Pánik ellen szlogenbombázás

Közismert népi bölcsesség, hogy az szokott a legharsányabban kiabálni a sötétben, aki a leginkább fél. Amennyiben igaz a szentencia, akkor Gyurcsány Ferencnek igen komoly oka van háromnegyed évvel a választások előtt a pánikhangulatra. A 100 lépés programjának kommunikációjához illeszkedő harsány és demagóg miniszterelnöki médiaoffenzíva ugyanis nem több, mint egy látványos bukástól rettegő politikai kalandor kétségbeesett kísérlete a valóság nyers és rideg tényeinek elkendőzésére, az emberek becsapására.
A kormányzati sikerpropaganda-hadjárat nem titkoltan azzal a céllal kezdte meg a választópolgárok kimerült elméjének intenzív mosását, hogy megálljt parancsoljon a Fidesz által gerjesztett „gazdaságpszichológiai hadviselésnek”, konkrét számokkal bebizonyítva, hogy a jelenlegi Magyarország a világ egyik legdinamikusabban fejlődő országa. Országjáró miniszterek, interjúról interjúra rohangáló kormányfő, napilapokat elárasztó hirdetések útján vetették be a Gyurcsány-agytröszt által kifundált új csodafegyvert, hogy maguk mellé állítsák a közvélemény ingadozó részét.
A miniszterelnök a szlogenbombázás megkoronázásaként jelentette be a nyári szabadságra váró Országgyűlésben: „Magyarország minden korábbi sikereit felülmúló ország lett, (…) amelyben senki nem hazudhatja el az ország sikereit.” Könnyen levonható a végkövetkeztetés: Orbán Viktornak van erre legkevésbé joga, akit a miniszterelnök ki is hívott nyílt televíziós vitára. A nagyobbik ellenzéki párt vezetője lassan levegőt sem tud venni az állandósuló csuklási rohamoktól, annyit emlegetik nevét a kormányoldalon. Hol avítt, nacionalista, kelet-európai képződmény diktátorjelöltjeként jelenik meg a szocialista nyilatkozatorgiában, hol pedig az egzisztenciáját ördögi eszközökkel megalapozó „szőlőbányászként”. Egyszer Kóka János gazdasági miniszter akarja diskurzusra kényszeríteni a magyar csodáról (amelyet állítása szerint irigykedéssel vegyes csodálattal néz a nyugati világ), majd az állítólagos meggazdagodását vizsgáló parlamenti bizottság zúdít rá kérdésözönt. Bár még messze van a következő választások kampányának hivatalos kezdete, a koalíció máris újult erővel folytatja Gyurcsány leendő kihívójának démonizálását. Az Orbán nevéhez és személyéhez kapcsolódó gyanúsítgatások és rágalmak hovatovább külön műfajjá növik ki magukat a kormánypártokat elszánt bulldogként követő baloldali sajtóban. Nincs a mai magyar valóságnak egyetlen olyan szelete sem, ahol a negatív jelenségek mellett ne fedeznék fel az összefüggést Orbán személyével a Lendvaik és a Hillerek. Róla szól az irodalom és az élet; a közélet hangnemének eldurvulása éppúgy az ő sara, mint a budapesti tömegközlekedés csődje, előbb-utóbb még az éghajlati anomáliák is vissza lesznek vezetve a 2002 előtti kormányzati ciklusig.
Nem nehéz persze belátni, hogy a szocialistáknak nincs túl sok választásuk. Ha nem képesek a sorozatos övön aluli ütésekkel viszszavonhatatlanul belerángatni Orbánt útszéli harcmodorukba, akkor végérvényesen elúszhatnak választási esélyeik. A Fidesz vezetőjére zúdított össztűz, illetve a manipulatív és félrevezető sikerpropaganda: ezek maradtak tehát a képzeletbeli fegyverraktárakban, ugyanis a pénz, az államigazgatási szakértelem és a józan ész mára teljesen elfogyott.
A kifizetetlen közüzemi számlákat nyögő kisnyugdíjast eközben a legkevésbé sem az érdekli, hogy a kormány állítása szerint hány százalékkal javult a nyugdíjszerű ellátások vásárlóértéke 2002 óta, és várhatóan milyen mértékben növekednek még az adócsökkentéssel elindított Első Szocialista Ötéves Terv végéig. Az elbocsátástól rettegő, a munkaerőpiacon esélytelen pedagógust nem vigasztalja az a tény, hogy a magyarországi GDP évenkénti növekedése 2005-ben csaknem két százalékkal haladhatja meg az EU átlagát. Ám az uniós életszínvonal a hazaihoz képest még mindig a csillagok között van, ráadásul a nemrég hatalmasat bukó uniós költségvetés elutasítása is azt üzeni, hogy a régi tagországok még rövid távon sem óhajtanak áldozatokat hozni az új tagok felzárkózási esélyeinek javításáért.
