Kedves barátom, itt már a botrány sem a régi – panaszolta magába roskadva André Breton francia költő Luis Bunuel spanyol filmrendezőnek, amikor a két művész a hatvanas években hosszú idő után összefutott egy társasági rendezvényen. A háború előtti Párizsban mindketten vezéralakjai voltak a szürrealista mozgalomnak, de amint Breton keserű kifakadása is mutatja, a XX. század második felének Európájában a polgárpukkasztás, a feltűnési viszketegség, a botránykeltés korántsem bizonyult olyan „hatásosnak”, mint annak idején. A költő alighanem arra célzott, hogy talán már a lázadás puszta joga is elveszett, és a konvencionális szemléletmód végül mégis felülkerekedik a művészi szabadságon.
Breton nem tudhatta, hogy – jóllehet fából vaskarikának tűnhet – hamarosan eljön a konvencionális lázadás kora. Negyven évvel ezelőtt feldübörgött a rock and roll, és a fiatalok valósággal elveszítették az eszüket. Eleinte a Beatles – itthon az Illés – „je-je-jezése” számított a hányavetiség, az erkölcstelenség fokmérőjének, Amerikában Elvis csípőmozgására kaptak hidegrázást a csemetéiket féltő mamák. Aztán a rockzene elszakadt a gyökereitől: a pénzemberek hamar felfedezték a sztárkultuszban rejlő lehetőségeket, és a baráti körben önerőből szerveződő mozgalom jól jövedelmező iparággá fejlődött.
A rockzene keményebb stílusirányzatait mindig is a sötét, misztikus témák jellemezték. Aki legalább egyszer hallott már ének-gitár-basszusgitár-dob öszszetételű klasszikus beat- (rock-) zenét, az tudja, hogy úgyszólván műfaji elvárásról van szó, de legalábbis teljességgel elfogadható egy-egy komorabb témaválasztás. Végtére is Paul Rodgers, a Free frontembere nem énekelhet műanyag Miki egerekről, és Jimi Hendrixtől is szokatlan lett volna, ha gitárszólója közben történetesen Hamupipőke történetéből merít ihletet. A rock maga a lázadás, de ez még nem jelenti azt, hogy az erőszak tobzódása felülkerekedhet a józan észen.
Nehéz megállapítani, mikor tört be az üzleties szemléletű erőszakkultusz a színpadokra. A hatvanas–hetvenes évek fordulóján a Led Zeppelin és a Black Sabbath nyílt vonzódása az okkult témákhoz azért maradhatott bizonyos korlátok között, mert a szóban forgó zenekarokban kiváló muzsikusok játszottak, és valóságos iskolát, máig ható egyéni stílust teremtettek. Még az is „belefért” ebbe, hogy Pete Townsend, a Who gitárosa egy-egy koncert végén rituálisan szétverte hangszerét. A koncert és a performance jól megfért egymással a színpadon, amint azt idehaza a Kex vagy a Beatrice munkássága is bizonyította. A baj akkor kezdődött, amikor a zenészek kiadóik és a háttérben meghúzódó üzletemberek sugalmazására kezdtek törni-zúzni, színészkedni. Ennek a magatartásnak semmi köze a nemzedéki lázadás tiszta eszméihez, sőt valóságos prostituálódás, ha valaki másoktól ellesett elemekből, pontos koreográfia alapján építgeti az imázsát, és cseppet sem mellékesen immár nem a zene, hanem a borzalmak fialják a pénzt.
A rockszörnyetegek sorában talán Alice Cooper a legfigyelemreméltóbb személyiség. A ma 57 éves rocker Vincent Furnier néven látta meg a napvilágot, művészneve egy XVII. századi boszorkányt takar. Alice Cooper dalszövegei igazán bővelkednek szaftos részletekben. Billion Dollar Babies című, 1973-as sikeralbumán például nemi erőszakról, nekrofíliáról, homoszexualitásról írott nóták sorakoznak, de az embernek mindvégig az az érzése, hogy valamifajta paródialemezt hallgat. Alice Cooper dalait éppen úgy nem lehetett komolyan venni, mint elhíresült horrorműsorait. A színpadon fehér köpenyes ápolókat, szadista nővérkéket, kényszerzubbonyozást, guillotine-nal való lenyakazást bemutató rocker valójában a hetvenes évek Amerikájának terméke. Ebbe még a hazafias érzelmek is beleférnek: a legutóbbi elnökválasztás idején Alice Cooper nem rejtette véka alá republikánus érzelmeit, s hogy George W. Bush újraválasztásáért szorít. Jelzésértékű, hogy a konzervativizmus élő mintaképének tartott John McCain arizonai szenátor társaságában Cooper így fogalmazott: amikor a Bush ellen szerveződő kampányról hallott, undort érzett a rocksztárok iránt, azokat meg egyenesen balfácánoknak tartja, akik tőlük szerzik be politikai információikat.
