Kálvária

Nevemet nem adom. Nem magamért, a falumért. Ehhez a kis községhez fűz minden gyerekkori szép élmény és szüleim kérésére harmadik nemzetségbeli történetünket ne homályosítsa semmiféle kellemetlen epizód. Itt volt kántortanító nagyapám, feleségével, a rektorné asszonnyal, így nagyanyámat tisztelte az egész közösség, édesanyám-apám is itt öregedtek, s tőlük nyertem örökségül a tanári hivatást. Amikor a diplomát elnyertem – ünnepélyes kiosztás után –, sokan ott voltak a családon kívüliek is, első gondolatom volt: hazamegyek a falumba.
– Higgye el, nem romantikus szenvelgésből választottam az Ady-verset hazahívónak, őszintén így gondoltam. És most, naponként több órát (mint szabadna) ülök a számítógép előtt, és dolgozom. Életemet a számok, kódok színesítik – gondolhatja azokat az élénk színeket! –, de ez a kenyerem. Pályát módosítottam. Ostoba kifejezés, otthagytam a tanítást, az iskolát, ahová készültem vissza. De hogyan is jutottam ehhez a megélhetéshez?
Ahogyan vágyam óhajtotta: hazamentem. Sokáig úgy volt, szükség lesz általános felső osztályokban matematikatanárra, de nemhogy tanári állás nem adódott, iskolánkat összevonták az apadó gyereklétszám miatt a szomszéd községbelivel, és odaát volt elég tanár, még már nyugdíjas szüleimnek sem jutott helyettesítés, ami még helyben pótolta a hétköznapi kiadásaikat. Kerestem a környéken, közelben valami lehetőséget, hogy mégis itthon lehessek, nem adódott. A megye székhelyén hirdettek programozó-tanfolyamot, odairatkoztam, s annak elvégzése után munkalehetőség is kínálkozott.
Így kerültem a számítógép elé, de minden olyan újságcikk, amelyben pályaelhagyónak, pályamódosítónak „tisztelnek” a többiekkel együtt felháborít, mert ezt hívom én országos felelőtlenségnek. Odasorakozunk hivatástudattal a felvételikre, nagy szorongások után bejutunk, aztán kiderül, létszámfelettiek vagyunk, várhatjuk a szerencsét. Ilyen lélekkel küzdöttük föl magunkat az egyetemi lépcsőkig, nagy többségben hivatásból. Megkaptuk rögtön indulásnak: már a régi pedagógusokból több van, mint kellene, de ez az új kor egyre több szakirányú felkészültségű fiatalt igényel, váltsunk.
– Ne felejtse, nem egyedül kesergek, de nem is sajnáltatni akarom magam. Néhány barátnőmmel, évfolyamtársammal tartjuk a kapcsolatot, s most egy kis statisztika: tízből hatan jártak úgy, mint én, ketten még itt sem tartanak, kettőnek sikerült külföldön munkát vállalni. Az a kettő akár el is veszett az ország számára. Hát ennyit érünk mi? Gyerekként apámék körében hallottam, hogy Sztálin elvtárs azt tanította: legfőbb érték az ember. Ezért is záratott be oly sok tízezret, hogy jobban megőrizze őket. Nem tudom, honnan is jutott eszembe az előbbi, de az az igazság, hogy sokszor úgy érezzük, feleslegesek vagyunk. Jó volt a nómenklatúra emlegetése, látjuk, tapasztaljuk, itt néhány ezernyi eljutott a kommunizmus álmába. A többi millió azelőtt sem számított, mert osztályidegen volt, ez pedig már osztály nélküli társadalom, amelyben a sarlóval learatták, a kalapáccsal kikovácsolták maguknak a globalizációt. Ezt is apáméktól hallottam. A pályaelhagyó kifejezés bántó éle juttatott el eddig, mert ez a más elfoglaltságra késztetés nem más, ne érezze senki biztonságban magát, akkor biztos a dolgában a vezetés, ha minden közönséges ember lába alatt síkos a talaj. Ha félteni kell a kenyeret.
– Amikor a szemem belefárad a számítógép adatainak sokaságába, akkor kikapcsolódottan falumbeli gyerekszemek elevenednek a káprázatomba és én éppen írok a táblára, tanítok és teszem, amire készültem. Most csak az összeszedett levelet látom magam előtt, és az is eszembe jut, miért terhelek a magam gondjaimval másokat. És még egyszer kérem: a nevem azért maradjon titokban, mert megbántanám a falumbelieket, akikhez nem tudtam hazamenni, nem az ő hibájukból. „Engedelmével, én bizony közreadom – a levéltitok megsértése nélkül – mert közös gond ez, amiről beszélni kell!”