Földet érés

Az amerikai állampolgárságú Szilágyi George az egyesült államokbeli Ohio Cleveland városában született, de már 19 esztendeje él ősei földjén. Édesanyja skót származású, édesapja pedig magyar, s a családot újra szoros szálak kötik ahhoz az országhoz, ahol az apai ág családfáját IV. Béla uralkodása óta jegyzik. George most Göncön és Novajidrányban praktizál, de az utóbbi időben megfordult például a Balkán háborús övezetében is: a nemzetközi egészségügyi különítmény tagjaként az exhumált holttesteket azonosította Koszovóban.

A 71 esztendős Szilágyi István a negyvenes évek végén hagyta el az országot édesapjával, a beilleszkedést, majd hosszas tanulmányait követően református lelkipásztorként találta meg élete értelmét új hazájában, az ígéret földjén, Amerikában. Megnősült, házasságából három gyermek, egy leány és két fiú született. George, Nathalie és Michael egyaránt megtalálta számítását az életben, Nathalie orvos, Michael szociális munkatárs, George pedig fogorvos lett.
George, Szilágyiék legidősebb gyermeke 23 éves koráig szinte egy szót sem tudott magyarul, mégis nyelvtanulásra vitte a kényszer. Az érdekes katonai pályafutás helyett jött egy hatalmas fordulat az életében, Magyarországon folytatta tanulmányait, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát. Annyi ismerettel rendelkezett az óhazáról, hogy édesapja ősei innen származnak. Anyai ágon igen nagy nevű, történelmi jelentőségű hírességek a rokonok, többek között az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatának utolsó aláírója is a famíliához tartozott. Magyarnyelv-ismerete ugyanakkor abban merült ki: egy, kettő, három, nem, valamint ismerte még a szólást: nesze semmi, fogd meg jól!
– Valóban csak az anyám nyelvét beszéltem 23 évig – emlékezik vissza –, s eszembe sem jutott megtanulni magyarul. Eredetileg vadászpilóta szerettem volna lenni, s bár elkezdtem repülni, mégis a pécsi egyetemen landoltam. Mielőtt Magyarországra költöztem volna, két szakot is fölvettem az Egyesült Államokban, a pennsylvaniai Pittsburgh katonai főiskoláján. Egyrészt az említett vadászpilóta szakot, másrészt pedig a repülőtéri irányítói hivatást választottam. Élveztem a helyzetet, hiszen amint leszálltam a vadászgéppel, azonnal indultam a toronyba, s tanultam az ottani munkát. Néhány emlékezetes tett fűződött a nevemhez repülés közben, emiatt a feletteseim haja szála olykor égnek állt. Előfordult, hogy komoly gyakorlat nélkül belebújtam egy-egy kötelékbe, továbbá két-három méterre megközelítettem a tavat, kergettem a vadkacsákat. Ma sem értem, miért, de egyszer csak kezdtem félteni az életemet, s az idő múlásával egyre óvatosabb lettem. Szüleim sosem tudtak azonosulni életcélommal, valószínűleg ők is féltettek. Nem ellenezték hát döntésemet, miszerint lemondok a repülésről, s felkeresem apám egykori hazáját. Sőt talán örültek is, noha tudták: ha elhagyom Amerikát, akkor csak ritkán találkozhatunk. Eldőlt a sorsom, irány Magyarország, irány Pécs.
Az óhazában az első év volt nagyon nehéz, mivel eleinte nem tudott beszélni. Megérkezésekor Ferihegyen még csak-csak elboldogult, a Déli pályaudvaron viszont egy táblát készített, amelyre ráírta: „Csak angolul beszélek, valaki segítsen már nekem eljutni Pécsre.” Egy rokonszenves, angolul beszélő magyar egyetemista segítette el Baranyába, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Mielőtt azonban Magyarországra jött volna a doktor, úgy gondolta, ha ez egy kommunista ország, akkor itt rendkívül hideg lehet az időjárás. Rövidesen rájött, ez bizony nem Szibéria, melegen süt a nap. Kissé száműzetésnek tűnt távol a megszokott környezettől, nem érezte otthonának édesapja egykori hazáját.
