Olajfák a kertben

Olajfa – helyesen ezüstfa – alatt „feküdtem ki” (gyógyutasításra), a jó ég tudja, milyen lelki úton mellkasomban keletkezett szívizom- és belhártyagyulladásomat. Hatvan év előtti nyár volt; fölöttem – azt mondták – Liberatorok búgtak Szeged iránt a kondenzcsíkozott égen.
Engem nem ők idegesítettek. Legföljebb azon háborogtam ott, a mára tanyából várossá puffadt alsó központban, hogy rokkantságomból kifolyólag nem lehettem jelen a nevezetes pilótafogáson. Közelebbről a tarlón, ahol pedig négy esztendeig látogatható marosszéki nagytatám okításának köszönhetően meztélláb is bírtam volna szaladni a tors között a néger ember látására.
Fölkelni azonban nem volt engedelmem. Csupán hunyorogva lázadozhattam nyugágyhoz kötöttségem felett. Jó anyám, az udvarlóktól körülbozsgott fiatalasszony úgy próbálta csillapítani ugráskészségemet, hogy bizonyos Demke könyvtárából elkezdte nekem hazahordani a jubileumi Jókai-kiadás bíbor köteteit. Közéjük tartozott A barátfalvi lévita is. Főhőse máig búsít avval, hogy ifjúi hevét a kor százvalahány oldalon belül elvánnyasztotta, s őt magát szembetűnően kétrét hajlította. Maródi kilencévesként mélyen átéltem azt az elkerülhetetlen veszedelmet, amely alig néhány órányi olvasgatás jutalmaként bárkire vár, ha azonosulni talál szeretett regényhősei sorsveréseivel. A lévitán akkor napirendre tértem, hisz jöttek a Demkétől a többiek. Demkéről természetesen azt hittem, anyám barátnője s nem pedig művelődési egyesület. Gondoltam, Emikéből alakult át Demikévé, sőt Demkévé, az enyémhez hasonló, ellenkezésre hangolt magatartása miatt.
Az ezüstfa virágzása sárga porral lepte be a spárgaágyamat. Később kicsiny ruhakefével távolították el ingemről és hajamról a virágpúdert.
Rendszerességet kívánó lábadozásomat nyugat felé hajtó családi menekülésünk szakította meg. Ebben az volt még a kellemetlen, hogy nem értem a jubileumi kiadás végére, s nem álmodozhattam a könyvekben szereplő nevesebb hölgyek és urak cselekedeteiről á piacere, határozottan zeneközi hangulatban.
Nyugtató fám terebélyét mégsem feledtem. Több mint hat évtizeden át kísértett. Azt tervezgettem, ha lesz kertem a homokon vagy másutt, ezüstfa mindenképp helyet kap benne. Sőt sövénynek is ültetek olyat az egyik, feltehetőleg a déli oldalon. Elmélkedésem a kertművelésről persze sokáig hamisság volt. Tökéletesen megfelelt az álomban sejlő álság szótőnek. Földmozgatás helyett két regényem játszódott kultúrtájon, sőt mondhatni témája volt egy dombos, fás, bokros liget. Mikor valósággá vált, be kellett keríteni, illett gondozni, meg kellett szeretni. Ezüstfa nem került bele. Ízlésokokból távol tartották a szintén mediterrán jellegű szelíd gesztenyefák.
Az első ház, amelyet építettem, a fő gesztenye törékeny lombozata alá került. Ha rohangálásaim engedték, szívesen látottaimmal alatta pihegtem – iszákoskodtam, hűsöltem. Az egészségre a kutya se ügyelt. Előbb azért nem, mert ilyesmivel senki se gondolt, később meg közbeszólt a halál, amely az épség fogalmát nem ismeri, ám szaporítja az enyészet pillanatait, ha érzi ideje eljövetelét. Második kertet keresve édesemmel már beleterveztük az olajfákat. Negyedik éve ennek. Jókait szórakozásból nem olvasok. A lévitát mondjuk azért nem, mert görbedő hátat bármikor láthatok tükrömben.
Olajfácskáim alá még nem ülhettem. Csak szerény árnyékuk alig észrevehető növekedését szemlélgetem olykor alkonyodóban. Hogy mikor kerülök alájuk, s holt anyám mikor hoz nekem könyvet a dacos Emkétől-Demkétől, azt még nem számítottam ki. Ha megéri, valószínűleg késve telepített fám megtudja – abba a jövőbe vesző balatoni kertben.