Péntek délelőtt a Felvonulási téren, vagyis a „gazdák terén” már javában állították a sátrakat, az első fecskék ugyan kik is lettek volna mások, mint a hajdúböszörményiek meg a karcagiak. A böszörményiek egy marhát, négy birkát meg egy sertést hoztak, s délelőtt az üstben már sült a töpörtyű, vékony tűz alatt, ahogy kell. „A töpörtyűt meg lehet enni, a zsír meg jó lesz a pörkölt alá”. De azért, hogy addig se maradjon éhen senki, egy jókora lábasban pecsenyét készítettek, s mire mi odaértünk, már megszegték a hatalmas, igazi, kovásszal készült kormos aljú kenyeret is. Ilyeneket jószerivel már csak csak Erdélyben lát az ember. Pecsenyezsírba mártogatva felséges eledel. Egy bárándi pék küldte a fővárosnak, aki még érti a szakmáját. Csinálná is a régi módon, csak nincs kinek. Nem fizetnek többet az emberek, ha kevesebbért is kapnak valamit. Ahogy az egyik Heves megyei pék mondja, egyik tanítványa mesélte nemrég: a munkahelyén csak betöltik a sütőkeveréket, a vizet, és kész a kenyér. A felhasznált keverékben már minden adalékanyag benne van.
A gazdák nagy-nagy várakozással tekintettek az újbóli találkozás elé, ahogy egyikük mondta, sokat kaptak: jó szót, forró italt, kedvességet. Szeretnék viszonozni. Hogy mi volt az értelme a tavaszi tüntetésnek, s volt-e egyáltalán? Erről megoszlanak a vélemények. Azt mondják, a húsbavágó kérdés, a pénz elkezdett csordogálni, de ez csak a dolgok eleje, a túlélés esélye. Abban azonban mindenki egyetértett, akivel beszéltem: attól függetlenül, hogy a kormány nem tartotta be a megállapodás minden pontját, mégis történt valami, ami fontos, a legfontosabb. Abban a keserves tavaszi szélben megváltozott valami a lelkekben, legalábbis ezt érezték a gazdák. Töviskes Péter, a hajdúböszörményiek közül azt mondja: – Hogy most visszajöttek, olyan, mint az „emlékeztető oltás”. Tudja, amit a gyerekek kapnak, hogy ne legyenek betegek soha – magyarázza. – Ők is mást vártak tavasszal, meg mi is – fejtegeti. – Ők valamiféle bugrisokra számítottak, mi meg ellenséges, agresszív sznobokra, akik nem értik, miről van szó. Hála istennek, nem így lett – mondja Töviskes Péter.
A gazdatér „polgármestere”, Péter Mihály most is szinte elérhetetlen, ide-oda szaladgál, intézkedik, felügyeli a sátrak felállításának rendjét, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Ő azt mondja: szimbolikus a gazdagyűlés időpontja, és szándékuk szerint a vidék és a város találkozója hagyomány lesz évről évre. A mostani gazdatalálkozót három hónap óta készítik elő, ugyanazzal a jól bevált csapattal dolgoznak, akik a gazdatüntetésen már bizonyítottak.
A Besenyszögről való Kálló Ernő 64 éves nyugdíjas ötven hektáron gazdálkodik. – Árpát, búzát, kukoricát termelek, és azt gondolom, igen sok jót kaptunk tavaszszal a fővárosiaktól. Jöttünk viszonozni a kedvességet. Az én véleményem szerint az állattenyésztést elsorvasztották, amíg ez helyre nem kerül, nincs remény – mondja.
A gazdákat elsőként fogadó fővárosiak között ott van gróf Tisza Istvánné is. Mint mondja, itt volt tavasszal és itt lesz, akárhányszor csak kell. – Ha ők a kérges tenyerükkel nem dolgoznak, mi nem lehetünk „városiak”. Nem szabadna ennyire kizsigerelni a magyar népet, mint ahogy most van. Ötvenhatban nem ezért a világért harcoltunk. Nekünk azt tanították az emigrációban, hogy amint kitakarodik az orosz, jöjjünk haza, és minden vagyonunkkal, képességünkkel segítsük a magyar haza újjáépítését. Erre készültünk. Aztán kiderült: az emigránsok tudása, pénze nem kell itthon. Egyik barátom négymillió dollárt hozott volna, de addig tartott a huzavona a letelepedésünk körül, hogy megunta. Olyan nevelést kaptak gyerekeink még Dél-Amerikában, az iskolában, hogy álmunkból felkelve is tudniuk kellett, mondjuk, hogy merre folyik a Berettyó. Nagy-Magyarország térképét betéve tudtuk. Magyarországon ötvenhatban semleges Magyarországért harcoltak, se nyugat, se kelet… Hagyjanak már egyszer minket békén: nem vagyunk sem antiszemiták, sem diktátorok. Nem szabad hagyni, hogy szembeállítsák a magyart a magyarral: a gazdát a városival. Ezért vagyok itt – magyarázza a grófnő. A böszörményiek újabb pecsenyezsíros házikenyérrel kínálják.
