Merthogy a három meghívott Tarnói Gizella, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, Kovács Zoltán, a lap főszerkesztője és Rajnai Attila, az elhíresült Tokaji borcsaták szerzője volt. Utóbbi valóban csak meghívott, de meg nem érkezett vendégnek bizonyult. Hogy stílszerűen kölcsönvegyük az ilyenkor szokásos egzakt parlamenti formulákat: más irányú halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni az eseményen. Kis derültséget fakasztott ugyan a távollét körüli oknyomozó diskurzus, ám mindenki napirendre tért a hiány felett.
Így hát Kovács Zoltán és Tarnói Gizella tartotta a frontot, bár – hogy maradjunk a katonasági cselekmények frazeológiájánál – komoly ellenállással nem kellett számolniuk. Akár jegyzőkönyvileg is hitelesíthető észrevételünk szerint ugyanis ha ott és akkor rendezték volna a Szárhegy dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. kontra ÉS per tárgyalását, a népi (?) ítélet kimeneteléhez egy cseppnyi kétely sem fűződhetett volna. A hetilapot elmarasztaló jogerős bírósági döntéstől érzékelhetően melankolikus hangulatú közönségnek mégis jutott eszébe számtalan szebbnél szebb gondolat. Egy ősz bárd (bocsánat, úr) emelkedett, s egyenesen felajánlotta: szívesen tanúskodik Aranka barátjaként, ha netán helyt adna egy majdani felülvizsgálati kérelemnek a Legfelsőbb Bíróság. Ugyanő megosztotta velünk filmélményeit, s Alfred Hitchcock műve, A vád tanúja tanulságait ajánlotta a szerkesztők figyelmébe. A megszívlelendő tanulság: a főtárgyalás után is kiderülhet még valami turpisság, ami az esküdteket mélyen elgondolkodtatja. A főszerkesztő mosolyogva megvédte a magyar bírói gyakorlatot, s emlékeztetett arra, hogy hazánkban nincsenek esküdtbíróságok, s nem az angolszász precedensjog van hatályban. Mi megkérdezhetjük némi malíciával: Mayer Aranka vajon Marlene Dietrich?
Egy másik „Mayer Aranká-s” kérdésre Kovács Zoltán utalt rá, hogy ha három Mayer Arankájuk lenne, akkor sem tudták volna meggyőzni a bírói testületet. (Zárójeles megjegyzésünk: a Tokaji borcsaták című szappanszimfónia szerzője sem Agatha Christie.)
A jelen lévő szerkesztők becsületére legyen mondva: a független magyar bíróságban – a teremben legalábbis – megingott hitet nem akarták tovább porlasztani. Több felvetésre is hangsúlyozták, hogy a sajtószabadság hamis értelmezést kapott az utóbbi időben. A magyar újságírás rossz állapotát tükrözi ugyanis, hogy időhiányból, slendriánságból fakadóan sokszor pongyolaságokat írnak le, s így valóban megsértik nemegyszer mások személyiségi jogait. (Kovács Zoltán példaként említette, hogy még egy velük jóindulatú újságírónak is hiába mondta, hogy „valódi” jegyzőkönyveket írjon a cikkében, az újságban már a „hiteles” jelző szerepelt.) Elismerte, ez alól lapja sem kivétel, minden ellenkező törekvésük ellenére. A végül is pervesztes cikksorozat esetében azonban szerinte nem ez a helyzet, minden megállapításukat fenntartják a mai napig – derült ki a két előadó szavaiból. Tarnói Gizelláék értékeléséből nagyjából a következő szűrhető le: korábban első fokon a bíró helyesen járt el, mert – pro primo – ha a kft.-tagok gyűltek össze, és a cég ügyeiről beszéltek, akkor az taggyűlés, függetlenül attól, hogy minek nevezzük. Pro secundo: márpedig azok a jegyzőkönyvek mégiscsak hitelesek – valódiak –, mert személyesen Mayer Aranka nyomtatta ki őket. Eltekintve attól, hogy a másodfokú bíróság sem találta helytállónak az okfejtést, szögezzük le: ezt az eljárást hívják tautológiának, vagyis amikor valaki egy állítást önmagával akar bizonyítani. Egy felszólaló fiatalember némiképp megtörve az egységes közhangulatot rávilágított: a hitelesség kérdése a döntő. A bíróság hatáskörébe tartozik, hogy megítélje az érvényesség és hatályosság, hitelesség kérdését. A bírói testület pedig nem fogadta el hitelesnek a Mayer Aranka által közreadott jegyzőkönyveket. S nem utolsósorban: igen-igen kérdéses, hogy egy számítógépből kinyomtatott szöveg mennyire fogadható el autentikusnak, manipulálhatatlannak a jelen technika vívmányait használva.