Meggyűlt a baja a politikával a Twisted Sister nevű amerikai rockzenekarnak is. A nyolcvanas években különösen sikeres, Dee Snider vezette csapat nagy hírnevet szerzett Amerikában és a nagyvilágban. Az énekes-frontember extravagáns megjelenésével, sajátos színpadi magánszámaival, szókimondó dalszövegeivel nemcsak rajongókat, de ellenségeket is szép számmal gyűjtött. A nyolcvanas évek egyébként meglehetősen kedveztek a rockszörnyetegeknek. Ha bármiféle atrocitás érte őket, menedzsmentjük segítségével hathatós reklámmá formálták a vádakat. Gyakran előfordult például, hogy egyszerűen „betiltott zenekarként” turnéztak, ami persze nem felelt meg a valóságnak, de megsokszorozta bevételeiket. A már említett Black Sabbath hajdani frontemberének, a nyolcvanas években már szólókarriert folytató Ozzy Osbourne-nak az Egyesült Államokban megpróbálták betiltatni a fellépéseit, egyes szövetségi államokban pedig a seriffek kijelentették, hogy nem felelnek a biztonságáért. Igaz, Ozzy sem maradt adós a botrányokkal. Egyik koncertjén például leharapta egy denevér fejét, s bár később azzal védekezett, hogy a nézőtérről bedobott állatot csak utánzatnak vélte, sok fellépését betiltották. Hatalmas botrányokat kavart húsz évvel ezelőtt a WASP nevű kaliforniai heavy metal zenekar is. Színpadi műsoraik különös kegyetlensége – szadomazo show, művérivás stb. – mellett nem maradtak adósok a szókimondó nyilatkozatokkal. A csapat vezetője, Blackie Lawless (ismét beszélő név, a lawless törvénytelent jelent) gyakran kifogásolta az amerikai társadalom szemforgatását, dalt írt az álszent tévéprédikátorokról, és minden hatósági intézkedés esetén cenzúrát kiáltott. A WASP puszta elnevezése is provokációval ér fel: a betűszó („white anglo-saxon protestant”) a fehér angolszász protestánsokat takarja, akik a közkeletű vélekedés szerint a „valódi” amerikaiak. Ez a WASP azonban merőben másképp vélekedett Amerikáról, mint példának okáért a Mayflower első kivándorlói.
A rockszörnyetegek kétségkívül túllépték a saját határaikat, valóságos közéleti nagyhatalommá nőtték ki magukat. A jóval megengedőbb Európával szemben az Egyesült Államokban leplezetlen hatósági üldözés kezdődött. Az ellenük folytatott küzdelem zászlóshajója az 1985-ben alakult, a szülői jogokat érvényesíteni kívánó és a főkolompos zenekarok ellehetetlenítését célul tűző Parent’s Music Resource Center (PMRC), amely valóságos keresztes hadjáratot folytat a „kártékony zenék” ellen. A szervezet társalapítója nem más, mint Al Gore volt demokrata elnökjelölt hitvese, Tipper Gore, aki állítólag akkor döbbent rá a helyzet tarthatatlanságára, amikor tizenkét éves lánya Prince maszturbálásról szóló dalát énekelgette a konyhában.
A PMRC nemes szándékait azonban balfogások egész sorozata árnyékolta be: kezdettől fogva nevetséges procedúrákká silányították eljárásaikat. Kedvenc módszerük a bizottsági meghallgatás volt, a rocksztárok megjelentek a politikusok előtt, és gyakran a legelképesztőbb kérdésekre is válaszolniuk kellett. A Twisted Sister esetében odáig fajult a helyzet, hogy a zenekarvezetőt 1985-ben szenátusi meghallgatásra is beidézték, mondván, megrontja az amerikai ifjúságot. Dee Snider akkor még aligha sejtette, hogy Gore asszony kis híján first lady lesz a 2000-es elnökválasztáson férje, Al Gore szenátor oldalán. Meglehetősen bizarr, hogy a Twisted Sister ellen indított hadjárat dacára Snider mégis a demokrata Al Gore-ra szavazott George Bush ellenében. A PMRC szenátusi meghallgatásra idézte Frank Zappát is, akit mellesleg bajosan lehetne az erőszak apostolának nevezni. Zappa azzal védekezett – némi joggal –, hogy olyasfajta szövegekért kell bűnhődnie, amelyek egy kabaréban vagy countryválogatáson gond nélkül „átmennek”, és a bizottság tagjait nem az igazság feltárása, hanem néhány előadó anyagi és erkölcsi tönkretevése vezérli. Megvádolta a PMRC a Megadeth zenekart is, igaz, meglehetősen gyermeteg módon: azt vetették a szemükre, hogy az 1988-as Hook in Mouth című dalban orwelli világnak láttatják az Egyesült Államokat. Meglehetősen gyenge érv ez abban az országban, amely kulturális, politikai sokszínűségét elsőrendű értéknek nevezi, s amely példának okáért a Ku-Klux-Klant és a Fekete Párducokat egyaránt legális szervezetként tűri meg határain belül.
