Visszhang

Még egyszer a „társadalmi nemekről”
A szombati Magazint általában örömmel olvasom. A június 25-i számot a szokottnál is nagyobb figyelemmel, mivel két barátom, Andrásfalvi Bertalan és Závodszky Péter írásait is olvashattam.
Írásra azonban egy történész cikke késztet, aki – úgy tűnik – valami fából vaskarika elméletet szeretett volna összefoglalni. Pető Andrea Társadalmi nemek címadása eleve inkorrekt. Vannak másféle – családi, munkahelyi stb. nemek is? Az ember kétnemű lény: nő és férfi, és – kevés fejlődési rendellenesség esetét kivéve – ők egymásba át nem változhatnak. Eszerint a cikk lényege irreális. Legfontosabb mellébeszélése: „a nők nem alkotnak egyetlen közös biológiai tulajdonságokon alapuló csoportot, hiszen a biológia nem jelent sorsszerű elrendelést” – hanem mit? Férfi szeretne lenni a nő? Az idézett kijelentéshez hasonlóan ügyefogyott a cikkben igen sűrűn előforduló retorika fogalma, pl. a politizálás retorikája, esélyegyenlőségi retorika stb., amiben a retorika mellébeszélést jelent (magyarul hazugságot).
A konzervatív tényezők (család, gyermekvállalás stb.) marxista megközelítése szűk látókörű gondolkodásra vall. A társadalom alapja, egyik pillére a család, amelyben gyermekek (!) születnek és gyermekeket (!) nevelnek. Amíg világ a világ: a gyermek kihordására, megszülésére csak a női biológiai szervezet alkalmas. Ezt a tényt megpróbálja kigúnyolni a negyedik hasáb felső harmadában: „a család az idealizált béke szigete…” Szomorú tény, hogy az el nem ért cél a szerző részéről mint elérhetetlen fogalmazódik meg. A konzervatív fogalmat is marxista eszme szerint magyarázza: aki biztonságot, erős alapsejtet kíván a társadalom számára felépíteni, az nem retrográd gondolatmenetben él (visszaállítást ír a szerző!), hanem a fejlődés szükségességét kívánja bizonyítani!
Az egész cikkből a politikai feminizmus árad. A nő igenis szüljön 2-3 gyermeket, az anyák pedig úgy neveljék a fiaikat, hogy férjként és apaként helytállhassanak majd. Az ilyen családban felnövekvő nemzedék a családi és társadalmi felelősség- és munkamegosztás terén juthat előbbre, a jelenlegi romboló társadalmi közeg helyett.
A nők egyébként ma is stabilabb egyéniségek, mint a férfiak nagy része. Ezt a stabilitást nem önző singlizésre stb. kell használni, hanem a család és társadalom javára! Nincs különleges retorikára szükség a nők mellett!
Dr. Meláth Péter ny. orvos



Internálások, terrorizmus, negyedik világháború?
A Magyar Nemzet július 16-i hét végi mellékletében (Magazin, 28. oldal) Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő Stier Gábor asszisztálása mellett meghökkentő prognózist állít fel. Szerinte a terrorizmus elleni harcban a nyugat-európai szabadságjogok nem lesznek fenntarthatók, és sajnálatos, de egyes szükséges intézkedések a biztonság érdekében elkerülhetetlenek lesznek. Példának okáért Nógrádi megemlíti az Egyesült Államok hatóságainak magatartását a második világháború idején a területükön élő japánokkal szemben. Mivel nem lehetett tudni, hogy kinek az oldalán állnak, táborokba gyűjtötték őket, majd a háború végén az ártatlanul meghurcoltaktól bocsánatot kértek, és ezzel az ügy lezárult.
Én az effajta elemzéseket enyhén szólva nem tartom különösképpen szerencsésnek. Képzeljük el, hogy a Nyugat-Európában élő többmilliós muzulmán közösségek tagjait a hatóságok táborokba zárják, magyarul internálják, a különösen rossz kinézetűeknek esetleg valamilyen Guantánamo-szerű intézeteket létesítenek! Akiről utólag kiderülne, hogy ártatlan, attól bocsánatot kérnének. Még kártérítést is kaphatna, kívánsága szerint.
Én viszont azt jósolom, hogy az ilyen intézkedések nemhogy megszüntetnék a terrorizmust, hanem meghatványoznák a terroristák számát. Ez a módszer lenne a legalkalmasabb arra, hogy a civilizációk közötti háború valóban kiszélesedjen. Az ellenfelek ezúttal nem szélsőséges iszlamista csoportok lennének, hanem a világ iszlám közösségének egymilliárdos tömege. Az események minden szörnyűsége ellenére azért ne veszítsük el a józan ítélőképességünket!
Szepesi István Szombathely

