Balkay Géza

Jezovics nem szerette a nyilvánosságot, miközben – dühödten és balga teatralitással és szertelen felelőtlenséggel – annyit forog benne, mint a végleg derékba törött napraforgó, amely már nem is annyira a napra, hanem az északi, kissé vészterhes szélre perdül. (No, aki ezt megérti, annak jutalmat adunk.)
Imígy keveredett belé a József Attila-versmondó-verseny alvatag és élénk zsűrijébe, aminek a bűntudatát azóta is cipeli. (Nagy specialitása ez eme úrnak, aki u t ó l a g nagyon szeret bűnbánni, mellet verni ahelyett, hogy kellő időben szerelmében vagy népfölségében tenné.)
Ez a bűntudat elsősorban arra vonatkozott (vonatkozik), miszerint nem heveskedett annak érdekében, hogy a versenyzőket jótékonyan szétválasszák régebbi és mai versmondókra. Úgy lett volna igazságos. Így ugyanis igen sok remek régies erő teljesen méltatlanul kihullott a verseny utálatos rostáján, akinek mindenképpen különdíjjal kellett volna elismerni „rangos beszédét”, megföllebbezhetetlenül tiszta József Attila-ságát s azt a több évet, évtizedet, amelyben „fülünkbe forró…” aranyat öntöttek, hogy J. A. eredendően pogány költészete betömeszelje áleurópai fülünket.
Utólag nehéz mindent tisztázni, azt azonban mindenképpen illik elmondani, már csak mint költőnek is, hogy dicsőség a régi veretű, klaszszikusan erőteljes versmondóknak, akik már a nyűtt Kádár-korban úgy mutatták föl József Attilát, hitelesen és nagyszerűen, hogy nem lehetett József Attilát megkerülni.
Ahogy régi klasszikusaink emlékbe vésve tündökölnek Balassitól Csokonain, Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon, Vajdán, Adyn, Kosztolányin, Dsidán, Radnótin át egészen József Attiláig – hiszen nem csak ő volt a költő, bár kétségbeejtően nagy súlyával kipréseli belőlünk az előzők emlékét is, igaztalanul. „Új s új lovat” keresünk mindig a farunk alá, mert hiszen vágtatni kell…
Hova is? A nagy büdös semmibe. Vagy a tétova halhatatlanságba, amelyhez gyakran semmi közünk.
Summa summarum: nem lehetett oly igazságosan megszervezni ezt a mindenképpen nagyságos és méltóságos József Attila-szavalóversenyt, hogy egyedi sérülés ne történjék. Maga az, hogy az elődöntőt a főzsűri nem láthatta-hallhatta, fordított a megítélésen, de hát a sportban is a döntő dönt.
Le kell szögezni – s nem akarna ez a jegyzet ünneprontás lenni, hiszen ragyogó élmények lebbentek a József Attila-i levegőben –, néhány jeles művész rászolgált volna afféle különdíjra, amelyet Jezovics akkor is szorgalmazott, akiket mély főhajtással külön meg kellett volna becsülnünk. Ide lenne másolva a gyönyörű CD-kiadványról a szép névsor külön versmondómementónak a „nem a győzelem számít, hanem a részvétel” hamis illúziójával szemben: aki elindul – akár az emlékezetes afrikai úszó, aki egy óra múlva csápolt be a régebbi olimpia uszodájában –, az győzni akar. Íme: Ambrus András, Auth Magda, Bácskai János, Bálint Márta, Balkay Géza, Balogh Emese, Bandor Éva, Bánffy György, Botos Éva, Cseszárik László, Csikos Sándor, Csonka Ibolya, Dányi Krisztián, Dóczy Péter, Éder Enikő, Fábián Enikő, Horváth Péter, Hunyadkürti György, Lőte Attila, Menszátor Héresz Attila, Mohai Gábor, Németh Judit, P. Nagy Gabriella, Papp János, Szatmári Attila, Szűcs Nelli, Tilles Ágnes, Tóth Zsóka, Varga Vilmos, Váta Loránd.
Közülük is külön meg kell említeni Papp Jánost, Mohai Gábort, Bánffy Györgyöt, Csikos Sándort, Lőte Attilát, Balogh Emesét, és még jó néhány kedves „kollégát” főhajtással kell köszöntenünk, már csak annak ürügyén is, hogy tisztesség ne essék szólván, gyönyörű kazettát állítottak össze a versekből. Tessék megvenni, hallgatni, egészen különleges élmény! Példának okáért a régi rutint félrevető Horváth Péter, ki előszörre jobb volt, mint önmaga, de hát ő íróként is bőven kárpótolja magát.
De aki nem? Jezovics kötelességének tartja szóba hozni B a l k a y
G é z á t, akit ugyan szerepeltettek az elődöntőben, de a szervezőknek nem volt bátorságuk döntőbe hívni. Méltatlan.
Balkaytól a Gyermekké tettél verset hallhatjuk CD-én. Barátaim, galambocskáim! – mondaná Jezovics –, hátborzongató. Csodálatos. Nem érdemes cifrázni – hallani, hallgatni kell. József Attila egész lénye döbben belé eme szomorúan nagy remeklésbe, az, amit talán meg sem tudunk belőle fejteni, gyermeksége és összetörtsége és vertsége és fölmagasztosulása és kitárhatatlan Héttoronyba zártsága és földadogása és lehanyatlansága és… és… és minden.
Uraim, galambocskáim, ideje megcsinálni Balkayval azt a CD-t, amely megőrzi a tört emberi méltóság szenvedéstörténeti élőbeszédét. Balkay, mint tudni, színésznek is rendkívüli, mindenestül. Tudnék nem egy olyas művészt, előadót említeni, aki gyöngéd türelemre késztetheti a mérnöki és lélektani technikát. De a technika fölött, a technikán túl van az ember, ahogy maga József Attila is volt, akinek egyik legmegrendítőbb meghangosítását Balkay Gézától tudhatjuk, hallhatjuk.
Ne feledjük, Latinovits mellett, után nem könnyű a reszketegen zseniális József Attilát megjeleníteni – ő sem volt technikailag könnyen segíthető ember. Belénk ivódtak Ady-, Nagy László-, József Attila-vers mondásai, noha gyakorta érezni a nyelv és az ajak nyugtatóidegeinek, idegszereinek érdes súrlódását. Kérem, ez az ember. Majdnem azt mondhatjuk, ecce homo. Akár kis betűvel.
Ha az embernek segíteni lehet, Jezovics mindig kész eljátszani Cirenei Simon szerepét.