Strandpapucs

K u l t ú r s o k k

A 2004. évi amerikai elnökválasztás egyik emlékezetes republikánus kampányfogása volt, hogy George W. Bush kihívójáról, John Kerryről azt vésték a választók agyába: „liffeg”. Aki pedig liffeg, az ne legyen az Egyesült Államok elnöke, pláne ne töltse be azt a tisztet, ami ezzel jár: azaz a főparancsnokit.
Miért is liffegett Kerry? Mert korábban támogatta az iraki beavatkozást, de amikor politikai érdekei úgy kívánták, már megkérdőjelezte a hatékonyságát. (A demokrata kampánystáb nem mert nyíltan a háborúellenes hangulatra építeni, de biztos, ami biztos, Kerry elejtett néhány óvatosan bíráló megjegyzést. Ezekben a háború támogatói pálfordulást, ellenzői pedig nyegleséget láttak.) Kerry minden nehéz kérdésben azt mondja, amit hallgatósága vár tőle, nem azt, amit ő gondol, ide-oda csapódik, „liffeg” – sugallta tehát a republikánus kampánygépezet. Oly sikerrel, hogy George W. Bush újabb négy évig maradhatott a Fehér Házban.
Most másfajta liffegés tartja lázban Washingtont, de nemkülönben Chicago városát. Történt pedig, hogy egy helyi egyetem női lacrosse-bajnokcsapata (a lacrosse Kanadából származó labdajáték) a múlt héten látogatást tett az elnöki rezidencián, és a chicagói sportolókat fogadta George W. Bush is. Mondhatnánk, mindenki jól járt: az ez alkalomból készült fotón jól mutat az elnök a hölgykoszorúban, a lányoknak pedig szintén szép emlék lehet a közös fotó.
Azaz nem mindegyiküknek. A Chicago Tribune című napilap ugyanis pár nappal az esemény után kis híján nemzeti katasztrófaként tálalta a fotót és a történetet. Hogy mi viselte meg a szerkesztők idegeit a mosolygós kép láttán? Hát a viselet. Azaz a lábbeli, amelyben a sportolók a Fehér Házba léptek. Jobban mondva beslattyogtak.
A strandpapucs.
„Te strandpapucsot viseltél a Fehér Házban?!” – vonta kérdőre húgát a fotót megpillantván az egyik lány bátyja egy feldúlt e-mail üzenetben, és ez a villanylevél valamiképp eljutott a Tribune szerkesztőségébe is, és ha már eljutott, hát ez a mondat díszelgett egyik reggel a címlapra helyezett fénykép fölött. Amelyen bizony az első sorban álló kilenc amazon közül négyen strandpapucsban pózolnak az elnökkel.
A lap hasábjain rögvest parázs vita alakult ki a viseletet illetően. Hogy tudniillik minden strandpapucs száműzendő-e a formális eseményekről, vagy ez a korábban lenézett lábbeli mára olyan karriert futott be a női ruhatárban, hogy még estélyihez is lehet megfelelőt választani? (Tény, hogy a papucs e csodás evolúciójának a pesti utcán is tanúi lehetünk. Kecses és bájos vonalvezetésű topánkává nemesült e ruhadarab, amelyet ma már sokszor ékszer is díszít.) „Senkin sem volt hagyományos strandpapucs” – csattant fel a csapat egyik érintett tagja, a papucs e csodás előmenetelére utalva.
Az olvasók ugyanakkor máshogy látták a kérdést. Nem a lábukkal, de szavaztak: egy nap alatt tízezren küldték el a lap internetes portáljára véleményüket a kérdésben, és a voksok háromnegyede szerint a papucs, legyen bármilyen elegáns, nem való a Fehér Házba.