Képregények és pénz, pénz, pénz
Tisztelt Szerkesztő Úr! Többen felhívták a figyelmemet az ön cikkére (Magyar Nemzet, április 16.), amely a magyar képregénnyel foglalkozván a nevemet se említve, több pontatlanságot tartalmazott. Ez nyilván elsősorban az információkat adók hibája, ezért engedtessék meg, hogy néhány kiegészítést eszközöljek az írásához.
Kezdjük a legvégén: képregény rajzolásából az átkosban nagyon jól lehetett élni, sőt még most is lehet, bár egyre szűkösebben. Jómagam több mint harminc éve élek ebből a műfajból.
Az úgynevezett rendszerváltás előtt fiókban tartott művekhez néhány adalék: 1983-ban volt egy képregény-konferencia, ahol Zórádon és rajtam kívül még részt vett vagy harminc egyéb szakember a kiadóktól, ifjúsági lapoktól stb. Az akkori kultúrkorifeusok ugyanazokat a kérdéseket és kritikákat szegezték nekünk, amit most is sokan hiányolnak: miért nincs önálló forgatókönyv, miért nincs önálló magyar képregényfigura? Nos, ha csak ezen múlik a magyar képregényújság sorsa, lássunk neki szaporán! És, íme, megszületett Botond, majd nem sokkal később Perseus kapitány, aki a mai napig vívja harcait a világűr különböző tájain.
Sajnos, mint kiderült, nem ezen múlott. Bár Botond első kalandjai már 1984-ben megjelentek a Sárkány magazinban, az újság megjelenésére 1989-ig várni kellett. Viszont mire a Botond megkapta az engedélyt a megjelenéshez, a hazai piacot elárasztották az amerikai és egyéb külföldi képregények. A csoda ezek után az volt, hogy a magazin 1993-ig több-kevésbé rendszeresen megjelent, miközben számos tőkeerős nyugati lap dőlt össze. Ennek ellenére az elsőség több síkon az enyém. Én rajzoltam az első önálló képregényfüzetet, a Focisulit 1980-ban. Az első filmképregényeket, köztük a máig legnépszerűbbet, a hétszázezer példányban eladott Csillagok háborúját, amely sokak szerint az egyik legjobb adaptációja a filmnek. Az első szex- képregényújságot és az első történelmi képregénymagazint, a Képes Krónikát, amelyet 1995-ben jelentettem meg.
Apropó, adaptáció. Cs. Horváth Tibor, aki haláláig szerzőtársam, barátom és menedzserem volt, mesteri érzékkel vitte át képregényre az eredeti mű hangulatát, lényegét, legyen az Jókai, Passuth vagy Csernai. Mára a nyugati képregények bárgyú szövegeinek tükrében (tisztelet a kivételnek) az ő forgatókönyvei irodalmi mélységűek, bár az tény, hogy általában sok volt a szöveg. Mellesleg ő és Zórád Ernő nem emiatt veszett össze. Azt pedig vissza kell utasítanom, amit jeles kollégám állít, hogy ezek, úgymond, kinyírtak minden tehetséget, és nem engedtek maguk közé senkit. Erre élő példa vagyok én és ő is, akit Cs. Horváth vett a szárnyai alá. Arról nem is beszélve, hogy a grafikusoknak abban az időben még a téma megválasztásába sem volt beleszólásuk, nemhogy az úgynevezett tehetségek elkaszálásához. Az akkori szerkesztők a minőséget mérvadónak tekintették. Egy Tiszai Lászlót, aki a Füles főszerkesztője volt, nem lehetett átejteni gyenge rajzokkal.
Tisztelt kollégám idéz tőlem egy mondatot forrásmegjelölés nélkül és pontatlanul. A mondat így hangzott: A három testőrhöz, azaz a Sebők, Zórád, Korcsmáros trióhoz csatlakozott az ifjú D’Artagnan szerény személyemben.
A magyar képregény úgynevezett haláltusájának III/III oka van.
Első a rendszerváltás, amely elsőbbséget adott a nyugati képregényeknek.
Második a képregényfogyasztók táborának elszegényedése.
Harmadik a terjesztés. Ami megjelenik, az sem jut el a fogyasztóhoz.
A legfontosabb ok pedig a pénz, pénz és ismét csak a pénz. Ma, amikor ahhoz, hogy a kerti törpe legyen a művészet csúcsa, csak idő és pénz szükségeltetik, könnyen átlátható, ha a képregénybe nem fektetnek komoly összeget, akkor soha nem lesz nyereséges. Az átkosban a szerzők honoráriuma, ha mindent száz százaléknak veszünk (a nyomda, a terjesztés, a kiadói nyereség) elérte az 1,5 százalékot. Jelenleg ez egy százalék alatt van.
Végezetül még annyit, hogy azért ez alatt a tizenöt év alatt Sarlós Bandin és rajtam kívül még rajzoltak néhányan képregényt, és nem is rosszul. Csak pár név a sok közül, akik a Fülesnél is megfordultak: Vass, Dönti, Topálovits, Podmaniczki, Cserkúti, Balogh. Magamról még csak annyit, hogy a 160. képregénynél tartok. Egy képregény átlag harminc oldalból áll, és egy oldalon van öt-hat rajz.
Örülök, hogy információimmal segíthettem a munkáját. Még jobban örülnék, ha ez az írás is megjelenhetne a mellékletben.
Fazekas Attila grafikus

Először is elnézést kell kérnem a levélírótól, hogy egy hosszabb külföldi út miatt heteken át elkerültük egymást (ti. én és a levél), és hogy emiatt csak most jelenik meg ez az értékes kiegészítés. Másodszor pedig meg kell állapítanom, jogos a levélíró kifogása személyét illetően, legfeljebb annyi mentségem lehet, hogy a cikk terjedelmi korlátok okán nem törekedhetett arra, hogy a „történet” minden főszereplőjét megszólaltathassa. Fazekas Attila neve és véleménye tehát, ha késve is, ily módon megjelenik e lap hasábjain.