(lehet-e a hernyót szeretni…)

Én nem tudom, emlékeznek-e rá: úgy másfél hónappal ezelőtt beszámoltam arról a gyanúmról, hogy azok a gyakorlott artistaként ide-oda lebbenő milliméternyi lények, amelyek csopaki kertünk cseresznyefáját ellepték, azonosak a gyapjas szövőlepke kisujj nagyságúra növő hernyójával.
Gyanúm megalapozott volt. A picinyek olyan ütemben nőttek, mint a Medgyessy–Gyurcsány-kormány alatt a magyar államadósság. Permetezés ide vagy oda, százával, ezrével kezdtek a sikeres bebábozódáshoz készülődni. Sajnos ehhez megfelelő helynek találták a hintaágy tetejének redőit, ahol kalákában, vidáman szőttek és fontak, készülődve a pillangóként való újjászületésre.
A cseresznyefa lombozata a hernyók növekedésével arányosan fogyott, jelenleg, ha lenne hozzá türelmem, a leveleken tízezernyi szép, kerek lyukat számolhatnék meg, a fa árnyéka a tizedére csökkent. Fogalmam sincs, mi vagy ki a gyapjaslepke természetes ellensége. Natasa kutyám szagolgatni kezdett egy szép, kifejlett példányt, de szúrósnak találta, ezért fintorogva hagyta odébb mászni. Az úgynevezett hasznos énekesmadarak nem jelentek meg tömegesen a kertben, úgy látszik, ők sem szeretik a gyapjasmenüt, egyetlen verebet láttam küszködni egy megtermett hernyóval, tíz percbe tellett, míg lenyelte. Nincs szándékomban elvenni az önök étvágyát, kuriózumként azonban hadd említsem meg, reggeleim azzal teltek, hogy a cseresznyefa alatti kőborításról, asztalokról, székekről lesöpörtem a hernyóürüléket. Soha életemben nem fordult meg a fejemben, hogy hajlott koromban ilyesmivel foglalkozom majd. A cseresznye- és birsalmafát emésztették meg ezek, az első pillantásra förtelmesnek látszó lények, amelyeknek a megfékezésére, Bakonyból való szétrajzásuk megakadályozására kormányunk száz kicsi lépéséből egy fél sem jutott. Gondolom, a holland turista nosztalgiával gondol majd a Balatonra, ha néhány ilyen szőrös szörnyeteg valamelyik fáról a nyakába pottyan. De a gyurcsányi száz lépésről jut eszembe: alkalmam volt megfigyelni, hogyan közlekedik a kifejlett gyapjas, amikor már nem a szelek szárnyán repül.
Egy ujjnyi példány mászkált fel-le kissé tétován a fehér, műanyag reggelizőasztalon. Elfogulatlan szemmel, közelről nézve egyáltalán nem látszott gusztustalannak. Sőt! Zöldes, rőt, kékesszürke színárnyalataival kifejezetten impozáns jelenség volt, szőre aranysárgán csillogott a napsütésben. Ha jól számoltam, a hernyónak tizennyolc lába van, de erre nem esküszöm meg. Az azonban szinte biztos, hogy négy pár középső lábán túrabakancsot visel. Azért használom a túra szót, mert ezzel a nyolc lábával a szó szoros értelmében gyalogol, nem csoszog, hanem lépeget. A mellső, illetve hátsó lábszerű képződményeit húzásra, illetve tolásra használja, ettől válik a mozgása kissé hullámzóvá, de nem kifejezetten hernyószerűvé. A négy pár középső láb menetel, olyan precízen és ütemesen, hogy akár egy díszszázadba is beillenének.
Ha az ember ilyen közelről nézi ezt a lényt, amely végső soron épp oly ártalmatlan, mint egy legelésző tehén, némi rokonszenvet kezd érezni iránta. Így, ahogy menetel csinos kis bakancsaiban, akár egy rajzfilm pozitív hőse is lehetne. Az lenne ám az igazi történelmi génmanipuláció, ha egy tudós úgy változtatná meg a gyapjaslepke genetikai kódját, hogy hernyókorában ne a bükk, a tölgy-, meg a cseresznyefa levelét zabálja, hanem a parlagfűét. Ugyanis, mint tudjuk, az ízlések és pofonok különbözők, s egyáltalán melyikünk mondhatná meg, hogy a birslevél vagy a parlagfű ízletesebb. Most, ahogy körülnézek, látom, hogy a gyapjasok az orgonához és a mandulához se nyúltak. Milyen szép látvány volna, ahogy több millió délceg hernyó, csinos bakancsban, a parlagfű ellen vonul. Így aztán a gondatlan gazdáknak sem kellene reszketniük a bírságolástól.
Hogy sikerül-e kellő nemtörődömséggel a gyapjaslepke-inváziót az egész országra kiterjeszteni, én nem tudom…