Hozzá kell mindehhez tennünk, hogy az alkalomhoz illő ruházat előírása Amerikában európai szemmel néha már kínosan precíznek tűnik fel. Talán nevelő célzattal, talán mert az Újvilág, mint megannyi más dologban, ebben is be akarja bizonyítani érettségét a régivel szemben, a munkahelyek és a társadalmi események ruhaviseleti szabályai merevebbeknek hatnak, mint a ma már e téren is dekadensebb Európában. Épp Chicagóban figyeltem fel erre pár hete egy neves üzleti klub épületében, amikor a portán kezembe került a hely szellemét tükröző viseleti szabályzat. E szabályzat részletesen előírta, hogy a hotelként is funkcionáló épületben farmerban, rövidnadrágban nem lehet megjelenni a nyolcadik emeletnél lejjebb (ahol a társasági élet szereplői nagyobb valószínűséggel fordulnak elő). Hétvégén a farmer is engedélyezett, ám az ilyen ruházatot viselő vendégeket udvariasan megkérték, hogy ne használják a klub és a hotel főbejáratát. A kis brosúrához névjegykártya nagyságú, utóbb behelyezett viseleti szabályzati kiegészítő is tartozott, amely arról tájékoztatott: „Mostantól a vászon rövidnadrág viselete engedélyezett a klubhelyiségekben szombaton délután 5 óráig, vasár- és ünnepnapokon pedig egész nap a háborús hősök emléknapja (május utolsó hétfője) és a munka ünnepének napja (szeptember első hétfője) közötti időszakban.”
Az embernek persze az az érzése, hogy ez a pótlás nem csak az új, trehányabb idők jele: nem csupán a papucsban caplatók kedvéért biggyesztették utólag az eredetileg szigorúbb szabályzathoz. A ruházatra vonatkozó szigorú előírásokat ugyanis azért kell ilyen drákói szigorral betartatni, mert a legtöbben – még a tehetősebbek közül is – talán nem ezt hozzák magukkal otthonról. Nem azért, mert neveletlenek vagy modortalanok, hanem mert a hagyományok megteremtésének igénye mellett létezik egy erősebb amerikai törekvés is, ami viszont teljesen szembemegy ezzel a hercehurcával: a praktikum. Az amerikai nagyvárosokban például a reggeli buszon, metrón a munkába siető nők sokszor kosztümben és tornacipőben ülnek a kocsikon, és az irodában viselt szebb, de kényelmetlenebb cipőt csak a munkahelyre érve veszik elő táskájukból.
A merev öltözködési előírások a beatnemzedék színre lépése és a békemozgalmak után nemcsak Amerikában, hanem világszerte is fellazultak. Ám talán az amerikai munkahely volt az, ami a leginkább ellenállt ennek a nyomásnak. Jellemző, hogy az inget, nyakkendőt előíró munkahelyi viseletet nem is ez a kulturális forradalom kezdte ki, hanem maga az amerikai ruhaipar. Ennek a nyomására – az Ázsiában olcsón legyártatott ruhadarabok eladásának előmozdítása érdekében – terjedt el a „lezser péntek”, ami azt jelenti, hogy az engedékenyebb cégeknél az alkalmazottak farmerban és pólóban, máshol pedig nyakkendő nélkül és kényelmesebb ingben is megjelenhetnek pénteken a munkahelyükön. Ez a fajta sületlenség a mai napig érvényben van még az olyan „haladó szellemű”, korábban baloldalinak mondott lapnál is, mint a Boston Globe: ott-tartózkodásom idején az egyébként sok e setben harciasan liberális kollégák péntekenként illedelmesen farmerba bújtak.
Hozzá kell tennünk, hogy a kilencvenes években a nyugati parton az internetforradalom egyik napról a másikra milliomossá vált friss diplomás cégvezetői ugyancsak más öltözködési kultúrát képviselnek. Ami tehát lezser öltözetnek számít egy helyen, formális viselet lehet máshol. Így van ez a Fehér Házban is. A Chicago Tribune egy rosszmájú levélírója például megjegyezte, hogy semmi gond sincs a papucsokkal, csak az, hogy nehogy valaki cowboycsizmával a bennük lévő lábacskákra taposson. Az ugyanis köztudott, hogy az elnök kedvenc ruhadarabja a cowboycsizma, gyakorta viseli szmokinggal is, ami első hallásra meglepő lehet, de Texasban, ahonnan Bush érkezett, a cowboykalappal együtt az előírásoknak megfelelő formális viseletnek tekinthető. Nem is ezt volt nehéz elfogadtatni az amerikaiakkal, hanem amikor 2001-ben az elnök akkor 19 éves lánya a fiatalkorúak számára tiltott alkoholfogyasztás miatt állt bíróság elé – papucsban.