Dodó bora

Mindenkinek vannak felejthetetlen emlékei, amelyeket tarka bugyorba kötve a szíve közepében hordoz. Egész életében. Olykor kibogozza a tarisznyája száját, belevájkál kincseibe, és álmélkodik örömében, vagy sírva fakad. Nicsak, ez itt a régi ház a tágas udvarral, ez meg itt a mama virágoskertje! Egy akác az utcán. Ez alatt álltam, amikor Bujdosó Erzsike arra jött, kötényében almát hozott, és nekem is adott egyet. Még mindig érzem számban az ízét, ha visszagondolok arra a nyári napra.
Ez meg itt, lám, a gyepsori fasor. A jegenyék. A falu szélén álltak, mintha őriznék a települést. Odáig szandálban szaladtunk, de alattuk mindig lerúgtuk, és mezítláb iramodtunk tovább a réten a csordakútig. Ott a csorda delelőhelyén a nagy kővályúban megmostuk a kezünket, aztán uzsgyi tovább a Cigánybara-patakocska mellett egész a Szlatyináig.
A Szlatyina kiégett, kopár legelő volt, ott állt a rét szélén anyai nagyapám tanyája. A kertben álló méhese felett, akár a mozgó felhőraj, kavarogtak a szorgos méhecskék.
Emlékszem, egyszer kézen fogva levezettem a csordakúthoz az akkor még csak iskolás kisfiamat, hogy megmutassam neki, hol volt a híres gyepsori focipálya. Álltunk a rét szélén, s egyszer csak megrántotta a kabátujjamat: „Apu, hol van az a fasor, amelyről annyit meséltél nekem?”
Döbbenten néztem szét. Sehol a közelben egy fa. Pedig ha behunyom a szememet, még most is hallom, hogy beszélgetnek egymással és a madarakkal a jegenyék. Tovább élnek bennem, Pesten is látom hajladozó derekukat és bókoló lombjukat, amikor olykor hazagondolok.
Összeszorul a torkom, gyorsabban ver a szívem. Így vagyok, ha a régi New York-palotát látom. Most már inkább csak képzeletben, mert nem járok arra.
Itt volt valaha a Magyar Nemzet szerkesztősége, s otthont adott az épület egy sor könyvkiadónak, folyóiratnak is. A földszintjén meg nyüzsgő, örökké nyitva tartó kávéház: valaha az írók és művészek találkahelye.
Itt találkoztam először élő, országos nevű írókkal: Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel, Dallos Sándorral. Tamási is eljött olykor. Karinthy Cinivel pedig együtt pingpongoztunk a folyosón.
Jó visszagondolni a szerkesztőségre, ahol együtt dolgoztam valaha Ruffy Péterrel, Baróti Gézával, és egy szobában ültem Szabó Jóskával, akit Dodónak becézett a szakma. Maradt időnk egymás ugratására is. Emlékszem, egyszer levelet írtam Dodónak, álnéven persze, és abban egy leírhatatlan esetről értesítettem. Olyanról, amit csak személyesen lehet elmondani egy újságírónak. Kihívtam emiatt Szentendrére, pontos cím: Mihók utca 43. Ott majd mindent közlök vele, és állításomat dokumentálom is.
Dodó bejelentette a lapindító értekezleten, hogy vasárnapra (akkor még vasárnap is megjelentek az újságok) szenzációt hoz. Szentendréről.
De Mihók utca nem is volt Szentendrén. Éktelen dühre gerjedt. De még nagyobb volt a felháborodása a József-napi ünnepségen. Tudtuk, hogy névnapjára behoz a szerkesztőségbe egy demizson bort is. Saját termésű balatoni nedűt.
A nagy napra való készülődésben részt vett a fél szerkesztőség. Rajcsányi Karcsi ötlete volt: hozatott a Pipásnak nevezett kifutóval a sarki boltból egy kiló kristálycukrot. Azt titokban Dodó íróasztalának egyik fiókjában rejtettük el.
A névnapnak óriási sikere volt. Dodó valóban egy demizson badacsonyi borral jelent meg. Minden felköszöntő poharába töltött. Rajcsányi a koccintás után összecsücsörítette a száját. „Nem ízlik?” – kérdezte Dodó. „Mintha túl édes lenne!” – panaszkodott Karcsi. „Mondd csak, nem cukrozod te a borodat? Mert olyan az íze!” Dodó felhördült. Erre Rajcsányi kihúzta azt a bizonyos asztalfiókot, és előkapta az előre odacsempészett kristálycukrot. „Ugye, mit mondtam? Itt is a cukor!” Dodó erre dühében felragadta a demizsont, kirohant vele az erkélyre. Kiöntötte az egészet. „Igyatok ti csak vizet! Az való nektek!” Az utcára csorgott a drága nedű.
Milyen kár érte – gondolok rá. Mert igazán jó bor volt…