Ön már a nyolcvanas évek közepétől ellenzéki volt, de még 2005-ben sem adta fel az ellenzékiséget. Tizenöt évvel a rendszerváltás után újra kiment az utcára és némán tüntetett Bibó István mellszobrának avatásán, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a beszédét tartotta. Miért csinálta ezt?
– Talán ilyen az alkatom, szívesen harcolok az igazságért, ami ebben az esetben elég nyilvánvaló volt. Bibó szobrának avatását végig titkolták és a meghívottak között csak baloldali és liberális politikusok vettek részt. Bibó valóban baloldali ember volt, de önmeghatározását tekintve árnyaltabb a kép: nemzeti és függetlenségi kérdésekben jobboldali, de tulajdoni kérdésekben baloldalinak vallotta magát. Már a december 5-i népszavazás is rámutatott arra, hogy a Gyurcsány-kormány elmúlt féléves tevékenysége a XX. századi baloldal hagyományainak folytonosságát képviseli.
– Mit ért ez alatt?
– Tevékenységükben hungarofób jelenségek tapasztalhatók.
– Magyarság elleni gyűlöletről beszél?
– A hungarofób jelentheti a magyargyűlöletet, a magyarellenességet, de jelentheti azt, hogy fél, iszonya van, vagy viszolyog a magyarságtól. Szerettem volna ezt a fogalmat az útjára indítani, mert ez a fogalom pontosabban leírja a mai magyar valóságot. Ezzel a fogalommal jobban leírható az 1918-as Károlyi-kormány időszaka vagy az ún. Tanácsköztársaság. A magyar kommunisták szocialista negyven évét is a hungarofób hozzáállás határozta meg, ellentétben a környező országok kommunista pártjaitól, amelyek képviselői kifejezetten nemzeti politikát folytattak. A rendszerváltás legnagyobb hibájának éppen azt tartom, hogy az MSZMP utódpártját, az MSZP-t nem sikerült nemzeti alapon emancipálni. Én Antall helyében nem Kis Jánossal és az SZDSZ-szel, hanem Pozsgay Imrével és az MSZP nemzeti szárnyával kötöttem volna paktumot.
– Bibó István szobrának avatásakor ön a következő véleménynyilvánító transzparenst tartotta a kezében: „Gyurcsány Ferenc, hungarofób lépéseid miatt nem vagy méltó a Bibó-szobor avatására!”
– Az elmúlt fél évben Gyurcsány Ferenc fellépéseiben több olyan jelenség volt észlelhető, amely indokolta, hogy ezt tudomására hozzam. Említettem a 2004. december 5-i népszavazást, ahol Gyurcsány és kormánya, valamint pártja uszító kampányt folytatott a határon kívül élő magyarok ellen. A gazdatüntetés idején Gyurcsány a nyugdíjasokat uszította a termelők ellen. A parasztpárti Bibó biztosan forgott a sírjában, amikor Gyurcsány Ferenc a lakosságot próbálta szembeállítani a gazdákkal. Mielőtt a miniszterelnök a pápát meglátogatta, az egyházi iskolák pénzügyi támogatásának lefaragásával ellentétet szított az egyházi és az állami iskolák között. Ezért mentem el tiltakozni a Jobbik színeiben mint V. kerületi önkormányzati képviselő.
– Rendőrök vitték el.
– Körülbelül százötvenen voltak a szoboravatáson. Ott volt a többi között Göncz Árpád, Kenedi János és Pető Iván. Az első sorban álltam, és amikor Gyurcsány Ferenc elkezdte a beszédét, vártam, hogy hátha méltó beszédet mond – és ebben az esetben nehezebb lett volna az akciómat végrehajtani –, de nem tette, kisajátító beszédet mondott. Pedig Bibó olyan személyiség volt, akinek az esernyője alatt elfértek a jobboldali és a baloldali emberek is. Így néhány perc múlva a zsebemből kivettem az összehajtogatott transzparenst és felemeltem a magasba. Miután a tévések elkezdtek a transzparensre fókuszálni, Mécs Imre és Enyedi-Nagy Mihály – a KISZ KB valamikori egyik vezetője – elém álltak, hogy ne látszódjék a transzparens. Ekkor hátrébb mentem vagy nyolc métert, ahol még néhány percig tarthattam a transzparenst. Innen vittek el a rendőrök. Hozzáteszem, hogy Gyurcsány Ferenc és Lamperth Mónika belügyminiszter jelenlétében betuszkoltak egy rendőrkocsiba. Mindketten megtehették volna, hogy leintik a rendőröket, de nem tették, így vélelmezhető, hogy egyetértettek vele. Három óráig bent tartottak a kapitányságon, majd a gyülekezési törvény megsértésével vádoltak. A rákövetkező kormányülés után a kormányszóvivőtől tudtam meg először a sajtón keresztül, hogy ötvenezer forintra megbüntettek. Nem fizettem, fellebbeztem a döntés ellen.
