Globális veszély?

Két hét, két támadás London ellen. Az első megrázta a világot, a második pedig azokat igazolta, akik már július 7-én a következő csapásról beszéltek. Való igaz, egy támadást még önmagában is magyarázhatunk, két támadás azonban már tendencia. Éppen ezért nem tehetjük meg, hogy a kiváltó okokat figyelmen kívül hagyjuk.
Mindenekelőtt világos, hogy az Egyesült Királyság fővárosa, polgárai, intézményei ellen azért intéznek immáron sorozatosan bombamerényleteket, mert a Blair-kormány elkötelezett híve a Bush-doktrínának. London alaposan kivette és kiveszi részét az afganisztáni és iraki rendteremtésből. Maga a kormányfő persze következetesen tagadja ezt az összefüggést, de a legfrissebb felmérések szerint maguk a brit polgárok is azt gondolják, a londoni metró- és buszrobbantások az ország külpolitikájából fakadnak. Ezzel azonban nem jutottunk előbbre a probléma megoldásában. Együtt kell élnünk a gondolattal, hogy a terrorcselekmények folytatódnak, és nem csak Londonban, más európai városokban is. Ha jobban tetszik, mozlim terminológiával élve, a dar al-Harb (az ellenséges terület) országaiban. Ez utóbbiról röviden csak annyit, hogy a világ nyilvánvalóan sokszínűbb az ellenség–barát felosztásnál, a fanatikus merénylők azonban aligha fogadnak el bármiféle semlegességet.
Dzsihád folyik Európában, és a harc még csak most kezdődik. Akárcsak két hete, most is borítékolhatók az újabb terrorcselekmények. A történtek szempontjából voltaképpen közömbös, mit gondolnak az Európában élő mozlim közösségek vezetői, a folyamatot már ők sem tudják leállítani. Tételezzük fel, hogy Blair vagy a soron következő, támadástól sújtott európai ország miniszterelnöke megegyezik a hazájában élő imámokkal az erőszakos cselekmények felszámolásáról. Megegyeznek, egymás tenyerébe csapnak, majd semmi sem történik. A Közel-Keletet már fél évszázada sújtó „erőszak spirálját” is az örökös visszavágás vágya, és nem a két közösség vezetőinek akarata működteti. Más szóval: az események már régóta önálló életre keltek, és sem a brit, sem az izraeli, sem a palesztin, sem a pakisztáni miniszterelnök nem tudja leállítani a gyilkos gépezetet, hiszen a szellem már kiszabadult a palackból. Márpedig Európára éppen ezekben a napokban borul rá a kontinensünktől alapvetően idegen, teljesen esztelen, logikátlan, ostoba és velejéig aljas erőszak. Az a fajta gyilkosságsorozat, amelynek kiötlői azzal dicsőítik meg a végrehajtókat, hogy ártatlanok életét ígérik cserébe „szent” céljaikért.
Ha nem vigyázunk, néhány év múlva éppen annyi hírértéke lesz egy párizsi, koppenhágai vagy budapesti robbantásnak, mint manapság egy bagdadinak. Semennyi. Nem lesz hírértéke. Az emberek sajnálkoznak egy ideig, aztán mindenki megnyugszik a megváltoztathatatlanban. Egy ma már nagyon idős családi barátom egyszer azt mondta nekem, hogy addig van béke egy országban, amíg a halálesetek megrázzák a társadalmat. A háborúban az emberi életnek nincs értéke, emlékezett vissza második világháborús tapasztalataira. Igaza volt, ezért oly félelmetesek a mai idők.
Egyetlen, csakis egyetlen módon lehetne orvosolni a bajokat. A világ vezető hatalmainak – élen az Egyesült Államokkal – újra kellene gondolniuk főbb politikai, stratégiai elképzeléseiket, mert bárhogy is értékeljük a jelenlegi folyamatokat, annyi bizonyos, hogy a veszély immáron globális méretű. Egyelőre azonban még átmeneti receptet sem kínálnak, nemhogy megnyugtató megoldást. Éppen ezért a támadások alighanem folytatódni fognak.