Korunk betegsége a narkománia

Új századunk problémamegoldó eszköztárában fontos helyet foglalnak el a kampányszerű megmozdulások. Mindig tüsténkedünk, mozgunk és mozgatunk, vitázunk, párbeszélünk, ki- és bevonulunk valahol valamiért. A drogprobléma is napirendre került. Nagyjából két tábor megmondóemberei nyilatkoznak a kérdésben – kissé sarkítva a lényeget. Büntetni vagy megengedni, szigor vagy engedékenység, semmit vagy mindent – ez itt a kérdés? Talán mindkét tábor megegyezik abban, hogy a felvilágosításnak, a prevenciónak szerepe van, ezt halljuk nap mint nap szülők, nagyszülők, pedagógusok, szóval az egész felnőtt társadalom. Azt hiszem, senki sem gondolja komolyan, hogy a szó, a le- és rábeszélés valós eredményhez vezethet.
A probléma gyökerei sokkal mélyebben vannak. A modern létfelfogás, életvitel, értékítélet ad magyarázatot korunk e súlyos devianciájára, mert szomorú tény, hogy a jelenséget torzulásként ítélhetjük meg, test és lélek torzulásaként. Sokszor teszik fel a kérdést, mi vezet a drognak minősülő szerekkel való abúzushoz, végül a függőség kialakulásához? Úgy gondolom, és nem vagyok egyedül ezen felfogással, a válasz egyszerű, valaminek a hiánya. Hiánybetegség a narkománia, korunk túlcivilizált, materiális javakban sok helyen dúskáló, prédáló, de belül kiüresedett társadalmainak betegsége.
A teremtésben létrejött egy olyan „szerkezet”, az ember, aki önmagában hordja a boldogságra való igényt, de ennek a vágynak spontán kielégítési lehetőségét is. Boldogságra születtünk, olyan élmények átélése adatott meg az emberi lénynek testi és szellemi síkon egyaránt, ami örömérzetet kelt, harmóniához vezet. Nincs szükség szintetikus örömszerző anyagokra mindaddig, amíg élnek, léteznek, ismertek és elfogadottak az élet azon területei, amelyek forrásként szolgálhatnak a szépség, az intellektus kielégülése, a lelki béke, a testi harmónia át- és megéléséhez. Az egyén önmegvalósulása tettben, teljesítményben nyilvánul meg, sikerélményt nyújt, pozitív életérzést indukál.
A baj ott kezdődik, amikor a társadalmi tudatból eltűnnek az értékhordozó, embert boldogító komponensek. Ekkor lép fel a betöltetlenség, a belső vákuum érzése, a kínzó hiányérzet, ekkor lép elő az érdekközpontú társadalom piacairól az áruvá változott hiánypótló szer, a drog. A szer, ami azt ígéri, ami eltűnt az emberi életből, az öröm, a boldogság érzetét. A drog fogyasztói számára így válik pokoli pótcselekvések sorozatává a lét, ami az anyag nélkül elviselhetetlen. Ezért elhibázott minden drogstratégia, amelyik csak az elvonáson alapul, eredménytelen a küzdelem, ha úgy akarunk elvenni, hogy semmit sem adunk helyette.
Meg kell tanítanunk gyermekeinket a természetes boldogságszerzés módozataira, meg kell ismertetnünk velük az eredményesen működő technikákat. A dolog nem egyszerű, hiszen erős ellenszélben cselekszünk. Rég elfelejtett, szívből-észből módszeresen kiirtott, avíttnak, korszerűtlennek bélyegzett értékeket és értékteremtő „gyógyszereket” kell újra forgalomba hozni és elfogadtatni a fiatalokkal. Hiszen semmijük sincs – majdnem mindent elvett tőlük az új kor –, ami teljessé teheti az életet.
Kivettük kezükből a könyvet, mikor már serdületlen korukban odaszögeztük őket a képernyők elé. A modern kor urbanizált civilizációja eltávolít a természettől. A természetjárás ma már nem divat. Jelen oktatási rendszerünk, sajnos, országos méretű demonstrációjaként fogható fel annak, miként kell kiábrándult, önmagával szemben is igénytelen, jóra-szépre motiválatlan, hiánybetegségben szenvedő egyedeket gyártani. Sokszor és sokan mondjuk ki a keserű igazságot: az iskola – itt és most – a tudás forrásából a tudás és a tanulás elutasításának kútfejévé vált. Megfosztja ezzel az ifjúságot a megismerés, megértés adta intellektuális élménytől. Az érdektelenség sötétjében kínlódó pedig olcsó préda a mindenható szer hamis prófétái számára.
Csodálkozhatunk és botránkozhatunk a narkomán fiatalok önsorsrontó, pusztulásba vezető ámokfutásán, de a felnőttek felelőssége hatalmas, hiába akarjuk elvenni tőlük a gyilkos örömet adó, átkozott varázsszert, ha semmit sem tudunk adni helyette. Az adás és elfogadás gesztusait pedig még tanulni kell és tanítani, sok a buktató és keserves az út. Azért van még remény, az elveszettnek hitt, néhol csak a lélek mélyén rejtőző isteni szikra gyújthat tisztító tüzet.
Wolf Györgyné
ny. tanár, Budapest