Látogatók érkeznek a Magyar Rádió archívumának restaurációs műhelyébe. Öten vannak. Öt fiatalember. Közülük kettőnek nagyon tetszik, amit látnak, lelkesednek a hallottakért, kérdésekkel bombázzák a kollégákat. A harmadik vendég is érdeklődő, de visszafogott. A negyedik láthatóan unja, de hallgatag, diszkrét; mintha nem akarna senkit sem megsérteni. Látszik azonban rajta, hogy különösebben nem érdekli, mit őriz a múlt. A legfeltűnőbben az ötödik vendég viselkedik: rágógumi a szájában, megszólal a mobiltelefonja, tájékoztatás közben cseverészik. Finoman szólva: illetlenül viselkedik.
„Szó bennszakad, hang fennakad…” A műhely munkatársai egy pillanatra megnémulnak, a figyelem erre az ötödik fiatalemberre terelődik. „Bocsánat – szólal meg az egyik rádiós kolléga –, ha önt ennyire nem érdekli, amiről beszélünk, tegye meg azt a szívességet, hogy kimegy.” A válaszra nem kell sokáig várni. „Ki a …t érdekel ez a sok marhaság!” – szalad ki a száján. A viszontválasz sem késik: „Na, húzzál ki innen!”
A fenti példa általánosítva is érvényes. Azt érzékelteti, hogy az emberek 30–40 százaléka – a saját vérmérsékletének megfelelően – érdektelennek és fölöslegesnek tartja azokat a nemegyszer 80–100 éves felvételeket, amelyek a rádió archívumában fellelhetők. Kit hoz lázba az – gondolják –, ha Kossuth Lajos hangját hallja egy későbbi nemzedék, vagy a szabadságharc elfojtója, Ferenc József császár és király szól az „övéihez”. Ki kíváncsi a fiatal Blaha Lujza dalolására vagy Babits versmondására, Horthy Miklós kormányzó beszédstílusára?
A szóban forgó renitens fiatalember azért ment a rádióba, hogy a legmodernebb digitális technikát tanulmányozza, a több százmillió forintból létrehozott világszínvonalú stúdiókat lássa. Mit neki a rádió történelmi hangfelvételtára!
Márai Sándor a Pesti Hírlap 1942. november 4-i számában Caliban álnéven halottak napjára írt publicisztikájában többek között azt olvashatjuk:
„Mikor a rádióból felhangzó hősök, államférfiak, tudósok, írók és művészek személyes lejtésű hangját hallgatjuk, egyszerre honvágy fog el a múlt iránt, mely örökre magába zárta és elsüllyesztette nagyjaink szavát. Gondolják csak, milyen izgalmas, félelmes és nagyszerű élmény lenne meghallani a rádióból Szent István szavát! Vagy Mátyás király egyik parancsát! Vagy Zrínyi hangját, amint a magyarság kötelességeiről beszél! Vagy Pázmány magyar beszédét, Berzsenyi, igen, Petőfi és Arany hangját! Mert az emberi hang mélyebben, személyesebben örökíti meg és fejezi ki egy ember személyiségét, mint az arckép…”
Ezt az idézetet szánom azoknak, akik történelmünk csodálatos hangtárában semmi izgalmasat nem találnak. Az író még hozzáteszi: „… a jelenkor nagyjai hangjukban tovább élnek, s nincs az a festői galéria, mely varázsosabban, személyesebben örökítené meg egy közösség nagyjainak és kiválóinak egyéniségét, mint néhány viaszlemez.”
Most pedig egy személyes élmény. 1956 kutatása során nagyon sokat foglalkoztam Maléter Pál életével. Tököl, 1956 című, Nagy J. Lamberttel közösen írott könyvünkben a magyar tárgyaló küldöttség letartóztatásának körülményeit is közreadtuk a kilencvenes évek elején, és megszólaltattuk az akkor még élő szemtanúkat, akik november 3-án este Tökölön jártak. De: sohasem hallottam Maléter hangját! Az archívum internetes honlapján azonban ez a kívánságom is teljesült. Maléter Pál még a honvédelmi miniszter helyetteseként, a Kilián parancsnokaként szólt a magyar néphez. Hangja olyan, amilyennek elképzeltem. Amilyen egy kétméteres katonaemberbe beleszorul: kemény, férfias, határozott, erőteljes. Igazi maléteri hang. Tekintélyt parancsoló. Jobb kezekbe nem kerülhetett volna a miniszteri szék. Hiszek abban, hogy az ember hangja ugyanolyan árulkodó, mint a beszédstílusa. És most már nem felejthetem azt sem, ahogy Maléter a „sztrájk” szót kimondta. Ugyanis „sztrejknek” mondta. Száz mély hangú ember közül is felismerném az övét.
Szomorú viszont, hogy nem ismerhetjük meg nagy költőink közül például József Attila, Radnóti Miklós vagy Kosztolányi Dezső hangját. Különösen Kosztolányi volt állandó vendég a rádióban. Pedig akkor már rendelkezésre álltak a hangrögzítő készülékek, igaz, kezdetleges szinten. De tudatos gyűjtésről nem beszélhetünk.