A 2006-os átadásra kiszemelt autópálya-szakaszok várhatóan 266 kilométeres hosszát (bár meg sem közelíti az ígért nyolcszáz kilométert) szintén kiemelkedő sikerként tárgyalja a gyurcsányi jelszó- és statisztikagyűjtemény. Ezt azonban nem árt annak a tükrében szemlélni, hogy az egy évtizeddel ezelőtt még háború sújtotta, az EU-n kívüli életet élő Horvátország rekordidő alatt épített új, a határoktól az Adriai-tengerig nyúló autósztrádát a magyarországinál lényegesen alacsonyabb áron, ráadásul nehéz terepviszonyok között.
Az egyik legimpozánsabb adatsor szerint a költségvetési szektornak a GDP százalékában kifejezett ESA-hiánya a 2002-es 8,5 százalékról az idén 3,6 százalékra csökkent. Végigrágva ezt a sejtelmesen tudományos mondatot, szinte már látjuk is magunk előtt, amint a fenti ökonómiai összefüggés értelmezése után bólint egy nagyot a megalázóan alacsony bére és rossz munkakörülményei miatt sztrájkra készülő buszsofőr, és odaveti a mellette ülő, a késve kifizetett agrártámogatások és a lehetetlenül alacsony felvásárlási ár miatt csőd szélén álló családi gazdaság tulajdonosának: „Ugye te is megnyugodtál? Nem fogsz augusztusban az utakra vonulni a traktoroddal, mivel nem tudsz mit kezdeni a nyakadon rothadó terményekkel, miközben francia almabefőttet, spanyol sárgadinnyét, brazil paprikát és szlovákiai téliszalámit dögivel vásárolhatsz az üzletekben. Zoknit meg vehetsz a kínai boltban, hiszen ebben a csodaországban, amely egész Európa példaképe lehet a gazdasági teljesítménye alapján, minden külföldi azt adhat el a hazai termelők rovására, amit csak akar!”
A derék gazda bizonyosan ingerült horkantással reagálna a kormány sikerkoktéljára. Neki ígéretek helyett pénz kellene támogatások formájában, meg a hazai piac hatékonyabb védelme. Olyan kormányra lenne szüksége, amelyik ad hoc jellegű, a kontinens civilizáltabbik felén csak szánakozó mosollyal fogadott ötletelés (Ideiglenes költségvetést az Európai Uniónak!) helyett inkább az eddiginél keményebben lobbizna a nekünk jogosan járó EU-támogatásokért, és amelyik a kormánymegbízottak, politikai államtitkárok és egyéb aktagyártók szaporítása helyett az emberek által közvetlenül is érzékelhető eredményeket produkáló cselekvés útjára lépne.
Megjósolható, hogy a 100 lépés ugyanúgy ki fog fulladni, mint ahogy elvérzett az Európa-terv is. A gigantikus méretű államháztartási hiányt nem 2010-re kell lefaragni, hanem az idén decemberre, hogy a nemzetközi pénzpiacokon fennmaradjon az ország szavahihetősége (pontosabban ennek a maradványa). A 2002 óta zajló negatív folyamatokat mindennél egyértelműbben jelzi az a Gyurcsány által nem szívesen hangoztatott tény, amely szerint az idei esztendőre tervezett költségvetési deficitet már az első hat hónapban sikerült felhalmozni, miközben a pénzügyminiszternek fogalma sincs róla, hogy ennek lefaragása mellett honnan fogja elvonni a nagy dérrel-dúrral bejelentett adócsökkentések fedezetét.
Egy olyan országban, ahol az állam és polgárai is úsznak az adósságokban, és ahol a hamisan csillogó, csak egy szűk rétegnek érzékelhető életszínvonal-javulást is csupán hitelekből sikerült fedezni, őszinte szavakra lenne szükség. Különben nem a németek és a franciák fognak irigyelni bennünket – ahogyan ezt Kóka János hangoztatja –, hanem mi fogjuk nézni azt, ahogyan az általunk lesajnált balkáni országok is el fognak dübörögni mellettünk.