Meglepődött, amikor az augusztusi meleg után jött a tél, s nem volt olyan hideg, mint Ohióban. Sikerrel vette az akadályokat Pécsett, a diploma mellett számtalan baráttal és tapasztalattal gazdagodott. Szerinte a magyarok jó emberek s rendkívül okosak. Ha érdekes akcentussal is, de a doktor immár folyékonyan és helyesen beszéli a nyelvet, hamar ráhangolódott régi-új honfitársai hullámhosszára. A diploma megszerzését követően már nem kívánkozott vissza az Államokba, itt, Európa közepén keresett munkahelyet, ahol nem fújnak szibériai szelek. Az Egészségügyi Közlönyben megjelent egy fogorvosi álláshely Göncön, pályázott és nyert. 1998 januárjától dolgozik a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kisvárosban, nagyon tetszik neki a település, valamint a környező hegyvidék. Megszületett az elhatározás: ugyan igazi amerikai állampolgárnak érzi magát, ennek ellenére esze ágában sincs visszaköltözni szülőhazájába. Itt megbecsülik, ismerik, ám ha visszatelepedne, akkor csak egy fogorvos lenne a millió közül.
Szilágyi István és neje időnként meglátogatták legidősebb gyermeküket, a medikus-életművészt. A rendszerváltás előtti esztendőben, amikor már kacsingathattunk nyugat felé, s lazult a vasfegyelem, a család gond nélkül autózhatta körül az országot. Jöttek-mentek, mígnem Pécs közelében egy púpos gyereket láttak kerékpározni. A református lelkész és neje jól megnézte magának a fiút, s elcsodálkozott. Hazautazásuk után gondolkodtak el a Baranyában látottakon, s úgy határoztak, ők bizony segítenek a súlyos gerincbetegségben (scoliosis) szenvedő gyereken. Ez volt 1988-ban, majd megkeresték a beteget, egy évvel később kivitték az Egyesült Államokba, s Erie városában meg is operáltatták. A műtét sikerült, hosszas rehabilitáció után a beteg meggyógyult, azóta sem hallottak róla. A púpos gyerek felkarolásával kezdődött a SARA (Sharing America's Resources Abroad) Alapítvány története, amely annyit jelent: megosztani Amerika javait külföldön. Ráadásul a doktor lányát szintén Sárának hívják. A bejegyzett karitatív szervezet az évek során világszerte működő alapítvánnyá nőtte ki magát, Magyarországra és Ukrajnába eddig mintegy hatmillió dollár értékű adományt hoztak. Eközben orvosok s más szakemberek utazhattak a tengerentúlra továbbképzés céljából a SARA segítségével, a Kárpát-medencébe pedig amerikaiak sokasága jött segíteni a bajbajutottakon. Szilágyi George két évvel ezelőtt az alapítvány elnökségi tagja lett, s helybeliként ő látja el Közép-Európa fogorvosi szakfeladatait a SARA megbízásából.
Egyelőre ugyan kevesen tudják, de rövidesen fogorvosi rendelőt hoznak létre Kárpátalján a nagydobronyi református szamaritánus árvaházban. Ha minden a tervek szerint halad, szeptemberben avatják fel, s minden rászorultat ingyen gyógyítanak majd. Szilágyi George szavai szerint – mintegy az idei fejlesztés előzményeként – az Egyesült Államok magyarországi nagykövetével, George H. Walkerrel tavaly októberben átadott az alapítvány egy sürgősségi betegellátásra alkalmas mentőautót Nyíregyházán, amelynek feladata lesz, hogy szükség esetén a kárpátaljai betegeket a szabolcsi megyeszékhelyre szállítsa. A Debreceni Egyetemmel és a Pécsi Egyetem Orvostudományi Karával együttműködési szerződést kötöttek, s a kárpátaljai orvosok továbbképzése tekintetében immár közös a felelősségük. A doktor úgy véli, a magyar orvosegyetemek világhírűek, felvehetik a versenyt bármelyik fejlett ország egyetemével.
Szilágyi George – számtalan elfoglaltságán túl – balkáni missziót teljesített 2004 elején és nyarán az ENSZ felkérésére. Bizonyára nem azért hívták meg Koszovóba igazságügyi szakértőnek, mert az apuka támogatja az elesetteket, hanem azért, mert nyilván magas szinten műveli a szakmát. Tavaly 45 napot töltött az ENSZ Eltűnt Személy- és Igazságügyi Hivatala (UNMIK-OMPF) kontingensének csoportjával Pristinában és környékén, igazságügyi odontológusként vett részt a háború áldozatainak tudományos azonosításában. Összesen 368 esetet vizsgált fogászati szempontból, s utána egy nyomozó csoport próbálta azonosítani a személyeket az eredmények alapján. Többnyire sikerrel. A 2004. márciusi zavargások idején belecsöppent egy incidensbe, amikor három koszovói albán gyerek halt meg. Szilágyi doktor végezte a sztomatológiai vizsgálatot két ifjú holttestén, a harmadik kontrollját másra bízták. Az eset miatt ismét kiújultak az összetűzések Mitrovicán, illetve Koszovó-szerte. Fellángoltak a harcok, röpke négy-öt nap alatt mintegy húsz ember vesztette életét. Csúnya dolgok történtek Koszovóban, a mindennapok részévé vált az erőszakos halál. Az emberek hozzászoktak a borzalmakhoz, ha egyáltalán hozzá lehet szokni ahhoz, amiről a civilizált európai polgár csak a híradásokból szerzett tudomást. Nem könnyű felidézni az eseményeket, mégis erőt vesz magán, mert tanulságos lehet.
