Közös kísérletek a kozmoszban

Idestova harminc esztendeje annak, hogy az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajók összekapcsolásával csúcspontjához érkezett a világ első nemzetközi űrkísérlete. A hidegháború befejezéseként, asztronautái révén a kozmoszban is kezet fogott a Szovjetunió és az Egyesült Államok.

Az 1972-es, Moszkvában aláírt egyezmény után, 1975. július 15-én elindult Bajkonurból a Szojuz–19 űrhajó. Hét és fél órával később, amikor a Föld forgása következtében a keringő szovjet űrjármű pályasíkjába ért a floridai Cape Canaveral, elindították az amerikai Apollót is.
Két nappal később már csak száz méter volt a két űrhajó közötti távolság, majd 17 óra 12 perc 30 másodperckor, a tervezettnél ugyan kettő és fél perccel korábban, de teljes sikerrel dokkoltak. Az összekapcsolódás kis híján azon nevezetes európai térség felett 225 kilométer magasban zajlott, ahol harminc évvel korábban, az akkor még szövetséges szovjet és amerikai katonák először találkoztak az Elbánál.
A közös űrrepülés eredményei megnyitották az utat a szovjet– amerikai, illetve később az orosz– amerikai szorosabb űregyüttműködés felé, egyúttal lezárult az űrhajózás egy jelentős szakasza.
Az 1969-ben eldőlt holdverseny után az amerikai Apollo-program már erősen megcsonkítva a végéhez érkezett. A NASA új utakat keresve a többször felhasználható űreszközök felé fordult. Ennek az lett a következménye, hogy az űrhajózás történetében a leghosszabb ideig: három hónap híján hat évig amerikai űrhajós nem juthatott ki a kozmoszba. Az Apollo legénységének egyik tagja, az azóta már elhunyt Donald Slayton sajátos rekordot állított fel. Kiválasztása napjától a start dátumáig (1959. április 9.–1975. július 15.) 5941 nap telt el, azaz több mint tizenhat esztendőt várt a repülésre.
A Szovjetunió a Föld közeli térségre összpontosítva, katonai és civil Szaljut-űrállomásai révén egyre növelte a fönntartózkodás idejét, majd a második generációs űrállomás (Szaljut–6) megjelenésével szinte folyamatossá tette jelenlétét a világűrben.