Márai Sándor írta költőtársáról: „Mikor beszélt, az utcán, egy iparossal, költővel vagy tábornokkal, fejét hátravetette, kényesen. Enyhén raccsolva mondott valamit. De a világ meghőkölt, mert mindig az igazat mondta, mint a csillagok.”
Istenem, ha egyetlen percre is megszólalhatna! Vagy felolvasná, amit 1935 körül a rádióról közreadott: „Barna mahagónidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit, kincseskamra, néha lomtára, papírkosara, szemetesládája, sőt köpőcsészéje mindenféle hangnak, mely a föld és ég között lármáz. Fogom vele az egész világot. Rádióm azonban még hatalmasabb. Az engem fog, aki szintén egy világ vagyok, fog és nem ereszt.” Ereszt – kissé raccsolva…
Kosztolányi hangját nem őrzi a rádió archívuma, ellenben felesége, Harmos Ilona hangját igen, aki többször olvasott fel a mikrofon előtt.
Randé Jenő visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Ortutay Gyula – 1945-től 1947-ig a Központi Híradó Rt. (ezáltal a Magyar Rádió, a Magyar Távirati Iroda és a Filmhíradó) elnöke – azt szerette volna, ha egyetemi társa és legközelebbi barátja, Radnóti lesz 1945 után a rádió irodalmi osztályának vezetője. Néhány hónapig vártak is a kinevezéssel, de a költő szomorú halálának ténye véget vetett a tervezésnek. „Hiányoznak a rádió diákfélórái – írta Radnóti 1939-ben Naplójába. – Nemcsak a pénz hiányzik, az is, nagyon; de a tudatuk hiányzik… Nem hagynak tanítani…” Radnóti – tudjuk – képesítése szerint magyar–francia szakos középiskolai tanár volt. Igen ambicionálta a tanítást, de származása miatt nem kapott tanári állást.
Még egy érdekesség: a költő diákkori szerelme, 1935-től a felesége, a ma 94 éves Gyarmati Fanni sokáig titkárnőként dolgozott a rádióban.
József Attila születésének századik évfordulója rávilágított a tényre: az archívum nem őrzi az ő hangját sem. Wacha Imre 1969-ben tanulmányt jelentetett meg arról, hogy hányszor szerepelt József Attila a Magyar Rádióban. A költő 1935. augusztus 14-én, egy szerdai nap estéjén másodmagával állt első ízben a mikrofon előtt. A két költőnek, József Attilának és Sárközi Györgynek tervezett és műsorra tűzött felolvasása a Budapest I. adón azonban nem hangozhatott el, mert – mint József Jolán könyve is tudósít bennünket – „éppen ez alatt a negyedóra alatt volt viharszünet a rádióban”. A második rádiószereplés időpontja: 1936. április 3. József Attila a Budapest II. adón este 20.20-tól Berda Józseffel közösen olvasta fel verseit. A harmadik rádiószereplésre 1936. december 11-én került sor, ismét a Budapest II. hullámhosszán. József Attila újra Sárközi Györggyel állhatott a mikrofon elé. Levelek őrzik, hogy – pontos nevén – a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. irodalmi osztályának vezetője, Cs. Szabó László állt a behívások mögött.
Negyedszer és egyben utoljára 1937. október 1-jén hangzottak el – ezúttal önálló műsorként – József Attila-versek a Budapest I. rádióban. A nagybeteg költőt ekkor már a Siesta szanatóriumban kezelték, verseit – az eredeti tervtől eltérően – Fáy Béla előadóművész szólaltatta meg. (Fáy a rádiónak megbecsült és többször szerepeltetett előadóművésze volt.)
Cs. Szabó Lászlónak nagy érdeme, hogy Babits Mihály előadását rögzítette. Nyilatkozott is erről később. De ugyanígy Babits feleségének, Török Szofinak is sokat köszönhetünk, aki egy mérnök segítségével őrizte meg férje és az annak baráti köréhez tartozó írók hangját, ami a Babits-hagyatékban, a Széchényi Könyvtárban maradt meg. Erről a „saját hangja, vigye haza” akcióról Keresztury Dezső és mások is beszámoltak.
Babits is lelkesedett a rádióért. Ismeretes az a fényképe, amelyet a stúdióban rögzített a fényképezőgép. „Egyetlen társam a rádió – írta –: a messzeség hangjai nem idegesítenek úgy, mint a közeliek. A rádió, mint az írógép, amin ezt írom, kész szolgája a kezemnek…. Óh! Most egy drámát fogtam… egy drámát, mely csupán hangokból áll, mint az én életem drámája…” „A hang, a hang, a drága, egyetlen hang. Színe, hajlása, modulációi, a legcsekélyebb árnyalatokig. Semmi földi kincs nem lehet sok érte…”
Török Szofinak köszönhetően maradt meg Karinthy Frigyes hangja is, amely szintén nem rádiós felvétel, de az archívum internetes honlapján ugyancsak meghallgatható. Karinthy így kezdi: „Egy költő a XX. századból.” Másutt egy hajótöröttről ír, akinek „a deszkadarabon kívül ugyanis, amire felkapaszkodott, mikor örvénylő habok között az utolsó árboc is eltűnt a víz alatt, maradt még valamije: egy rádiókészülék, keretantennával”. És a rádió jó bajtársnak bizonyul, nem unalmas partnernek. A vége pedig az, hogy a hajótörött elmosolyodott és kilehelte a lelkét. „A rádió – írta Karinthy – egy római tanár előadását közvetítette éppen a megváltó technika diadalmas fejlődéséről.”
