(hogy megy a vonat…)

Én nem tudom, mi a különbség a svájci vasutak és a MÁV között. Van némi sejtésem ugyan, de az csupán a tünetekre vonatkozik, a külsőre, a felszínre, a szerelvények, a mozdonyok, a kocsik állapotára, a takarítószemélyzet ténykedésére, a menetrendre és a menetidőre.
A vasúti közlekedés elképzelésem szerint egy óriási óraműszerű rendszer, amelyben döntő szerepe van az időnek, az indulásnak és az érkezésnek. Bár egy óra általában nem megy sehová, mégis fontos, hogy pontos legyen, mert ha mondjuk naponta fél órát késik vagy siet, az tulajdonosa életvitelében zökkenőt okozhat.
Itt van a karomon egy óra, a márkája Citytime, ami városi időt jelent. Ezt a kronométert néhány évvel ezelőtt ezerhatszáz forintért vásároltam a Hársfa utcában. Az üzletkötést az órás a következő szavakkal méltatta: „Uram, garantálom, hogy ebben az árfekvésben ennél kitűnőbb szerkezetet sehol sem talál.” Tény, hogy a Citytime nem egy Longines, de becsületesen ketyeg, illetve dehogy ketyeg, csak jár csendesen, mivel kvarcóra, s hetenként mindössze tíz másodpercet siet. Külsőleg úgy viszonyul a Longines-hoz, mint egy magyarországi Bzmot mozdony a japán mágnesvonathoz, de tulajdonképpen nem borítja fel a menetrendet.
A lényegre térve: a magyar óragyártás tudomásom szerint sohasem vetekedett a svájcival, de az tény, hogy 1912-ben Budapesten gyártották a világ legerősebb mozdonyát. Ez kissé elszomorít engem, mert a költő szavai jutnak az eszembe: „Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban.” Ez a mozdony körülbelül annyira különbözik mostani műszaki (és egyéb) teljesítményeinktől, mint Bozsik Cucutól mondjuk – bár a világért sem akarok senkit megbántani – a jelenlegi magyar válogatott középpályásai. Mindezzel egyébre sem utalok, mint arra, hogy az eltelt száz évben önmagunkhoz és a külvilághoz viszonyítva rohamosan visszafejlődtünk, s ennek nincs ékesebb példája, mint a MÁV.
Most, amikor sorra dőlnek meg a melegrekordok, olyannyira, hogy az őseink által lefektetett sínpárok a hőségtől elgörbülnek, hadd tegyek említést egy másfajta rekordról: a minap a Budapest–Tapolca között közlekedő személyvonatnak sikerült a Déli pályaudvar és a csopaki állomás közötti mintegy százhúsz kilométeres utat három óra alatt megtennie. Ez az eredmény a vasút aranykorát idézi. Amikor látván a Budapest és Vác között száguldó szerelvényt, Petőfi ily szavakra fakadt: „Száz vasutat, ezret…”
Mit gondolnak, Svájcban a tizennyolc óra harminchat perces vonat mikor érkezik? Nem fogják kitalálni: tizennyolc óra harminchatkor. És mi a tippjük a tizenhét óra ötvenötkor Csopakra érkező tapolcai személlyel kapcsolatban? Na? A pontos érkezési ideje tizennyolc óra negyvenkét perc. Kész csoda! A hét végi balatoni szerelvény képes százhúsz kilométeren több mint fél órát késni. Fogalmam sincs, hogy eközben a menetrend mit csinál, és a forgalmista főbe lövi-e magát szégyenében?
Hat óra előtt tíz perccel mondom Natasa kutyámnak, hogy megyünk a vonat elé, jön a mama. Boldogan vakkant, mert igen szereti megpillantani a palóznaki kanyarból előbukkanó mozdonyt, majd a peronra lépő mamát. Hat óra tizenötkor valaki mobilon felhívja a szerelvényen utazó rokonát, s azt az információt kapja, hogy Kenese magasságában halad a vonat, és szívritmuszavara van.
Közben elrobog mellettünk az ellenvonat, amelyet a menetrend zseniális összeállítói Alsóörsön várakoztatnak majd, míg a Pest felől közeledő odaér. Ez azt jelenti, hogy a menetrendnek aznapra lőttek. Nincs árvíz, nincs katasztrófa, nincs Matuska Szilveszter, a természetes rendet semmi nem zavarja, egyedül Natasa nem érti, hol késik a mama.
Hogy mindez azt is hűen kifejezi-e, miként működik jelenleg ez az ország, én nem tudom…