Roncstelepen

Az öreg Skodák, Wartburgok, Trabantok, Zsigulik tulajdonosai általában nem is sejtik, milyen megpróbáltatások várnak rájuk, ha meg akarnak szabadulni öreg járgányuktól. Az autókereskedõk – akiken ez esetben autóbontó telepek fenntartóit kell érteni – nem szívesen foglalkoznak a szocializmus jellegzetes – ma már veszélyes hulladéknak minõsülõ – termékeivel. Voltaképpen érthetõ az idegenkedésük, nem jó üzlet egy korszerûtlen, vén autó alkatrészeit, motorját, karosszériáját áruba bocsátani. Ha mégis akad egy jó bolond, aki – vagy ötezer forintért – segít a tulajnak „kivonni autóját a forgalomból”, megesik, hogy a törvénnyel kerül összeütközésbe emiatt. A törvény ugyanis – állítólag 2005. január elsejétõl – elõírja, hogy mely autóbontó cégek foglalkozhatnak szétszedésre ítélt autómatuzsálemekkel, a KGST ipari maradványaival. A gondoskodó állam, lám, mindent elrendez polgárai nevében, mondják. Csupán két dologról feledkeznek meg: a szóban forgó törvényt széles körben ismertetni, és a magasságos fõhivatalok által kijelölt – kedvezményezett? – autóbontó cégek listáját közreadni. A miniszteriális rokonszenvet élvezõ vállalkozók pedig nemigen törik magukat, hogy a hajdani szocialista tábor kiszolgált verdáit fogadják.
Így aztán, gyakran megesik, hogy a szegény autótulajdonos (mert hát kinek van ma még tizennyolc-húsz éves gépkocsija, a tisztes szegénységben megmaradt polgárnak) egy önkormányzati hivatalnok színe elõtt értesül róla, hogy törvénybe ütközõ dolgot mûvelt, amikor a legfeljebb jól értesült belügyérek által ismert céglistán nem szereplõ bontóhoz vontatta el autó-matuzsálemét. Ha tréfás kedvû tisztviselõvel hozza össze az embert balvégzete, nevetnek is rajta. Jobban járt volna, tata (mamuska), ha az erdõ szélén hagyja a szekerét, így viccelõdnek vele. Ha jólelkû irodista ül szemben a szorongatott helyzetben levõ ügyféllel, pár körtelefon után kap az illetõ egy-két címet, autóbontókét is, autómentõkét is, ahol aztán – a fõvárosban tízezrekért – segítenek, hogy a polgár megszabadulhasson végérvényesen használhatatlanná vált autójától. Az eljárás körülményes és nem is igazán európai, leginkább ahhoz az akcióhoz hasonlítható, ahogyan a keleti blokkban pár évtizeddel ezelõtt a saját kis pénzükön, furmányosság és összeköttetés nélkül autóhoz jutottak az egyszerû emberek. Mindez arról jutott eszembe, hogy a Magyar Televízió esti hírmûsora – tekintettel a nyári uborkaszezonra? – fõ helyen foglalkozott nemrég a roncsautók ügyével. No nem a polgár kálváriájával, nem is az ismeretlenség homályában hagyott szabályzattal, meg annak a „függelékével”, a környezetre ártalmasnak minõsített autók forgalomból való kivonására szakosított cégek listájával, nem. Arról szólt az esti tudósítás, hány milliárd forintjába kerül az államnak a használhatatlan személyautók kiselejtezése. Állam-bácsit kellett sajnálnia a mûsor nézõjének, nem pedig azt a közönséges halandót, akiért – állítólag – az összes fõhivatal létezik. Aztán reklám, következett. Gyorsaságra vágyik? – kérdezte az éteri hang, és a választ hatalmas betûkkel írták ki a képernyõre, mielõtt a nézõ, roncstelepek vándora, levegõhöz jutott volna: Renault! Olcsó s hiábavaló fogás volna, persze, most a világmárkák hirdetése s a tájékoztatási hiányosságok között bármiféle ellentétpárt fölállítani. Reklámozza a közszolgálati televízió az autócsodákat is, ha ezt diktálja kereskedelmi érdeke, de világosítsa fel vékonypénzû közönségét is minden közérdekû tudnivalóról, ez pedig elsõ számú tájékoztatási kötelezettsége. Az viszont komoly gondot jelent – kívülrõl, a „mezei” tévénézõ oldaláról úgy tûnik – hogy a legtöbb hirdetéssel rendelkezõ közszolgálati intézménynél, a Magyar Televíziónál köszönõ viszonyban sincs egymással a reklám és a tájékoztatás. Igaz, a hétköznapi élet kellékeit, sört, mosóport és háztartási gépeket is reklámoznak az MTV-ben, nem csak az átlagember számára elérhetetlen tárgyakat, arról azonban ritkán szólnak a királyi televízió adásai, hogy miként lehetne lakhatóvá tenni azt a roncstelepet, amelyen élnünk adatott. Ráadásul mostanában elözönlötték a két adót, az mtv és az m2 mûsorát a politikai jellegû kampánymûsorok. A maguk módján reklámok ezek is. (Voltaképpen annak minõsíthetõ az öreg autókat leselejtezõ államot sajnáltató híradó-betét is.) Köznapi gondjainkon azonban kicsit sem enyhítenek ezek sem. Olyan világot vetítenek elénk, amelyben igazából nem ismerjük ki magunkat, amely tán kíváncsiságot kelt bennünk, akár a televíziós hirdetések virtuális valósága. De senki nem adja tudtunkra, ha szeretnénk, hogyan lehetne megközelítenia televízió által tükrözött szép(?), új(?) világot.