Ahol nincs öregek otthona és szeretetház

Aztán jól nyissátok ki a szemeteket, ha másfelé jártok! – mondta egyik kedves nagybátyám, amikor még alsó osztályos diákként szülővárosomból Debrecenbe látogathattam tanulótársaimmal, s két pengőt csúsztatott a zsebembe, ami nagy pénz volt 1942-ben. Útjaim előtt többször eszembe jutott a figyelmeztetés: a világot, az ismeretlent mindig jobban meg kell figyelni, hogy a tanulságokat levonhassuk.
Krétán is eszembe jutott a tanítás, őszinte csodálkozással figyeltem a földet, a hegyeket és a tengert, amelynek hasznából több mint félmillió ember él, mintegy három magyar megye nagyságú területen. De milyen is ez a föld? Kréta szigetén termőtalaj a völgyekben köves-kavicsos, sötétbarna színű. Első látásra is nehezen munkálhatónak tűnik, nem könnyű itt a kenyeret előteremteni. Az utak mentén mindenütt ott futnak az öntözővíz vezetékei, hiszen ez a kis országnyi sziget Görögország zöldségeskertje. Olajfaligetek, szőlők mindenütt. A fák tövét, a szőlősorok földjét hajnali vagy késő esti locsolás élénkíti. A kerteket művelő kapák a tokaji kétágúval egyezőek, egyik felén a köveket forgató kétágú villa, másik oldalán inkább csákány, mint kapa. Az egész földrészen ilyen a tegnapra emlékeztető „kenyérkereső”, amely a gépek korában sem került nyugdíjba.
A kiskerteknek minden darabkáját megművelik, a kövek között krumpli, paradicsom, uborka és más zöldségfélék. Ezeknek az apró parcelláknak is a legfőbb biztosítéka a víz, amelyet a fúrt kutakból szélkerekek, régebben üzemelő szélmalmok szolgáltatják. Mégiscsak könnyebb az itt élőknek – nyugtázom magamban –, árvizektől, jeges nyári zivataroktól mentes a vidék. Az utóbbi negyedszázad gazdasági megerősödése, majd az unió támogatása – tagságuk ideje óta – fellendítették a mezőgazdaságot. – Mi 1913 óta tartozunk görög hazánkhoz – mondja a házigazda. – Itt mindig görögök éltek a homéroszi idők óta, de az uraságok, a megszállók mind idegenek voltak. Arabok, törökök, olaszok, britek, utolsó felvonásként németek próbálták megtörni az itt élőket, de a saját belső polgárháborúskodást is megszenvedtük. Ellenálltunk, minden megszálló ellen harcoltunk, és mindig görögök maradtunk. Idegenek szokásrendszerét soha nem vettük át, mint ahogy az új ideológiai változásokat is túléltük. (Érdekes, nem mondják, mennyit szenvedtünk, az a hangsúlyos: görögök maradtunk!)
Vendéglátónk elvitt bennünket egy falusi családhoz. Vendégfogadás után megmutatták a veteményeskertet. A természetes zöldségfélék mellett ott voltak a fűszernövények, a görög konyha megízesítői. Az asztalokat a kert előterében – ezt a részt a termények rakodására használják – terítették meg a szőlőlugas árnyékában. A kis lugas bővebb esztendőben mázsán felüli termést hoz. Idén kevesebb lesz. Az olajligetek fái is két-három évenként adnak gazdag termést, de a gazdák a szűkebb éveket sem ócsárolják. Az időjárás változásaival megbékélt emberek mondják, azt nagyobb erők igazgatják. Talán ez is a derűjük magyarázata. A vendégköszöntő „fogadj Isten pálinka” után az érkezetteket frissen sült hússal és görög salátával kínálják. Hanem a legelső tányér az öreg gazdáé, tehát a nagyapáé, ő kíván jó étvágyat, amikor az első falatot leszelte. Valamikor így volt ez nálunk is. „Az idős ember orcáját megbecsüld”, tanította a szentírás. Itt megőrizték a törvényt. Érdeklődésünkre elmondták, náluk ismeretlen fogalom az öregek otthona, vagy szebben szeretetház, minden család kimondatlan kötelessége az öregekről történő otthoni gondoskodás. Az uniós csatlakozás után a görög állam első rendelkezései között a hatvanötödik életévüket betöltött időseknek, függetlenül a különböző szolgálatban letöltött munkálkodás után, olyan minimálnyugdíjat szavazott meg, amely magasabb, mint hazánkban a minimálbér. Más biztosítási kiegészítések természetesen növelhetik egy-egy személy járandóságát, de az alapot az állam teremtette elő.
A másik támogatás a mezőgazdaságból élők számára a garantált felvásárlás lett. Minden megtermelt növényre, gyümölcsre meghatározzák az árakat, és azt meg is adják. Megalakultak az úgynevezett gépköri szövetségek: a gazdák igényléssel juthatnak a szükséges eszközökhöz. Nem a nagybirtokoké az előny, hanem a családi gazdaságoké.
Ízelítőt nyertünk az idősek esti szórakozásából is, ugyanis itt a falufórumok élete megmaradt. Napszállta és vacsora után az öregek kiülnek a ház elé – nem a képernyők bárgyú sorozatait bámulják –, és beszélgetnek. Az esték ilyenkor hűvösebbek, és a társadalmi élet nyitott mindenki számára. Ebben az elfoglaltságban is az időseké a főszerep. Kiderült az is, hogy a munkára, az életre nevelés hat-nyolc éves korban elkezdődik. Népes a gyereksereg, a görög családok másik tartópillére a gyerek. A hasznos elfoglaltságról az állam is gondoskodik, természetes már az idősebbek számára.
Belecsöppentünk egy hamisítatlan falusi lagziba is. A legalább nyolcszáz vendég részére a falu főterén terítettek. Estétől reggelig kizárólag görög népzenére, népi táncokat járva mulatott a násznép.
Krétán ez a szokás – világosítottak föl bennünket: „A közös örömeinket mi a magunk módján éljük, ez is erősített, hogy megtartsuk önmagunkat.” Nem éreztem ebben semmi eltúlzott nemzeti büszkeséget, természetes, őszinte és mindenképpen felemelő volt.