– Egyszóval ön nem sokat változott az elmúlt húsz év alatt. Egyike volt azoknak, akik szervezték az egyetemi klubmozgalmat és az ott elhangzott előadásokon bírálták a Kádár-rendszert.
– A nyolcvanas évek közepén kezdődött, amikortól részt vettem a március 15-i csendes tüntetéseken. Egyébként 1982-ben végeztem Debrecenben mint programozó matematikus, majd feljöttem a fővárosba. Egyik vezetője lettem a szentendrei Petőfi-klubnak, 1986-ban megszerveztem a Bethlen Gábor-klubot, amit öt előadás után betiltottak. Ugyanebben az évben a szentendrei klubot is felszámolták a hatalom emberei. Körülbelül negyven egyetemi és ellenzéki klubnak mozgalmi-szervező titkára lettem. Emiatt is hívtak meg Lakitelekre 1987-ben. 1987-ben a Műegyetem vegyészkari kollégiumának igazgatóhelyettesévé választottak a diákok, s így lettem 1988 márciusában a Fidesz alapítója is. Azt hiszem, én vagyok az a ritka személy, aki részt vett az MDF és a Fidesz alapításában.
– A klubmozgalom szervezése, az előadások mennyiben voltak a rendszerváltás előhírnökei?
– Az országos kiterjedésű klubmozgalom és körök szervezése teret adott az ott elhangzó előadásokkal az ellenvélemények kifejtésére. Célunk a reform és a nemzeti megújulás társadalmi bázisának szélesítése volt. Több ellenzéki gondolkodású írót meghívtam ezekbe a klubokba, mint például Csoóri Sándort, Kiss Gy. Csabát, Lezsák Sándort stb., de hívtam reformközgazdászokat is. A klubmozgalom szürke zónája volt az ellenzéki megmozdulásoknak, mivel nem csatlakoztunk egyetlen párthoz sem, éppen ezért megszólaltak ott reformkommunisták, liberálisok és népiek is. Igaz, én személyesen a népi, nemzeti ellenzék táborához tartozónak vallottam magamat és nem a demokratikus ellenzékhez, amelyből kinőtt az SZDSZ.
– Mikor kapcsolódott be komolyabban a politikába?
– Az MDF és a Fidesz alapításával. Ez utóbbiból az MDF-et választva 1988 őszén kiléptem és megalapítottuk az Ifjúsági Demokrata Fórumot 1989-ben, amelynek egyik vezetője lettem. Az MDF 1990-es kampányában teljes erővel részt vettem. A Németh-kormány leváltása után a Határon Túli Magyarok Hivatalába kerültem előbb csoportvezetőnek, majd főosztályvezetőnek. A Nyugaton élő magyarság tartozott hozzám és a Magyarok Világszövetsége.
– Mikor ütközött először a feletteseivel?
– Folyamatosan észleltem, hogy van egy ellentmondás a között, amit mondunk és amit csinálunk a határon túli magyarok ügyében. Már az első ciklusban létezett informálisan a Máért elődintézménye, amikor is a magyarság határon túli képviselői tárgyaltak az MDF-kormány tagjaival. Ennek hivatali koordinátora én voltam. Az egyik ülésen itt mondta el Jeszenszky Géza külügyminiszter tizenöt ember előtt, hogy a szerződést nem olvasta. Történt ez akkor, amikor a határon túli magyar vezetők számon kérték a magyar–ukrán alapszerződés tartalmát és aláírását.