A székely mondás nem hangzott el, mégis eszünkbe jut: „Egyszer láttam, az se az volt.” És ezen a ponton érdemes egy pillanatnyit elmeditálnunk. Az ÉS annak idején valóban bombasztikus leleplezést ígért. A nagyközönség érdeklődését csupán az váltotta ki, hogy Orbán Viktor akkori miniszterelnök a felesége által akkor résztulajdonolt kft. taggyűlésein részt vett, és tanácsokat adott. Ha tehát ez a vád a bíróság jogerős ítélete szerint alaptalannak bizonyult, az emberek érdeklődése is hamar tovaszáll. Hisz egy kft. működésében mi lehet érdekes, ha még a lap által közölt állítólagos taggyűlési jegyzőkönyvek sem valódiak?
S hogy miért nem perelt maga Orbán Viktor? Egy más szövegösszefüggésben a választ erre a visszatérő felvetésre meghökkentő módon Kovács Zoltán adta meg. Az ÉS főszerkesztője úgy fogalmazott: nem tartja komoly újságírónak, politikusnak, aki a bíróságra rohangál.
Szép, történelmi pillanat, amikor az Élet és Irodalom első embere veszi védelmébe a polgári kormány miniszterelnökét. Mint ahogy megvédte magát azokkal az amúgy „érted haragszom, nem rád” jeligéjű felvetésekkel szemben is, amelyek azért korholták a szerkesztőket, mert „gyávák” lettek volna, amiért nem jelentettek be elfogultsági kifogást a másodfokú bírói tanács összetételével kapcsolatban. Kovács, aki önironikusan többször is visszatért erre a legyávázásra, kijelentette: semmi értelme nem lett volna. Mások naivnak tartották őket, de a szerkesztők megnyugtattak mindenkit: jeles ügyvédi irodák segítették munkájukat.
Nem félnek-e, hogy ha a Fidesz megnyeri a választásokat, veszélybe kerül a lapjuk? – kérdezte valaki. Kovács arra emlékeztetett, hogy a Fiúk a bányában cikksorozat idején Fidesz-kormány volt, és mégsem történt semmiféle retorzió. Tarnói Gizella hozzáfűzte: a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól sem kapnak pénzt, mint mondta, elég csórók, de elég függetlenek.
Ha valamit nem akarsz kideríteni, alakíts egy bizottságot – mondta Parkinson törvénye nyomán a főszerkesztő. Nem hívei tehát a bizottságosdinak. Ezzel viszont kommentálták a lapjuk cikkeire alapozott parlamenti testület munkáját, elhatárolódva az ÉS-t folytonos napi politikai célokra felhasználó pártemberektől.
Mindehhez a keretet régi, rendszerváltozás körüli – sokszor erősen antikommunista retorikájú –, fakuló SZDSZ-es plakátokkal feldíszített szabad demokrata párthelyiség adta. S az a közönség, amely futó benyomás alapján zömében nem a rendszerváltozás haszonélvezőiből verbuválódott, de még mindig illúziókat kerget, hogy a jelenlegi hatalom a morzsák után egyszer valódi esélyt nyújt számukra is. Csak nehogy úgy járjanak, mint az utcanévadó Balzac, aki egész életében azért dolgozott, írt töméntelen mennyiséget, hogy tartozásait kifizesse, s anyagilag zöld ágra vergődjön. Ez sikerült ugyan, csak közben az élete elillant. Emlékeztetőül: Balzac egyik leghíresebb regénye az Elveszett illúziók.
Európai Bizottság
Közép-Európa nem szavazna bizalmat Ursula von der Leyennek