A Felvonulási téren épülő gazdafaluban nagy volt a várakozás, és nagy volt az öröm is péntek délelőtt. Olyan gazdát ugyan nehéz volt találni, aki azt mondta volna: a kormány betartotta a keservesen kiharcolt megállapodást, és most már sínen van minden. Sőt, sokan, tejtermelők, pékek, biogazdálkodók úgy jöttek el, hogy nem tudják, jövőre gazdálkodónak nevezhetik-e magukat, vagy elvisz a csőd mindent. Abban a legtöbben mégis egyetértenek, hogy megérte a fagyoskodás, valami megmozdult, valami végleg megváltozott az agyakban, a szívekben, ami reményt ad. A gazdák dühösen ültek fel a traktorra annak idején, s mikor a tízórás, embert próbáló utazás után az éjszaka közepén megérkeztek a Felvonulási térre, sokuknak elkönnyesedett a tekintete. Több százan várták őket, a kásás hóban toporogva, pogácsával, süteménnyel, forró teával, zászlólengetéssel, forralt borral, jó szóval. A háborúból happening lett a tavaszi télben, és a hangulat kitartott végig. Éppen ezért jöttek most vissza. Szombat délután, Szent István ünnepén aztán megvalósult a legteljesebb ideológiai pluralizmus. Emberfolyamok hömpölyögtek a MIÉP Hősök terei rendezvénye, a Geszti-féle plakátkiállítás és a „gazdák tere” között. A gazdák akkor már javában pakoltak. Jól sikerült a vendéglátás, mondták. Volt olyan, aki megjegyezte, a vége felé olyan volt az egész, mintha valamiféle bevásárlóközponti akción lennének. – Még a dekorációnak hozott két cukorrépát is elvitték. Hogy mit csinálnak vele, nem tudom, de hoztunk tasakos cukrot is, volt olyan házaspár, amelyik direkt külön állt sorba. Mondtam nekik, legalább a szatyrot adják vissza, hiszen összeönthetik egybe, amit kaptak, merthogy szatyorból kevés van… mintha a falnak beszéltünk volna – meséli idősb és ifjabb Harangi Hajdúszoboszlóról.
Az ottani gazdakör tíz mázsa főzni való kukoricát is hozott. Az asszonyok négy óra hosszáig fosztották hajnalban. Ahogy mondják, pillanatok alatt elfogyott minden, no meg a pörkölt és a többi.
A Csongrád megyeiek az utolsó pillanatra is tartogattak valamit: krumplit osztottak indulás előtt. Csaknem egy tonnát hoztak a fővárosiaknak. A kígyózó sorban állók letörten oszlottak szét, mikor az egyik fiatal gazda közölte, hogy nincs több. Egy középkorú férfi viszont olyan szívhezszólóan kezdett könyörögni, mondván, hogy a barátnője lengyel, és szeretné kimondani, hogy „köszönöm”, hogy mégiscsak kerestek neki egy csomag krumplit. Egy jól öltözött öreg hölgy felfedezte: egy darab burgonya maradt a konténerben. – Adja csak ide nekem azt, fiatalember – mutogatott a botjával a zöldségfélére. Aztán bedugta a tescós nejlonszatyrába, amiben sok-sok begyűjtött kenyérszelet, gyümölcs domborodott. De lehetett látni olyan nyugdíjast is, aki a pörkölthöz vágott és kínált paprikaszeleteket gyűjtötte össze papír zsebkendőben.
– Látja, ilyen a világ. Ebben az országban nem szabadna, hogy éhes ember legyen, hiszen annyi ennivalónk van. Nem tudtunk volna annyit hozni, amit ne vittek volna el. Szomorú ez – mutatja a nagyvárosi vadászokat, öregeket, fiatalokat, akik egy odavetett köszönöm nélkül vittek mindent, amit értek, azt sem tudva, hogy hol vannak. Ahhoz kellene egy komoly kormány, hogy ez ne így legyen – mondja Bacsa Sándor.
A tavaszi gazdatüntetés „sztárja” Németh Imre volt. Meg is bukott. A mostani visszatérésé pedig Gyurcsány Ferenc. A transzparensek arról tanúskodnak, nem örvend túl nagy népszerűségnek a gazdák között. Az egyik krumplit követelő fővárosinak egy gazda azt találta mondani: – Szóljon a Gyurcsánynak, hozzon még abból, amit termelt! Egy másik férfi közbeszólt: – Ugyan már, annak fáj a dereka, nem tudja az a krumpliszedést.
Egyesült Államok
Az Egyesült Államok új módszerrel küzd a jemeni húszik ellen
