(mi változott…)

Én nem tudom, mennyit változott a világ életem során. Hatéves koromig, amíg Csikvándon éltünk, a házunkban petróleumlámpa világított, s fogalmam sem volt, mi fán terem az elektromosság, most viszont, ha egy-egy nagyobb vihar után csopaki házunk áram nélkül marad, máris hívom telefonon az ÉDÁSZ-t, mert attól tartok, hogy a hűtőben fogas süllőim elveszítik frissességüket. Bizonyos pragmatikus szemléletű emberek ilyen bugyutaságokban látják az idő változását, de általában is hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a technika fejlődése mintegy megtestesítője az emberi haladásnak.
Nemrégiben kaptam egy különleges meghívót. A Bakonyban, Csesznek közelében Esterházy Lászlóról neveztek el egy hatalmas, vénséges vén bükkfát, mintegy emléket állítva a grófnak, aki nagy természetbarát volt egész életében. Eszembe jutott egy 1952-es emlék, amikor biciklis kirándulásra indultunk a cseszneki várromokhoz, s bizonyos kíváncsisággal lapoztam bele Esterházy László életrajzába, vajon mivel foglalkozott ő ekkoron. Bakonyszentkirályon, a kocsma mellett volt egy apró műhelye, ahol lószerszámokat javított. Egyébként 1952 a személyi kultusz tündökletes éve volt, Magyarország XX. századi létezésének egyik mélypontja. Erről én akkor mit sem tudtam, más gondolat bántott engemet, mégpedig az, hogy még sosem ültem biciklin, s ezt restelltem bevallani osztálytársaim előtt. Inkább azt mondtam, nincs biciklim, ami egyébként igaz volt. Tízen azonnal vállalták, hogy kölcsönzik nekem családjuk pótbiciklijét. Így aztán a pápai Türr István Gimnázium előtt (ide járt a szegény Gyurcsány is) hipp-hopp teljesen tudatlanul nyeregbe szálltam, és megragadtam a kormányt. (Ezt nem analógiának szántam, ez a színtiszta igazság. Körülbelül úgy tudtam kormányozni, mint Medgyessy és Gyurcsány együttvéve.) Nemes Tibi és Sulyok Árpi megtámasztott balról-jobbról, így szépen elhagytuk a várost, és Nagygyirmót táján már úgy éreztem, szinte dübörgök, semmi az egész, tudok biciklizni. Persze a kontrafékezésről egy szót sem hallottam, így aztán Bakonybél közepén egy lejtőn hátulról belementem Gmózer Magdiba úgy, hogy az árokban kötöttünk ki. (Itt se keressenek analógiát: Gyurcsány teljes biztonsággal halad a lejtőn.) Akadt még némi nehézség: vagy öt kilométert egy erdei vasúti sínpálya között kellett megtennünk. Jócskán lemaradoztam, szerencsére Nemes Tibi hátsója defektes volt, kétszáz méterenként pumpálnia kellett, így aztán sosem maradtam egyedül.
Nyilván elhaladtunk az Esterházy-bükk mellett is, amely már akkor is hatalmas volt, s mintegy fittyet hányt az időnek, sőt a többszörös rendszerváltozásnak is. Túlélte Horthyt, Rákosit, Kádárt, s lám, most nem Zalka Máté, hanem egy gróf nevét vette fel. Próbálta volna valaki ezt a gyönyörű bükköt 1952-ben egy grófról elnevezni! Mit ötvenkettőben?! Hiszen húsz évvel később bizonyos Seres Gábort, aki akkoriban a Magyar Nemzet legtehetségesebb ifjú munkatársa volt, a Népszabadság kezdeményezésére szörnyű kálváriára kényszerítettek amiatt, hogy egy „hajdani” grófról írt portrériportot, s gyalázkodás helyett emberi tartását dicsérte. Seres Gábor emiatt nem írhatta alá a cikkeit a Magyar Nemzetben, s rövid idő múlva öngyilkos lett. Több mint tíz évvel fiatalabb volt nálam, a rendszerváltozást nem élhette meg, soha sem írhatott szabadon, bár egész lénye a szabadság felé tört.
Megint kezembe veszem a könyvecskét, amelynek címlapján több mint harminc méter magas, öreg tölgy áll. Ez a könyv egy „emberséges emberről”, egy grófról szól, aki tökélyre fejlesztette birtokán az erdő- és vadgazdálkodást. „Környezettudatos” gróf volt. Az a gyanúm, az ő idejében nem fejlődött volna a Bakony erdőségeiben az a fertőző góc, amely milliárd kis szőrös hernyóval ajándékozta meg a Balaton-felvidéket és Somogy erdeit. Hát nem mulatságos? A létező szocializmus idején ez a kiadvány nem jelenhetett volna meg, lett légyen a diktatúra bármilyen puha.
Remélhetjük, hogy múltunk értékei előbb-utóbb a helyükre kerülnek? Hihetjük-e, hogy a rendszerváltozással az egész szellemi közeg, amelyben élünk, megváltozott? Én nem tudom…