Hogyan legyél humoralista (96.)

(Hrabal VI.)
Valóban. Hat. Hrabal. Rám. Hatodszor is. És taszít… (az Ő álmából az enyémbe…) Ezek most nem Egy hivatásos álmodó följegyzései… azt álmodtam, hogy azt álmodtam, egy álomban, azt álmodtam, hogy álmodtam (s a több.) – És ha azt írom, Hrabal meg én, azt ha lehet, ne tessék dicsekvésnek venni, tessék alanynak venni, nekem a Hrabal és az én mondatokhoz kell, nem a jó vagy rossz híremhez… – Ezt csak a hat miatt másoltam ide… (A kitömött hat-tyúból.) S ha tyú(k), legyen kövérebb – bár még azt sem tudom, Monika Zgustová milyen, mármint a kövérséget illetően… (a tyúkért elnézést, ízetlen…) (de amit főztem, most már…) Remek Hrabal könyvében írja, hogy életének legszebb éveit Nymburkban töltötte (Hrabal.) Már mint fiatal fiút az öreg sánc falához tapadó legelső kertecske nyűgözte le a legjobban, amely telis-tele volt ócskavassal, ronggyal, hulladékpapírral, vasforgáccsal, dobozokkal, széttaposott cipőkkel s kiszolgált, rozsdás edényekkel. A limlomok, hulladékok és ócskaságok a kis kertből átcsorogtak a szomszédos temetőkertbe… itt látta a fiú az első kollázst, amely annyira megigézte, hogy később minden szövegét kollázsként fogalmazta meg. Többnyire csúnyának, ízléstelennek tartott elemekből épített műalkotásokat, és ezek az elemek olyanok voltak, mint száz és ezer halomba hányt rozsdás, elhasznált, kiszolgált, szemétre való holmi, amelyek ott hevertek abban a parányi nymburki kertben. Míg sokan azért irigyelnek másokat, mert ővelük érdekes események estek meg az életben – írja Hrabal egyik kedvenc filozófusa, Schopenhauer, és ezek a szavak akár Hrabalra is vonatkozhatnának, „inkább az érzékenységüket kellene irigyelniük, amellyel az adott eseményt az írásukban is érzékelhető fontossággal ruházták fel: mert hisz ugyanezt az eseményt, amelyet egy sziporkázó szellem oly érdekesen jelenít meg, egy ötlettelen szellem csak mint a szürke hétköznapok sekélyes jelenetét érzékeli és érzékelteti.” – Hogy bebizonyítsam, mennyire igaz ez Hrabal álmára, arra az oidipuszi út nem alkalmas, viszont sajátomra – mert pont az ellenkezője – maradéktalanul. Ugyanis nem lennék rosszul, már egészen jól lennék. De olyan szörnyű álmom volt. Egy óriási réten mentünk. A réttel még úgy önmagában nem is volt különösebb baj, igaz viszont, hogy vadvirágillattal pompázott. Még a kis, romantikus fahíd sem volt feltűnően bántó, átszelt valami tessék-lássék – amúgy jó vizű – sebes folyású patakfélét. Aranyos gyerekek voltak ebben a szörnyű álomban, és bűbájos, jó humorú, bölcs öregek. Álmomban ne jöjjenek elő! Szóval ebben a letargikus, depressziós, ágyhoz kötött álmomban ezek a drága tevékeny, életvidám öregek rőzsét szedtek, majd később a tűz köré gyűltek meghitten, nyájasan. Azt hiszem, este lett eddigre álmomban. Még csodálkoztam is, hogy este, amikor lefeküdtem és elaludtam, máris a reggeli indulásról álmodtam. Éjfél felé kezdett egyre melegebben sütni a nap a kirándulókra. Hajnalban lassan besötétedett, és amikor már hasamra tűzött a nap, akkor sütöttük a szalonnát a háromcsillagos turista koromsötét ég alatt. Alig vártam, hogy hazaérjek, s amikor végre ezután a szörnyű túra után otthon vagyok és végre elalhatok: akkor ébresztenek fel! Hogy kelnem kell, mert így is már jókora késésben vagyok, ha egyáltalán el akarom még érni a reggeli kirándulóvonatot. Kiderült, feleségem, családom is hasonlót álmodott, de nekik ígéretes könnyű álmuk volt, felhőtlen, rózsaszínű. Náluk az én hátborzongató álmom aranyos öregjei kifejezetten mogorvák voltak. Az ő mámoros, lepkekönnyű álmukban kötözködők voltak ezek az öregek, agyafúrtak, gonoszkodók. A vadvirágos, selymes, pacsirtáktól muzsikáló rét a savas esőtől lelombozódott. Erdő sehol. Az ő ártatlan, szűzies, gazdag álmukban valami gázgyár belső udvarának vaslerakatánál volt a reggeli gyülekező a kirándulásra, ami abból állt, hogy tündéri álmukban a rozsdás ócskavastelepet és kimustrált sufnikat nagyság szerint, libasorban, estére fegyelmezetten körüljárták. Az ő habkönnyű, örömteli döngölt-ipartelepes álmukban, az én erdőzúgásos, gerlekacagásos borzadály álmom is benne volt. Én is, a kankalinos rémálmodó is, hozzájárultam az ő csodás fóliás álmukhoz. Féltek is, ha reggel felkelnek, pont az ellenkezője lesz az igaz, az én iszonyatos, ezer színben pompázó álmom lesz az ő szürke hétköznapi valóságuk. Én viszont örültem, hogy ilyen iszonyatosat álmodtam, a festői kékhomályú fenyvesekről, mert majd én is az ellenkezőjére ébredek, családom csodaszép álmára: a meghitten rozsdás vaslerakatra. – Tehát Hrabal, meg én, két valaki… És most nem folyamodnék Hrabal és a Hrabal könyve módszeréhez sem, hogy időnként feleségeik (cseh-magyar) hangján szólalnak az írók meg. Bár e fenti álmok közül inkább feleségem – tőlem „elhatárolódó” – nézőpontja közelít… (na mihez?) A Van Gogh-i, baudelaire-i szépségeszményhez. („Ma reggel kimentem oda, ahová a szemetesek lehányják a hulladékot. Istenem, micsoda gyönyörűség!, „Az élet sáranyagából való arany”.) – Hrabal élete folyamán négy éven át romantikus hevülettel dolgozott az ócskavas nemes acéllá alakításán, és látta, hogy a Poldi kohóban nemcsak acélt öntenek, hanem emberi sorsokat is, látta, hogyan vetik be a kemencébe a régi korszak emberét, hogy a tűz próbáján és keresztségén átesve az új kor embere öntessék ki belőle. – Átlényegítés? A tükrök árulása ez? (Majd még utána járok, most még Hraballal sem minősítem…)