Akadályozták valaha a szerb hatóságok a munkájában?
– Kifejezetten a kutatásaim miatt soha nem zaklattak, inkább kitaláltak valami más indokot. Mondok egy példát: tavaly rendeztük meg itt, Újvidéken az egykori magyar katonáknak az első újvidéki honvédtalálkozót. Az egyik szerb civil szervezet elnöke feljelentett ezért a rendőrségen, ugyanis Szerbiában a hivatalos formula szerint még mindig fasiszta magyar hadseregről és fasiszta magyar államról beszélnek. A történelmi tényeket nálunk még mindig nem úgy kezelik, ahogy kellene. Kihallgattak a rendőrségen, nagyobb baj nem történt, a rendezvényt rendben meg tudtuk tartani. Sokkal jobban bánt az, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a gyerekeinkhez utaztunk Szegedre, ellopták azt a laptopomat, amelyen a délvidéki vérengzésekkel kapcsolatos összes adatomat tároltam. Olyan anyagok voltak benne, amelyeket nem tudok rekonstruálni, mert a világ legkülönbözőbb pontjain – Ausztráliától Münchenig – kerestem meg azokat az embereket, akiknek vannak emlékeik 1944-ről, a magyarirtásról és a velük felvett interjúkat a gépen tároltam. Szerencsére egy részét kinyomtattam, ezek az anyagok megmaradtak.
– Magyarországon nagyon keveset tudnak a délvidéki vérengzésről az emberek, úgy tűnik, mintha szégyellnünk kellene a saját szenvedéseinket.
– A magyar társadalom még nem nézett szembe a XX. századi múltjával. Három generáció nőtt úgy fel, hogy hazugságokat tanítottak neki. Olyanok vagyunk, mint Mózes népe volt a sivatagban: fel kell nőni egy új nemzedéknek, amelyik már nem emlékszik az egyiptomi fogságra. Nagyon örülök annak, hogy Cseres Tibor megírta a magyarok által a szerbek ellen elkövetett 1942-es leszámolásról a Hideg napok című könyvét, mert sokszor vetik a szememre – magyarok is! –, hogy miért nem azzal foglalkozom. Ilyenkor azt felelem, Cseres Tibor azt már elrendezte. Megjegyzem, Cseres maga is sokszor nyilatkozta, hogy azt az erkölcsi bátorságot, amivel ő nézett szembe a nemzete által elkövetett vétségekkel, elvárja másoktól is. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az annyiszor kárhoztatott horthysta magyar hatóságok az 1942-es vérengzés miatt példátlan kitartással megindították a felelőségre vonást az elkövetéssel gyanúsítottakkal szemben. Igaz, hogy nem fejezték be, és az is tény, hogy a németek kiszöktették az elkövetőket, de megtették-e ugyanezt a szerbek akkor, és megteszik-e most, a szrebrenyicai vérengzés kapcsán? Márpedig ha kell, el kell menni a tények után akár a föld alá is! Ezt pedig még mi sem tettük meg, ez idáig egyetlen
magyar tömegsírt sem sikerült felnyitnunk.
– Miért?
– Kinek van ehhez pénze, kinek van hozzá ereje? A magyar parlament a történtek után hatvan évvel ejtett először szót egyáltalán a vérengzésről, pedig elvárható lenne, hogy a magyar állam odaforduljon a szerb állam felé, és azt mondja: Uraim, van közöttünk még egy tisztázatlan kérdés.
– Az egyik könyvére ráírta azt, hogy ezt a könyvet nem támogatta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Támogatta valaha a munkáját a magyar állam anyagilag?
– Több pályázatokon is nyertem kisebb összegeket, ezek közül az Illyés Alapítványt, a XX. Század Intézetet és a Magyar Tudományos Akadémiát emelném ki.
– És a szerb államtól?
– Tavaly megtörtént a csoda: kaptam húszezer dinárt egy tanulmányra, ez körülbelül hatvan-hetvenezer forintnak fel meg, az állami megrendelés volt.
– Kisfiúként átélte az 1944-es eseményeket.
– A temerini razziáról vannak személyes emlékeim nyolcéves koromból, ezt fel is dolgoztam harmadmagammal egy könyvben.
– Megbeszélték ezt a családban?
