Tusványos

Az Olt sebesen robog el a tusnádfürdői kemping mellett, pár faóriás is vízben áll, amely kiváló témát szolgáltat az amatőr fotósoknak; ezenkívül azonban semmi jele annak, hogy Romániában – pontosabban a Regátban – emberemlékezet óta az egyik legpusztítóbb árvíz szedi az áldozatait. Mondják, hogy odafenn Felcsíkban meg Gyimesben néhány falut azért megfürdettek a rohanó folyók és patakok; ebből azonban itt, Tusványoson vajmi kevés érződik. Igaz, a tábornyitáskor az is elhangzott, hogy a jó néhány meghívott pap és lelkész közbenjárását is kérték az égiektől az esőmentes idő tárgyában a szabadegyetem idejére.
Tusványos szóvegyüléssel (a tudós nyelvészek szerint: kontaminációval) keletkezett, mint ahogy a teremtő kedvű nép ajkán a csokorból és a bokrétából lett csokréta. Esetünkben Tusnád és Bálványos vegyült össze: a tábor a vadromantikus Bálványosról költözött be néhány esztendeje a klasszikus monarchikus fürdőélet nyomelemeit őrző, civilizáltabb Tusnádfürdőre. Idén az indulásnál némiképp nagyobb volt a szervezési káosz, mint más nyarakon – egy ilyesfajta nagyüzemben azonban, ahol párhuzamosan fél tucat sátorban folynak az előadások és beszélgetések, óhatatlanul menet közben alakulnak ki a dolgok. Egy biztos: mire – a szokásos táborzáró slusszpoénként – Orbán Viktor is megérkezik a tetthelyre, már nem csupán a sör- és borsátorok üzemelnek majd simán és gördülékenyen.
Orbán személye nem véletlen: ez a visszatérő rendezvény ugyanis – noha a szervezők között négy, részben erdélyi, részben anyaországi ifjúsági szervezetet s alapítványt fedezhetünk fel – mégiscsak leginkább a Fideszhez kötődik. Aligha véletlen, hogy idén még a hivatalos tábortrikó is harsány narancssárga. Bálványos-Tusványos immár tizenhatodik alkalommal csalogatja a résztvevőket: olyan régi demokratikus hagyomány, hogy már belső erdélyi politikai konkurenciát is csinálnak neki a megosztás ősi receptjét követve. A táborozók nem elhanyagolható része még az óvodai kisszéket koptatta, vagy épp akkortájt született, amikor a Fidesz először nyitott a szeszélyes székelyföldi nyarak irányába. Mindez már önmagában is cáfolni látszik a közhelyet, hogy a jelenlegi vezető jobbközép pártnak új keletű volna az érdeklődése a határon túli magyarság, a nemzeti sorskérdések iránt: ahhoz, hogy ezt a „köpönyegfordító” jelzőt végképp be lehessen sulykolni a hiszékeny és felületes publikumba, visszamenőleg gyökerestül ki kellene irtani a történetírásból a bálványosi (no meg a kárpátaljai, vajdasági helyszíneken megrendezett) szabadegyetemeket.
Az idei vezető téma – az összetartozás kérdése – látszólag az uniós kihívásokat és lehetőségeket járja körül, ám nem sokat kell kapirgálni a felszínt, hogy december ötödikéig jussunk. Sokkal mélyebb seb ez, mint a bagatellizáló országpropaganda sejtetni engedi. Ha nagyon leegyszerűsítve korábban mindent, ami magyar, kívánatosnak minősítettek a székelyek, ma mind gyakrabban különbséget tesznek az anyaországi magyar kárára. Egy átlagos beszélgetés ötödik-hatodik percében előjön a téma. Nem értik (s mi tagadás, megértem, hogy nem értik): hogyan lehetett egy nyilvánvaló evidenciát megkérdőjelezni a kettős állampolgárságról szóló népszavazás alkalmával? Ha a jelentéktelen Gyurcsány Ferenc országlásából amúgy semmit nem jegyezne fel a történetírás, ezt bizonyosan: ő volt kormányon, amikor Trianonra önként ráütöttük a pecsétet. Talán (az árvízi híreken túl) e magyar– magyar feszültségnek a hatása az is, hogy tavalyhoz képest a felére esett vissza a turisták száma. Csoda-e, ha minden protekciót bevetnek a tusványosi jó idő érdekében?