– Ennek nyilvánosságra hozatalát az ön nevével hozták összefüggésbe.
– Az előzményét szeretném elmondani. 1991. december 1-jén népszavazással felbomlott a szovjet birodalom. Akkor a kárpátaljai magyarok és ruszinok ugyanezen a népszavazáson kiharcolták azt, hogy legyen szavazás Kárpátalja területi autonómiájáról is. Az autonómiára a lakosság hetvennyolc százaléka igennel szavazott, a beregszászi körzetben kilencvenegy százalékos volt az az arány, hogy Ukrajnán belül autonóm szeretne lenni. Erre öt nap múlva, 1991. december 6-án aláírták a magyar–ukrán alapszerződést. S ebben a szerződésben egy árva szó sem volt arról, hogy volt egy népszavazás. Ezt kiiktatták a magyar közgondolkodásból. A XX. században két népszavazás volt a Kárpát-medencében, az egyik Sopronban, a másik Kárpátalján. A soproni eredményes volt a magyarság számára, a kárpátaljai is sikeres lehetett volna, ha az én MDF-es Antall-kormányom ezt nem tagadja meg. Rossz szerződés volt, ennél jobbat kötött Horn Gyula a szlovákokkal. A botrány a ratifikáció idején tört ki a parlamentben.
– Önt nem sokkal ezután felfüggesztették főosztályvezetői állásából. Miért?
– Nyilvánosságra hoztam, hogy a magyar–ukrán alapszerződést a külügyminiszter nem olvasta, ezzel túlléptem a hatáskörömet. A pozíciómban nem volt jogom egyeztetés nélkül nyilatkozni.
– Mondhatnánk, nem volt szép magától, hogy belső ügyek kiteregetésével elárulta a pártját.
– Ez nekem is nagy konfliktust jelentett. Ütközött bennem mint kormányfőtanácsosban a lojalitás a kormány iránt és az igazságérzetem. A kinevezésemet Antall József írta alá, szerettem az MDF-et, és mégis ellene fordultam. De az MDF is maga ellen fordult a magyar–ukrán szerződéssel.
– Tudta, hogy az egzisztenciáját kockáztatja?
– Tisztában voltam vele. Mint köztisztviselő megsértettem a közalkalmazotti törvényt, de úgy éreztem, nem tehetek mást. Az MDF előtte a népek önrendelkezése elvének érvényesítéséért harcolt, ám ekkor a pártom ezt az elvet feladta. Meg kell mondanom, hogy az állásomat elvesztettem, de Antall Józsefnek köszönhetően a pártból nem zártak ki. Sokan bolondnak néztek. Jeszenszky le is írta, hogy beteg vagyok, elment az eszem. Ennek többen hitelt is adtak, mert mégiscsak képtelen dolog volt, amit állítottam. De tizenöt ember hallotta azt a külügyminiszteri kijelentést.
– Hogyan tudott ilyen sokáig megmaradni az MDF-ben?
– Talán azért, mert nem köteleztem el magamat sehová sem. Ugyan a legközelebb Lezsákékhoz álltam, de nem tartoztam hozzájuk, és nem vonzódtam Dávid Ibolyáékhoz sem. Így nem voltam egyiknek sem fő ellenfél, ezért
maradhattam meg sokáig. 2005 áprilisában aztán kiléptem.
– Mondja, van olyan politikus, aki komolyan veszi önt?
– A botrány kipattanása után tíz évvel kezdenek komolyan venni. Sokan rájöttek, hogy igazam volt az ukrán–magyar alapszerződést illetően. Személyes elfogadottságom az MDF-ben is megtörtént, különben nem lehettem volna a választmány tagja, a budapesti választmány alelnöke, az V. kerület önkormányzati képviselője.
– Végül is miért lépett ki?
– Azért, mert az MDF egyesült az MDNP-vel. Ezzel elveszett bennem az illúzió, hogy az MDF a rendszerváltásban játszott szerepét felül tudja egyszer még bírálni.
Európai Bizottság
Közép-Európa nem szavazna bizalmat Ursula von der Leyennek