– Nagyon ritkán. Apám ugyan mesélt arról, ő hogyan élte át a razziát. Temerinben akkor a partizánok az összes felnőtt férfit beterelték a templomudvarba, és közülük válogatták ki azokat, akiket agyonlőttek vagy agyonvertek. De nem csak a magyarok nem beszéltek erről. A holokausztról sem esett szó évtizedekig. Érdekes felismerés volt a számomra, amikor rájöttem, hogy a magyarok többsége sokáig azt gondolta, hogy csak az ő falujában voltak kivégzések, csak a maga tragédiájáról tudott. Arra vonatkozóan vannak dokumentumok, hogy a magyar állam is tudott arról, mit csinálnak 1944–45 fordulóján a délvidéki magyarokkal, de a magyar külpolitika akkor úgy mérte fel, hogy a környező országok mind ellenségesek velünk. És ha Titót – aki akkor a Nyugat szemében dicsfénnyel volt övezve – is maguk ellen hergelik azáltal, hogy elmondják a béketárgyalásokon, ami a magyarokkal történt, akkor végképp nem lesz, aki támogatná a nemzetközi diplomáciában az országot.
– Azt hiszem, ez hiba volt.
– Igen, én is így gondolom: még csak ne is jajgasson az ember, ha bántják? Volt azonban Magyarországon is néhány – nem kimondottan politikával foglakozó – ember, aki igenis szóvá tette a történteket, így például Mindszenty hercegprímás és Grősz József kalocsai érsek, aki a papjaitól – például az újvidéki ferencesektől – első kézből kapott információt arról, hogy mi történt. Két ferences rendi atyát likvidáltak, a rendfőnököt, Körösztös Krizosztomot – aki megjárta tábori papként a Don-kanyart is – itt, Újvidéken, valószínűleg az akkori Futaki úti kaszárnyában halálra kínozták. A rendtársát, Kovács Kristófot a Szerémségben egy csapat ma-
gyar emberrel együtt szintén megkínozták, és végül egy Ingyia nevű faluban végeztek vele. Ezt nekem többen is elmondták. Fontos megjegyezni, hogy az áldozatok között rengeteg volt a pap. Mostanában az akkori mozsári plébános sorsát próbálom rekonstruálni. Őt a partizánok elevenen elégették a temploma oltára előtt. Ezt a történetet hitetlenkedve olvastam Cseres Tibornál, azonban váratlanul egy mozsári asszony visszaemlékezéseiben felbukkant újra. Sok minden vár még arra, hogy kiderüljön róla az igazság, először is az áldozatok számát kellene pontosan meghatározni. Még mindig nincs róluk végleges névsor.
– Az összes áldozat számát sem tudjuk, húszezer és nyolcvanezer közé szokás tenni.
– Én negyvenezerre taksálom, de mindaddig, amíg nem tudjuk névsorral igazolni az áldozatok számát, addig ez csak beszéd. Most dolgozom ezen a névsoron, nem tudom, mi lesz belőle… De visszatérve a papokhoz: nemcsak katolikusokat öltek meg, hanem református lelkészeket is, például Gachal János torontálvásárhelyi református püspököt, akiről még a saját egyháza is elfeledkezett. Trianon előtt Orsován tevékenykedett ez a rendkívül tehetséges pap, aki az első világháború alatt tábori lelkész volt. A háború befejeztével a még egységes, nagy magyar református egyházban Budapesten magas méltóságot ajánlottak neki, de ő visszaírt, hogy
tekintettel az állomáshelye megszállására, úgy érzi, hogy Torontálvásárhelyen rá nagyobb szükség van. Maradt, ott nevezték ki püspökké 1942-ben.
– Tiszteletre méltó volt a döntése.
– Ezt az embert 1944-ben a lakásából kiszólították, és úgy ölték meg, hogy semmi nyom nem maradt utána. Én is csak szájhagyomány útján tudom rekonstruálni az esetet, nincs hozzá dokumentumom, vagy ha van is, az állam még mindig nem meri a kezünkbe adni. Ennek a szent életű embernek – már ha reformátusra lehet ilyet mondani – a történetét is szeretném megírni.
*
– Milyen dokumentumra gondol? Leírták, hány embert vertek agyon? Vagy halotti anyakönyvet keres?
– Halotti anyakönyvi kivonattal nagyon kevés áldozatról tudjuk bizonyítani, hogy a szerb partizánok ölték meg. Kivételt képez a bezdáni halotti anyakönyv, ugyanis ott olyan trehányul temették el a partizánok által megölt magyar halottakat, hogy tavaszra erős szaguk lett, és ezért újra kellett temetni őket. A káplán pedig az újratemetéskor beírta őket az anyakönyvbe. Ugyanez történt Adorján, ahol a plébános anyakönyvezte a hívek bejelentése nyomán a meggyilkoltakat.
– Mit írt a halál okaként?
