Délután

Odakint fullasztó a hőség, süt az aszfalt, bent a bérház falai által körbezárt kalitkában, az ecetfás udvaron a magány megrekedt hűvöse legyezi az arcokat. Félkörben ülnek, beszélgetnek. Óhati bácsi, aki harminc évig volt a kerületi pártbizottság kézbesítője, az egykori házmesterlakás bejárata mellett ücsörög, özönvíz előtti, kifakult gatyát visel, és a hokedlijén éppen lekopogja, hogy ő ilyen egészséges, mert ha egyszer kiderül, hogy kórházba kell mennie, akkor inkább felakasztja magát a fregolira. Nem szeretné, hogy tévedésből kivegyék az egyik veséjét, mert ez történne, megálmodta. Azt mondja erre Szitásiné, hogy ő már megunta a főzést, éppen elég volt egy életen keresztül, csinálta, míg volt kinek enni adni, de mióta magára maradt, már enni sincs kedve, az olcsó kínai gyorsbüféből hordja magának az ételt műanyag dobozban, marad belőle vacsorára is, de azért milyen furcsa az élet, sose gondolta, hogy egyszer ő majd bambuszrügyet fog ebédelni, egy fél adag zöldséges rizstésztával nagyon kiadós. Azt mondja Hausmüll mérnök, a ház legidősebb lakója, aki kigombolt pizsamakabátban ücsörög a fehér műanyag székben, hogy a gének átörökítését érdemes komolyan venni, mert ő olyan súlyos alkoholista lett a hatvanas évek végén, hogy a családja kérésére elvonókúrára vitték, és csak úgy tudott onnan megszabadulni, hogy bolondnak tettette magát, akkor viszont átszállították a diliházba, erre most tessék, kiderült, hogy a fia is alkoholista, aki egyébként Prágába nősült, most volt a tizedik házassági évfordulójuk a feleségével, úgy volt, hogy hazajönnek pár napra, de Ruzsenka sírva telefonált, hogy mindennek vége, az én Csabi fiam önkéntes elvonóra ment, tessék kérem elképzelni, megivott naponta egy liter borókapálinkát tisztán, pedig bánat se ette a szívét. Azt mondja erre Lutz néni, hogy ő évekig pontosan fél négykor hozta le Pepikét megpisiltetni, és ha sikerült neki, kapott jutalmul egy szem háztartási kekszet, igaz, hogy szegény kutya novemberben kimúlt, de ő azóta is mindig lejön egyedül, óra se kell hozzá, megérzi, mikor van fél négy. Tegnap a pincébe is lebotorkált, mert szegényke ott van eltemetve, és azt látta, hogy balra, a légóajtó mögött, ahol tavaly télen a leszúrt embert találták, valaki lerakott egy kosarat, három rend használt munkásőr-egyenruhával, az az igazság, hogy ő elvett magának egy nadrágot, arra jó lesz, hogy a hideg őszi esőben lemenjen benne a boltba. Azt mondja erre Óhati bácsi, hogy ő már 1956 májusában biztos volt abban, hogy előbb-utóbb történni fog valami nagy baj, ugyanis a majálison egy vadidegen ember sodródott mellé, és beleköpött a virslijébe, az egészet ki kellett dobni, pedig dupla adag mustárt kért a papírtálcára. Szitásiné veszi át a szót, miközben a csőlábú vászonszékét szorosan a házfal mellé húzza a nap elől. Azt mondja, hogy ő már harminc éve minden reggel teát szokott inni, csak úgy, üresen, régi alumínium vízmelegítő kannát használ, azért szereti, mert hangosan zörög, és abban a reggeli csöndben jólesik a zaj, olyan, mintha lenne még a lakásban valaki, bizony, megtörtént, hogy akarattal a konyha kövére dobta a kanna fedelét, hadd csörömpöljön, akkor tört le róla a fogója, de annyi baj legyen, egyszer úgyis minden tönkremegy, ez a törvény, nem igaz? Azt mondja Hausmüll mérnök, hogy ő egyszer beleszeretett egy férjes asszonyba, olyan gyönyörű teremtés volt, hogy még ma is elsírja magát, ha visszagondol rá, elhatározták, hogy örökre összekötik az életüket, ő bátran vállalta, hogy beszél a férjjel, el is ment hozzájuk a megadott címre, nem titok, a Lövölde téren laktak, de hiába nyomta a csengőt, senki nem nyitott ajtót, aztán a szomszédtól tudta meg, hogy az a lakás hónapok óta üres, valami cirkuszi légtornászé, aki a világot járja, a nőt azután már csak álmában látta, fehér ruhában állt a réten, és gerlehangon hívogatta. Azt mondja erre Lutz néni, hogy az nem újdonság, hogy az öregség alattomosan rágja szét ez ember testét, de akkor is furcsa, hogy neki a bal lábán dió nagyságú bütyke nőt egy röpke év alatt, a régi cipőit alig tudja rá felhúzni, ráadásul szeles időben, olyan fájdalmasan szaggat a bütyök, hogy a csillagokat látja, még a posztópapucs is nyomja. Azt mondja erre Óhati bácsi, hogy azt olvasta az újságban, hogy a Napban állítólag 5512 Celsius-fok van, hát, szeretne ő találkozni azzal az emberrel, aki ezt ilyen pontosan meg tudta mérni. Azt mondja erre…
És a szavak az udvarról az égre szállnak, mint a fekete füst.