– Tavaly március 14-én, vasárnap Malév-járattal érkeztem Pristinába – emlékszik vissza Szilágyi George –, és első dolgom volt, hogy felkeressem a magyar kontingens laktanyáját. Átnyújtottam a parancsnoknak egy üveg eredeti gönci barackpálinkát, s minden jót kívántam neki. Ekkor még nem ismertem a jövőt, s el sem hittem volna, milyen kalandokban lesz részem az elkövetkező napokban. Történt, hogy a kedd eseménymentes volt számunkra, annak rendje és módja szerint elutaztunk Rahovácra, délután pedig vissza Pristinába. Szerdán reggel még sikerült újra megtennünk a hatvan kilométeres utat, de a helyi zavargások okán az igazságügyi csapat délután már nem tudott visszamenni Pristinába. Azon a településen ragadtunk, ahol a vizsgálatra váró emberi maradványokat tárolták. Nem tehettünk mást, ott éjszakáztunk, s furcsa, de majdnem éjfélig a halottas házban töltöttük az időt. Dél-afrikai nyomozó barátom, Ronnie főzött a csapatnak, s a körülményekhez képest szépen bevacsoráztunk. Persze nem a halottak között, hanem a konferenciateremnek nevezett helyiségben. Miután Ronnie indiai származású, nem csoda, ha szereti a paprikát és az indiai konyha egyik jellegzetes fűszernövényét, a curryt. Hátizsákjában hozott magával egy-egy kilót mindkettőből, s megcsillogtathatta gasztronómiai tudását. Utólag derült ki: a paprikát és a curryt a főnöknek szánta. Hajnalig figyeltük az internetet, igyekeztünk minél több információhoz jutni. Közben elektronikus leveleket írtunk, így tartottuk a kapcsolatot a külvilággal. Végül csütörtökön sikerült visszajutnunk Pristinába, de az sem ment simán. Féltem, rettegtem. Szerintem a központ kicsit felelőtlenül engedélyezte a visszautazásunkat, a biztonságunkra ugyanis senki sem figyelt. Felvezető rendőrautó nélkül utaztunk, mert az ott csak coca-colás autónak nevezett fehér-piros színű, Police feliratú ENSZ-járműveket az albánok célpontnak tekintették. A megengedett sebességet jelentősen túlléptük, mondhatni mentünk, mint az őrültek. Indulás előtt azt javasolták a koszovói albánok: ha netán elütnénk valakit Pristináig, még véletlenül se álljunk meg, inkább legyen cserbenhagyásos a gázolás. Ez még mindig jobb, mintha gyilkosság áldozataivá válnánk. A kalandos utazás egyórányi ideje alatt a percek napoknak tűntek, sosem féltem annyira, mint akkor. A nap végén döbbentem rá, milyen jól élnek a magyarok, én pedig akkor és ott roppant puhánynak éreztem magam. Nem máshol, mint abban a közegben, ahol háború dúlt, s olyan emberek között, akik fegyverropogás közepette élik mindennapjaikat. Ők harchoz edződtek, én viszont csak a békét ismertem. Ez volt a borzalom tizenhét napja, s milyen az ember: a 2004. pünkösd előtti csütörtökön újra visszamentem négy napra, s az elhunytak hozzátartozóival konzultáltam. Összesen negyvenöt napot töltöttem a halál földjén, s ha hívnának, lehet, hogy újra visszamennék.
A majdnem vadászpilóta fogorvos szerint a sors iróniája az ő koszovói „kiruccanása”, mert ha nem települ vissza Magyarországra, s nem végzi el az orvosegyetemet, akkor az amerikai légierő katonájaként talán a Balkánt bombázta volna.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Göncön járt a Magyar Nemzet egy másik munkatársa is. Írása a helyi református templom felújításáról a 38. oldalon olvasható.