– Semmi esetre sem az igazi okot, de felsorolt ötvenvalahány embert, akik mind egy napon haltak meg, ilyenkor a szó már felesleges. Azt viszont tudom bizonyosan, hogy az alacsonyabb hatósági szervek – amelyek akkor katonai közigazgatás alatt tették a dolgukat – időnként jelentést tettek a feletteseiknek. Olvastam például egy jelentést, amit Martonosról küldtek a zentai katonai parancsnokságnak, hogy ezen a napon likvidáltunk – mondjuk – huszonöt magyar fasisztát. Azt is tudjuk, hogy nem akárkiket szedtek össze, kaptak ehhez is utasítást. A jugoszláv kommunista párt kiadott például Újvidék környékén negyvenezer példányban egy stencilezett körlevelet, amelyben leírták, hogy kik között kell keresni a háborús bűnösöket.
– Kik között?
– Például a szélsőséges fasiszta szervezetek tagjai között, vagyis a nyilasok, imrédysták, határvadászok között, ideszámítottak a csendőrök, a honvédek, de még a kisbíró is, mert ezekre azt mondták, hogy a megszálló magyar hatóság szolgálatában álltak. Nálunk, Temerinben a – német megszállás alatt lévő – magyar uralom utolsó hónapjaiban a legszegényebbek közül sokan beléptek a nyilas pártba, mert földet ígértek nekik. Mondanom sem kell, hogy ezek az emberek azon kívül, hogy aláírták a papírt, nem csináltak semmit. A lista viszont megvolt a faluházán, és névsor szerint mentek az emberekért. Megjegyzem, a parizánoknak az is ki volt adva, hogy vizsgálat után kell megállapítani az előállítottakról, hogy bűnösök-e, vagy sem. A vizsgálatból semmi sem lett, mert ezek az emberek huszonnégy órán belül halottak voltak.
– Negyvenezer fasiszta azért csak nem volt.
– Nem hát, általános gyakorlat az volt, hogy a nemzőképes férfiakat irtották ki, de például Csurogon, Zsablyán, Szenttamáson asszonyokat is, ezen az utóbbi helyen volt a legnagyobb a vérengzés, gyakorlatilag minden hatodik magyart megölték. Érdekes módon a titoktartás is itt volt a legerősebb. A nőket brutális megaláztatás és meggyalázás után ölték meg, amit emberrel meg lehet csinálni, azt velük megtették.
– Miért volt e brutalitás?
– Mert ezek az emberek kivetkőztek magukból, ugyanis tudták, hogy a hatalom mögöttük áll, és bármit megtehetnek. Bár Tito egyes visszaemlékezések szerint látszólag a szemére hányta az embereinek a vérengzést, de csupán az volt az egyetlen érve, hogy mit fog szólni a nemzetközi közvélemény, ha erről tudomást szerez. De tenni nem tett ellene semmit. Azt is tudni kell, hogy minden gátlástalan embert, aki az új hatalom szolgálatába kívánt állni, a partizánok befogadtak.
– A gyerekként átélt élménye vezette arra, hogy kutatni kezdje a negyvennégyes eseményeket?
– Én is Titónál jártam gimnáziumba, olyannyira, hogy apám még annak sem örült, hogy tanulok, mert azt mondogatta, elnevelnek a sok hazugsággal. Volt Temerinben egy nagyszerű, átlagon felül művelt jezsuita papunk, Vondra Gyula, aki maga is megjárta Tito börtöneit. Ő volt az én lelki atyám. Amikor apám meghallotta, hogy újságíró akarok lenni, bement hozzá és tanácsot kért. Apám szájából hallottam később, hogy a páter azt mondta neki: Matyi bátyám! Ha Szent Pál ma élne, újságíró lenne. Megvolt az áldás, elmehettem a Magyar Szóhoz újságírónak 1956-ban, egy olyan szerkesztőségbe, amelyik azt írta, hogy a parasztok önként adják be a téeszbe a földjüket, miközben apámnak-anyámnak fegyveresek seperték le a padlását. Tökéletesen indokolt volt apám félelme. Azért, hogy ne kelljen politikai ügyekkel foglalkoznom, kitaláltam, hogy eljárok vidékre riportokat írni. Egy idő után mindenhol lett ismerősöm, itt a pap, ott a kocsmáros. Ahogy jártam a vidéket, mindenféléről esett szó, az 1944–45-ben történtekről is. Igy kezdett lassan összeállni a kép.
– Mit mesélnek a túlélők? Volt, aki megpróbálta megvédeni magát?
– Csak egyetlenegy példát tudok. Szabadka környékén van egy kicsi település, Nosza, ott élt egy Csík nevű ember, aki fegyverrel szállt szembe a partizánokkal. Ezt nekem a bátyja, Csík István mesélte el, aki az ország legjobb atlétái közé tartozott, mégsem engedték el egyetlen világversenyre sem a testvére miatt.
– Megölték ezt a bátor embert?
– Neki sikerült Magyarországra szökni, életben maradt. de a többi negyvenezernek nem volt ilyen szerencséje.
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
