Hogyan legyél humoralista (93.)

(HRABAL III.)
Időnként felesége szájába adva beszéli-írja Hrabal az önmagáról szóló gúnyiratot. Magával álmodtam – írja Esterházy is, Hrabal könyvében. Vagyis csavarva egyet (kettőt), de hrabali módszerességgel (a hangsúly a szerességen…) feleségével mondatja el még az álmát is Hrabalról, miközben ő éb(e)ren nyüglődik Hraballal, könyvében. – Ketten vagyunk, Hrabal meg én. Hrabal, mint fénykép szobám asztalán… Már egy éve csak a fotóra gondolok… mindig, meg-megállva… (az írásban).
– Hallgatok az álmomról, mit bosszantsam (az uramat), mikor épp neki kéne Magáról álmodnia. Úgy is álmodtam Magáról, hogy Magának híre-hamva se volt. – Párdon, (világ)híre már… „hamvába nem hullt” még… (hogy ne én legyek morbid, hanem az asszony). A mi hradi¹tkói sírunkba temessetek – mondta 1995 egyik keddjén (jókeddében) az U Hynku sörözőben – lassan nem tudni, ki kinek… egy tölgyfaládába, a láda fedelén POLNÁI SÖRGYÁR felirat van. A valóságban, sajnos, mindez másképpen sikerült… A tölgyfaláda már régen elkorhadt (vagy kidobták), így a Bohumil Hrabal maradványait tartalmazó műanyag urnával együtt csak egy üveges sört helyezett el valaki… (Egy félig kiivott nymburki tizest.) De még élek – válaszolta (még életében) vállat vonva és hidegen az újságírói kérdésre (mit szól ahhoz, hogy volna ez a magyar regény az ő nevével). – Reggelre egy mondatra emlékeztem csak (az asszony, született Reén Gitta). A világ nem egyre rosszabb, hanem egyre kevésbé ártatlan. Jó mondat. A szomszédok ritkán jönnek át (hála Istennek), s a barátok is ritkulnak az ember körül, és főleg a barátszerűségek, a félig-barátok, akikből fiatalabb korban annyi van, és ez olyan reményteli. De most össze kell őket számolni, és elegendő hozzá egy kéz. Szerencsére (még) nem ezt adja (kéz)írásba (egy kezével) 1990-ben az író jelen sorok írójának és feleségének, könyvében szinte A hűség fejezetéhez „pásszítva”: Ilinek és Gyurinak, jó barátaimnek. (Nak. Csak hogy rímeljen.) – Olvasom 2005-ben oidipuszi mazochizmussal… látástól (el)vakulásig… Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver – csak verbálisan?! – a szívem. Te kemény lélek, te lágy képzelet! Mi mindannyian csak fa… vak(ok?)
– Te vagy az, Bruno? – szólította(m) meg (írom le, át) most, mint Charlie (Parker tollammal ékeskedve), az én Uramat. – Minden történet az enyém. (Csak az a történet az enyém, amelyben megváltozom?) Rossz szokása szerint, látomásszerűen, megértette az ellenségeit, a gyűlöletet is, az indulatot, mely oly váratlan hevesen csapott ki a szeretetekből, megértette az árulásokat, az irigység tombolását. – Azok, akik, messzi vannak egymástól, de egymáshoz tartoznak, találkoznak? Minden egy. Nem azonos, nem egyforma. Ami különböző, az különbözik. (A megtörténteket keverem a képzelet szülötteivel? A képzeletet valóságnak tekintem? Cinikus nem vagyok.) – Ha hrabali módszerrel Bovárynéval nem is, de egy névtelenebb, kómában fekvő asszonnyal az én bűnömet akár magamra is vehetem. Ahogy haldokoltam éppen, hirtelen az volt az érzésem, hogy felvittek az égbe. (Nemhogy mennybe vittek volna!) Ott álltam a bírói szék előtt – mint ahogy Hrabal, felegyenesedve –, mert amint kissé meghajlok, folyik belőlem a sör (Hrabaltól-ból), és mint ahogy Hrabal könyvében Hrabal meg tudott állni az Úristen előtt… Milena, Kafka előtt… (Nem a Margitka), az Atyának hátat fordító Angyal, de párbeszédre képesen.
KI VAGY TE? – kérdezte most nem Hrabal, magától, hanem tőlem… az asszonytól… Istenem…! (túlbonyolítom). – A polgármester felesége – válaszoltam. – Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy KI VAGY? – Négy gyermek anyja. (Ez pont „stimmelni” fog a regényben és az életben, de 1986 után és csak a 173. oldal körül… jön meg… a boldogító Ige(n),(segéd…)Keze(tt), amikor az Úr úgy döntött, Anna kedvéért „Bird” -től szaxofonleckéket vesz.) „Látja Isten, hogy – kinnfelejtik majd – a napon” (mint a másik három hámló csecsemőt). – Nem azt kérdeztem, hogy kiknek az anyja vagy, hanem, hogy KI VAGY? (Én már igen…) – Tanítónő vagyok. – Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy KI VAGY? És ez így ment tovább. Bármit is válaszoltam, úgy tűnt föl, hogy nem a megfelelő választ adtam arra a kérdésre KI IS VAGYOK? – Keresztény vagyok. – Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy KI VAGY TE? – Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat. – Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem, hogy KI VAGY?
Végül is megbuktam a vizsgán, mert visszaküldtek a Földre. Amikor felgyógyultam betegségemből, elhatároztam, hogy utánajárok: ki is vagyok? – És ez megváltoztatja az életemet?
(Mindenesetre a savanyú a szőlő és a közönség citromevése közepette-ellenére is, megpróbálom újra megfújni az arcomba szinte már beletört szájharmonikát.)