De így maradt meg Szerb Antal, Zilahy Lajos, Szép Ernő vagy Halász Gábor, a legnagyobb esszéírók egyikének hangja is a Babits-hagyatékban.
Apropó, Szép Ernő. Ő az óceán fenekéhez hasonlította a Sándor utcai emeletes szobát, ahová néhanapján beült a felolvasóasztalhoz.
„Pohár víz áll az asztalon az ember előtt – olvashatjuk a rádióról írott Vallomásában –; magamnak még sohase volt annyi lélekjelenlétem, hogy kortyolni mertem volna abból a vízből. Ellenben a felolvasásom előtt legalább egy óra hosszat nem cigarettázom, s azonfelül még egy-két szem szalmiákcukrot is elszopogatok, hogy a felolvasás alatt véletlenül ne hörrenjen a gégémben a nikotin. Rajta szoktam csípni magam, hogy mielőtt bejelentenek, hiú kézzel elsimítom ezt a gyér hajamat, pedig, ugyebár, senki se fogja látni a fizimiskámat. Ez afféle reflex, amit látunk némely alázatos szegény embernél, aki meghajtja magát, mikor telefonon kíván jó napot valami tekintélyesebb úriembernek.”
Milyen volt Móricz Zsigmond hangja? Ülök a nyári forróságban a lesötétített szobában, és felerősítem az író rádióból kölcsönzött hangját. Szinte látom, ahogy rövid botját a stúdió falának támasztotta, és a rádió bemondóival is – ahogy az asszonyok mondják –: bűbáj. Olvastam róla: inkább fölfelé beszélt, a fölgomolygó szavai után, mint a másik ember szemébe. A stúdióban sem lehetett más. De: „nem született a beszéd virtusára” – írta róla Németh László, aki a tudományos és irodalmi műsorok vezetője volt Cs. Szabó előtt, 1934-ben, és kinevezése után mindjárt Móriczot is hívta a rádióba. A parasztember szólt belőle, amikor olvasott.
„Rózsa Sándor átvette a maga uralmát az alföldi területeken. Ma már nehéz utánajárni, mi is volt ez az uralom. Sok földművessel és pusztai emberrel beszéltem róla…” Móricz két l-lel mondta a „róla” szót, tájszólással, ahogy szülőhelyén, a Szatmár megyei Csécsén beszéltek a parasztemberek. Érezni lehet, hogy olvas. És úgy olvasott, ahogy a hősei beszéltek: nem sietősen; „ahogy csak ő tudott olvasni, minden szirmát kibontva a mű értelmének” – állította Németh László.
Álljon itt az ő vallomása is a rádióról:
„Mikor először ültem le a mikrofón (sokáig ó-val írták és mondták a szót – A szerk.) elé, mély meghatottság fogott el. A legnagyobb csodát éreztem: a megszüntetett távolságokat rokon lelkek között. Az a lehetőség nyűgözött le: íme, minden magyarhoz szólok… Tudtam, nem tartja fülén a hallgatót mindenki, aki magyarul beszél: de az a gondolat, hogy százezrek hallgathatják, amit mondok, megrendített.”
Márai Sándor is igen sokszor szerepelt a rádióban, de sajnos 1945 előtt nem rögzítették a hangját. Ami megmaradt, már az emigrációból való, és a Petőfi Irodalmi Múzeum tette közzé. Egyik publicisztikájában Márai is elárulta, hogyan vélekedett a mikrofonról.
„Krákogtam, torkom köszörültem, s aztán – egyedül a rádió párnázott fülkéjében – beszélni kezdtem. Kis piros üveggömb égett előttem az asztalon, jelezte, hogy hangom bekapcsolták a nagy adóba, s most bizonyos hullámhosszon terjeng a világmindenségben, valahol Ausztrália és a pesti Sándor utca között.
Hangom időnként megbicsaklott, elszorult. Riadtan gondoltam olvasás közben: […] Olyan hatalmas vagyok e pillanatban, amilyen nem volt soha ember, Attila sem, Oroszlánszívű Richárd sem. Enyém a világ. Mint mondjak neki? […]
A világgal beszéltem, s nem mondhattam neki semmit arról, amit szívem fájlalt. A végtelennel való társalgásnak is van illemtana.
– Soha nem volt ilyen tehetetlen az ember – gondoltam a mikrofon előtt, s nyeltem egyet. Talán ezt a nyelést meghallották, s megértették Grönlandban.”
Jó volna hinni, hogy az élőket a holtak kormányozzák.
Folytatjuk
origo.hu
Szijjártó Péter: Új gázerőmű építéséről és magyar kőolajmező feltárásáról állapodtunk meg Törökországgal
