Grass nem ismer kíméletet

Grass néha még a végtelenül türelmes, a betűkultúra korából itt maradt, makacs Joyce- és Proust-olvasókat is próbára teszi. Joyce legalábbis zseniális, Proust meg gyönyörű mondatokban fecseg, amitől egyszerre több száz oldalt lehet megbocsátani nekik, Grass viszont, amikor elkezdi mesélni a kasubok újkőkorszakbeli történelmét a hárommellű nőtől és a matriarchátus korától napjainkig és a hangtalan mosogatógépig (mindjárt jön Nadine is a zajtalan függönyhúzóval), tényleg nem ismer kíméletet. Lelkiismeretes. Gründlich. És ez halálosan idegesítő.
Úgy vezet át a Visztula-torkolat vidékének történelmén, mintha lehetséges volna egyszerre dokumentarista történelmi munkát, átfogó, a Férfi kontra Nő problémakörben gyökeredző – és szükségszerűen legfeljebb bon mot-khoz vezető – regényt és szürrealista elbeszélést írni a Világtörténelemről; így a hetvenes évek elején németül megjelent, és most magyarul újra kiadott A Hal című regény egyes síkjai úgy futnak el egymás mellett, mint a sohasem, még a végtelenben sem találkozó párhuzamosok.
Adott A halász meg a felesége című Grimm-mese és egy Gdansk vidéki közösség, amelynek sohasem íródott meg a mitológiája. Adott a hagyományos nemi szerepek felbomlásának kora, és adott egy német író, aki ebből megpróbál regényt csiszolni. Csak éppen – hiába aposztrofálták a „német Száz év magányként” vagy „a balti-tengeri Ulysessként” és a regényműfajt megújító dolgozatként A Hal című művet, az egész nem marad más, mint érdekes regénytechnikai kísérlet, ami soha nem emelkedik a fél világot át- és összeszövő új mitológiává, mint a Száz év magány, és nem is súlyosul bele az európai irodalom történetébe olyan megkerülhetetlenül, mint Joyce műve.
Nem is csak azért, mert valójában nincs sem története, sem főhőse(i), vagy hogy egészen pontosak legyünk, főhőse(i)nek alakja folyamatosan változik a történelemben, amivel Grass felrúgja a hagyományos regényszerkezetet.
Nem is csak azért, mert, engedve a kísértésnek, néha olyan kultúrtörténeti részletekbe vész bele, amelyek a fenét sem érdekelik, cserébe viszont hosszú oldalakon át tartanak.
Nem is csak azért, mert a regény legtöbbet ígérő történetszála – a feministák által kifogott mítoszbéli tanácsadó Hal büntetőtárgyalása egy elhagyott moziban – végül befullad.
Hanem azért, mert a világot, a történelmet, a nőt és a férfit nem lehet megírni 747 oldalon. És viszszamenőlegesen, a mitológiaírás szándékával nem lehet mitológiát gyártani.
Pontosítsunk. A világot, a történelmet, a nőt és a férfit meg lehet írni akár négy gépelt oldalon is – feltéve, hogy az ember egészen másról beszél közben. (Lásd ismét az irodalomra vonatkoztatható egyetlen szabályt, az Ottlik-képletet.) Grassnak itt ez nem sikerült.
Ha egy regényíró a történelemmel kezd, egyébként is izgalmasabbnak tűnik, ha úgy teszi, mint mondjuk a horvát Nedjeljko Fabrio, aki, ki tudja hogyan, szinte oda sem figyelve teremt nem papírízű, hanem nagyon is élő és megélhető mitológiát.
(Günter Grass: A Hal. Fordította: Bor Ambrus és Kalász Márton. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. Ára: 2900 Ft, 747 oldal.)