1985-ben a PMRC nyilvánosságra hozta a legveszedelmesebb dalokat tartalmazó „piszkos tizenötnek” nevezett listát. Mindenki elképedt, amikor meglátta, hogy olyan előadók, mint a boogie-rockot játszó AC/DC, a klasszikus brit heavy metal élcsapatai, a Judas Priest és a Def Leppard, valamint a közkedvelt Cyndi Lauper egyaránt a listán szerepelnek. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a PMRC munkássága nyomán „szakértő” könyvek és tanulmányok jelentek meg a sátánizmus és a rockzene kapcsolatáról. Olyan hajmeresztő állítások láttak napvilágot, mint a WASP rövidítés „valódi” feloldása: „We Are Sexual Perverts” (Szexuálisan Perverzek Vagyunk) vagy We Are Satan’s People (A Sátán Népe Vagyunk). Akkoriban terjedt el az ostoba és igazolhatatlan állítás, miszerint néhány „sátánista” zenekar lemezeit visszafelé forgatva a sátánt dicsőítő kódolt üzenetet kapunk. Ezzel a vándormotívummal több rockegyüttest is megvádoltak: hírbe hozták többek között a Rolling Stonest, az Iron Maident, a Led Zeppelint. Ez utóbbi esetében ráadásul a rocktörténelem legszebb balladájában, a Stairway to heaven című dalban vélték felfedezni a bujtogató szándékot.
Húsz év telt el, és ma már nemigen értjük, miért vádolták ilyen hevesen, válogatás nélkül a szóban forgó együtteseket. Ők legalább tudtak zenélni, arról nem is beszélve, hogy megbélyegzésük teljesen önkényesen történt. Marilyn Manson megjelenése, szövegei azonban objektív mércével mérve is elfogadhatatlanok, egy-egy klipje nem pusztán gyomorforgató, de a felnőtt néző idegeit is borzolja, nemhogy a gyerekekét. A zenéje –ismét csak objektív mércével mérve – meg sem közelíti az elődökét. Amikor a keresztények kiirtására szólít fel, véres száját törölgeti, halálsápadtan, kékes szemekkel mered a képernyőről, amikor nemi identitása a találgatás tárgya, és hírek érkeznek arról, hogy kivétette az egyik bordáját, vagy darabokra tépi a Bibliát, le kell szögezni, hogy ez az egész már végképp nem a zenéről szól. Arra azonban kiválóan alkalmas, hogy dollármilliókat zsebeljenek be a Warner (Manson eredeti neve) mögött álló pénzemberek. Könnyen meglehet, hogy maga a „művész” is csak mulat az egész sátánista bohóckodáson. Műsor után lemossa magáról a festéket, előveszi a számlakönyvét, oszt és szoroz. Hiszen ez csak rock and roll, és színház az egész világ. Vagy talán mégsem?
Magyarországi szövegviták
Hazánkban a rendszerváltozás óta nemigen zajlottak társadalmi disputák egy-egy rockzenekar dalszövegeiről. Ha akadt is ilyen, sajátos módon mindig azok valós vagy vélt politikai üzenete kavart vitát. 2001-ben Demszky Gábor főpolgármester betiltotta a Petőfi Csarnokban a Nemzeti dal ünnepe című, Fehér karácsony alcímű rendezvényt. Döntését azzal indokolta, hogy a koncert ürügyén neonáci rendezvény készül, de súlyosbító körülménynek számított, hogy a találkozót egy irredenta dalokat tartalmazó CD-t kiadó egyesület szervezte. Tavaly októberben a Budapest Rádióban felolvasott dalszövegében pedig a Sickratman „művésznevű” Paizs Miklós szólított fel jobboldali politikusok és újságírók meggyilkolására.
