magyarjai.
– A hazaszeretetet kitől örökölte?
– A szüleimtől. Székely származású vagyok. Édesapám az első háborúban az oláhok ellen harcolt, tagja volt a székely hadosztálynak. Ötéves koromban az oláhok anyámat két gyerekkel átdobták a határon. Magyarországon nőttem fel, mindkét szülőm izzó magyar érzelmű volt, úgyhogy tőlük örököltem ezt a szellemet. És tőlük örököltem a hajlamot is a túlélésre.
– Mennyire élt önben a remény, hogy túléli a borzalmakat?
– A remény mindig benne van az ember lelkében, de megvallom őszintén, elképzelhetetlen volt, hogy egyszer még hazajutok, mert aki túlélte ezeket a nehéz időket, azokat Szibériában telepítették le. Csak nem a láger belső területén, hanem egy faluban.
– A szenvedés nyomai mennyire viselték meg lelkileg?
– A háború nagyon sokáig elkísért álmomban, és sokszor álmodom a fogságról most is. És nem tudok kiszabadulni… Mélyen bennem maradt az a tizenegy év. De nemcsak bennem, másokban is, és ezen már nem lehet segíteni. Őrzöm egy golyó nyomát is a nyakamon, amelyet szökés közben kaptam. Ez 1947-ben volt, amikor Szverdlovszkból szökni próbáltam. Többen kíséreltük meg, hogy kitörjünk a táborból. Hárman voltunk magyarok, három észt és egy finn. Az észtek közül kettőt kivégeztek, egy túlélte, és átlőtték az én nyakamat is.
– Minek köszönhette, hogy mégis megmenekült?
– Az volt a szerencsém, hogy többé-kevésbé imponált nekik a bátorságom. Legalábbis annak tudom be. A tárgyaláson, amikor a szökés miatt újfent elítéltek, a hadbíró többször odavágta a fejemhez: „Mondd, hogy lehettél olyan bolond, hogy ilyesmit csináltál?” Azt válaszoltam neki: „Te itt maradtál volna, ha 25 évre elítélnek? Ha ártatlanul ülsz?” És belátta, hogy van igazság abban, amit mondok. Elkáromkodta magát – Job tvoju maty –, és kiegészítették a büntetésemet oly módon, mintha akkor kezdtem volna a letöltését… Azzal bocsátottak el, hogy erre az emberre nagyon kell vigyázni, mert javíthatatlan. Ennek ellenére még kétszer próbáltam megszökni, de megfogtak mindig. Akkor azonban már – Sztálin halála után – sokkal emberibb körülmények között voltunk, és a foglyok is kezdtek mozgolódni.
Vége
Ruszin-Szendi Romulusz
Büntetőjogi felelősséget is felvethet Ruszin-Szendi villaügye
