Az a jó, ha egész lényéből árad a zene

Már gyermekkorától szeretett énekelni, végül tanárai útmutatása miatt indult el az operaéneklés irányába a felvidéki születésű, lírai-koloratúr mezzoszoprán opera-énekesnő, aki számos szerepben megmutatta már különleges hangi adottságait. Balga Gabriella áriákat, oratóriumokat és dalokat is szívesen énekel, ám mostanában az anyaság tölti ki minden szabadidejét. A művésznővel – akit interjúsorozatunkban Bogányi Tibor javasolt a Lugasnak – a kihívást jelentő szerepekről, a közönség energiájáról és arról is beszélgettünk, hogy vágyott-e arra, hogy bejárja a világ jelentős operaszínpadait.

Forrás: https://balgagabriella.com/

– A Carmina Burana című produkción együtt dolgozott Bogányi Tiborral. Mit szólt, amikor kiderült, hogy az alt szólót fogja énekelni?

– Először félreértelmeztem a felkérést, azt hittem, hogy a szoprán szólót kell majd énekelnem, mivel zwischenfachként gyakran énekelek ilyeneket. Viszont kiderült, hogy a tenor szólamát kell majd tolmácsolnom. Ez az ária kifejezetten nehéznek mondható, ám sok tenor csodálatosan énekli. Nagyon szeretem a kihívásokat, ezért örömmel elfogadtam a felkérést. Ám magam is megküzdöttem vele odafent, mire kiderült az első zongorás próbán, hogy az a koncepció, hogy abban a hangmagasságban kell énekelnünk, ahogy szól, nem pedig violinkulcsban, ahogy írva van. Végül úgy döntöttünk, hogy két versszakot lent énekelek, egyet meg fent. Úgy érzem, hogy így az ária sokkal színesebbé és drámaibbá válik. A Carmina Burana olyan élményt nyújthat, főleg ebben a rendezésben, megalapozva a komolyzene iránti  további  érdeklődést és életre szóló élményt nyújtva. Mindenkinek szívből ajánlom.

– Rossini A sevillai borbélyában és Donizetti Stuart Máriájában is láthatta a közönség. Mindig könnyen tud azonosulni a karakterekkel?

– A sevillai borbély Rosináját nem először énekeltem már, mindig örömmel veszem, ha felkérést kapok rá. Nagy hangterjedelmet, játékosságot, rugalmasságot, alapos technikai tudást és színészi játékot igényel ez a darab, amely nagyon a szívemhez nőtt. Viszont Erzsébetet alakítani mérföldkövet jelent a karrieremben. Március végén kezdődtek a próbák. Az egyik legizgalmasabb feladat számomra az adott karakter életre keltése. Sok kérdést kell letisztázni ahhoz, hogy igazán élővé tudjon válni a karakter, ehhez nagy segítségünkre lehet a rendező, a jelmezek és persze a zene. Külön öröm számomra, hogy I. Erzsébet királynő szerepét énekelhetem, hiszen az angol történelem és irodalom a hobbim. Izgatottan várom a próbafolyamatot és az előadásokat.

Balga Gabriella Santuzza szerepében Pietro Mascagni Parasztbecsület című operájának miskolci előadásán Fotó: Vajda János/MTI

– A kimagasló énektudás mellett tehát a színészi képességekre is szükség van.

– Természetesen igen, hiszen el kell játszanunk a darabot. A fő hangsúly mindig az éneklésen van, de úgy gondolom, hogy egy érzékeny énekes úgy ér át egyik ütemből a másikba, hogy közben abba rengeteg színt kikever, egész lényéből árad a zene, s ezáltal megszületik maga a karakter.

– Fel tudja idézni, mikor ejtette rabul az éneklés és az operák világa?

– Korán az életem része lett az éneklés, de tizenkét évesen kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Ritkán jutott el az ember egy operaelőadásra, volt, hogy annak idején elvitt az iskola, de a legnagyobb hatással a Bohémélet volt rám; az olasztanárnőm játszotta le egy óránkon. Azóta rongyosra hallgattam a művet, és ahogy felkerültem Budapestre a konzervatóriumba, ez volt az első budapesti operaélményem a kakasülőről. Most már furcsán hangzik, de gimnazistaként — mindamellett, hogy nagyon szerettem az éneklést — nem voltam biztos benne, hogy nekem ez az utam. Akkoriban sokat sportoltam, és végig ott motoszkált a fejemben, hogy esetleg rendőr vagy nyomozó leszek. Ha nincsen a tanárom, aki ebbe az irányba terel, valamint a családom, amely támogat, akkor nem biztos, hogy ezt a pályát választom. Ezért minden szülőnek, nevelőnek azt tanácsolom: ha azt látja, hogy gyermeke valamiben tehetséges, biztassa, hogy azzal foglalkozzon, mert a legtöbb sikere mindig abban lesz, amiben igazán jó.

– Az operaénekesi pályát választotta végül, és tanári végzettséget is szerzett a Zeneakadémián. Utóbbival mi volt a célkitűzése?

– Azért szereztem tanári végzettséget is, mert szeretem a tanítást. Szeretem az énektechnikával való foglalkozást, játékot. Szeretem kutatni, mitől lesz valami jobb vagy más. Mondhatni, hogy ez az egyik hobbim. Tanítottam már zeneiskolában is, de a sok egyéb teendőm miatt nem tudtam folytatni, hiába szerettem volna. Mint említettem, tizenkét évesen kezdtem az éneklést. Szlovákiában már fiatalabbak is énekelhetnek, persze a mutálás időszakát óvatosan kezelve. Minél előbb találkozik a gyermek az énektanulással, annál hamarabb tanul meg alapdolgokat, mint például: kiállás, légzés, előadás. Persze minden személyfüggő, de tapasztalatom szerint jót tesz, ha minél előbb találkoznak mindezekkel, és nem halasztják a mutálás utáni időszakra. A tanítás számomra mára háttérbe szorult, mert a munka mellett minden időmet a két kisgyermekem köti le. De várom a folytatást.

– Tizenkét éve a Magyar Állami Operaház magánénekese, Ókovács Szilveszter fedezte fel. Erre hogyan emlékszik vissza?

– Emlékszem, hogy a tanárnőnk bejött az öltözőnkbe az áriavizsgánk előtti percekben, elújságolva nekünk, hogy itt van az operaház igazgatója. Ettől mindenki még jobban izgult. Névsor szerint haladtunk, így én az elején énekeltem. Gyorsan lement, de annál nagyobb volt az öröm, amikor később felkérést kaptam a Magyar Állami Operaházba. Leírhatatlan érzés volt, sosem feledem. Külön kiemelném, hogy rendkívüli és becsülendő: igazgatónknak fontos volt, hogy személyesen felkutasson minket és lehetőséget adjon az arra érdemeseknek. Úgy látom, a mai napig így van ez. Örökké hálás maradok ezért, az új generációnak pedig sok sikert kívánok! 

– Könnyedén énekel különböző nyelveken?

– Nyelvekre specializálódott gimnáziumba jártam, ahol angolul és németül is tanultam, persze a szlovák mellett, amit anyanyelvi szinten beszélek. Később a konzervatóriumban tanultam olaszul, majd jött sorban a különböző nyelveken – például francia, orosz, dán – való éneklés. Eleinte nem volt könnyű feladat, de idővel és sok gyakorlással az ember megszokja, szinte már olyan gyorsan tanulva az idegen nyelvű szöveget, mint a magyart.

– Szokta érezni a közönség reakcióját?

– Mindig érezzük a közönséget a színpadon. Sokat hozzáadhat a produkcióhoz a pozitív energia vagy visszajelzés. Ez oda-vissza játék. Nemcsak adunk, hanem sokat is kapunk a közönségtől. Számomra az előadás egyik legjobb része a taps. Ott már nincs visszaút, számot vethetek az aznapi pozitívumokkal, negatívumokkal. Csodálatos érzés, ha az emberek szeretik, amit csinálok.

– Gyakran énekel oratóriumokat, ad dalesteket és szívesen énekli kortárs zeneszerzők műveit. Utóbbit miért tartja fontosnak?

– Mindegyiket másért szeretem. Más élmény oratóriumot vagy operát énekelni, esetleg dalestet adni. Persze mind valahol egy tőről fakad, mégis teljesen más élmény. A férjem Kutrik Bence zeneszerző, az ő nevéhez fűződik a Dunakanyar Kortárs Zenei Fesztivál is. Fontos számára, hogy minél több emberhez eljusson a kortárs zene. Ezért is éneklem gyakran kortárs szerzők műveit, és ha beleássa magát az ember, rögtön elé tárul egy teljes, mégis kiaknázatlan világ, amit meg kell ismernie a közönségnek, hiszen ez a mai zene, benne rengeteg kinccsel.

– A hétköznapokban hogyan tudnak egyensúlyozni a munka és a magánélet között?

– Azt szoktam mondani, hogy egy énekes és egy zeneszerző, ha éppen nem dolgozik, akkor is énekes és zeneszerző marad. Összefolyik a munkánk és az életünk. Egyikünk munkája sem olyan, hogy letesszük, ha hazaérünk. Viszont anyaként igenis fontos, hogy száz százalékban a gyermekeim mellett tudjak állni, hiszen szükségük van rám. Most még mi vagyunk nekik az egész világ, a menedék. Nem könnyű feladat és biztosra veszem, hogy nem csináljuk tökéletesen, de próbálkozunk, és nagyon boldogok vagyunk, hogy két ilyen csodálatos kinccsel áldott meg a Teremtő.

– Vágyott arra, hogy bejárja a világ nagy operaszínpadait?

– Igen, vágytam rá, de valahogy sosem tettem érte semmit, pedig lett volna több lehetőségem, ám nem éltem velük. Eddig valahogy mindig a család gondolata volt mozgatott leginkább. Most, hogy van családom, megint máshogy látom a világot, igazán érezve, megélve, hogy mit jelent szülőnek lenni, nem csak elképzelve azt. Egy lapon sem lehet említeni az operaénekesi karriert és az anyaságot, nem ugyanaz a kettő, mégis mindkettő én vagyok. Meglátjuk, hogy mit hoz még a jövő, semmitől nem zárkózom el, de a család marad számomra az első.

– A szenvedélyes szerepek és a drámai darabok egyaránt foglalkoztatják. Kit énekelne el még szívesen?

– A színpad olyan tér, ahol az ember kiléphet önmagából és kis időre valaki mássá válhat. A színpad gyógyít, előadót és hallgatót egyaránt. Sokszor beleénekeljük a fájdalmunkat a gyönyörűen szőtt zenébe, ami segít. Van úgy, hogy nem érezzük jól magunkat, mégis el kell játszani, hogy vidámak vagyunk. Ezáltal valahol mi is gyógyulunk. Nemhiába a zene az egyik legősibb kifejezőeszköz. Nincs olyan szerep, amire különösebben vágynék, inkább azt mondanám, hogy szeretném végigénekelni a hangfajomnak megfelelő szerepeket. Például Strauss Octaviáját vagy Rossini Hamupipőkéjét még nem énekeltem el. 

Borítókép: Balga Gabriella (Forrás: balgagabriella.com)