– Idén ünnepelte az ötvenedik születésnapját. Okot ad-e a kerek évszám az összegzésre, visszatekintésre az életében és a zenei pályáján?
– Óhatatlanul összegez ilyenkor az ember. Képzeljék el: akkor szembesültem azzal, hogy ötvenéves lettem, amikor kaptam egy banki köszöntő levelet, amiben ott volt leírva ez a kerek szám, és nem akartam hinni a szememnek. Mert az a helyzet, hogy nem érzem magam még harmincnak sem. Nem érzem, hogy eleget éltem, tettem. Részben azért nem, mert a szakmámban a korral érik az ember, egy karmester harmincévesen még nem elég érett, kiforrott. Gyakran foglalkoztat mostanában az is: mit értem el a karrieremben és mindaz, amit eddig elértem, elég-e. Nagyon sok tervem van még, amit szeretnék megvalósítani, ezekhez is sokkal érettebben viszonyulok.
– Igazi világpolgár, akinek rálátása van a nemzetközi zenei életre. A Magyarország–Ausztria–Finnország háromszögben melyik ország mit adott önnek?
– Idehaza a magyar zenekultúrát, tradíciókat szívtam magamba. Finnországba tizenkét évesen kerültem, a modern közegben gyorsan fejlődtem. A finnek nagyon szabadelvűen nevelik a karmestereket, tulajdonképpen bedobják őket a mélyvízbe, ami Magyarországon szinte elképzelhetetlen. Itthon sokkal nehezebb út vezetett volna idáig. Huszonnyolc éves koromtól kezdve hat éven át voltam a Turkui Filharmonikus Zenekar vezető karmestere, ami ilyen fiatalon kihívást jelentett. Hiszen a kiemelkedő zenei tudásom és az, hogy kiválóan vezényelek, csupán a munkakör harminc százalékát tesz ki, a többi a zenekar működését, tagjait érintő feladat. Ausztriában pedig a másik két ország zenekultúrájának és mentalitásának ötvözetére találtam.
– Rengeteg világhírű zenekarral dolgozott már együtt, köztük Koppenhágában, Mexikóban és Szentpétervárott. Mennyiben más külföldön dirigálni, mint idehaza?
– Minden országnak megvan a maga sajátossága. Szentpéterváron erősek a zenei tradíciók, Kínában vagy Mexikóban turnézni igazi egzotikumot jelent. Hiszen egy teljesen más zenekultúrába visszük az európai, s így a magyar zenét. Bár mindenütt ugyanazt csinálom, vezényelek, mégis máshogy készülök fel, más a mentalitás és a közönség energiája is. Véleményem szerint a karmester akkor van a helyén, ha ugyanannyit tud, mint a zenekar összes zenésze együtt. Érdekes volt látni, hogy egy német vagy bécsi zenekar az átlagnál többet dolgozik: naponta háromszor próbálnak, este négyórás operaelőadásuk van, másnap reggel pedig kezdődik minden elölről. Egy külföldi A-kategóriás zenekarban rendkívül magasak az elvárások, százharmincan pályáznak egyazon státusra, de csak egy zenészt vesznek fel.
– A számos koncert közül melyikre tekint mérföldkőként?
– Három helyszínt emelnék ki: a Carnegie Hallt, a Berlini Filharmóniát és bécsi Musikvereint. Utóbbi azért is áll hozzám nagyon közel, mert itt léptek fel olyan nagy zeneszerzők, mint Schubert és Brahms. A Musikvereinben többször vezényeltem már, és szeretnék visszatérni a Pannon Filharmonikusokkal is.
– A Pannon Filharmonikusoknak tizenkét éven át volt a vezető karmestere. Miért döntött úgy, hogy ilyen hosszú idő után búcsút mond nekik?
– Vezető karmesternek lenni rengeteg energiát, időt igényel, és tizenkét év után úgy éreztem, pihenni szeretnék, máshová helyezni a fókuszt. Továbbra is nagyon jó kapcsolatban vagyok a pécsi együttessel, de úgy éreztem, mással is szívesen foglalkoznék. Már keresem a következő zenekarom, addig pedig egyéb izgalmas projekteken dolgozom.
– A testvérei is a magyar zenei élet kiemelkedő alakjai. Ezt áldásként vagy teherként élte meg?
– Áldásként, mert én is a zenéhez kaptam a Jóistentől tehetséget. A testvéreimmel mindannyian korán megtaláltuk a hangszerünket. Gergely kétévesen már ütötte a zongorát, én ötévesen kezdtem csellózni. A fuvolát nem lehet ennyire korán kezdeni, Bernadett hét-nyolcéves korában talált rá, Bence pedig azért választotta a fagottot, mert nagyobb volt, mint ő. Ha a zenéhez nem lett volna tehetségem, focista leszek. Gyerekkoromtól futballoztam és a mai napig űzöm ezt a sportot. A világeseményeken a portugáloknak vagy a braziloknak szurkolok. Negyvenöt éve csellózom, és bár voltak olyan időszakok, amikor kevésbé volt jelen az életemben a hangszer, de összességében elmondható, hogy sokkal gazdagabbá váltam általa. Van, hogy a zenekarokkal csellóval próbálok, mert ha nem tudok valamit elmagyarázni a vonós zenészeknek, előveszem a hangszert és megmutatom, mire gondolok. A Zeneakadémián Jurij Szimonov orosz karmesterhez jártam éveken át, tőle tanultam a legtöbbet. Ám ő volt az, aki kijelentette, hogy addig nem leszek jó karmester, amíg el nem hagyom a hangszerem. Lehet, hogy ez igaz, de én vagyok a kivétel.
– Mind a négyen járják a világot, szoktak együtt is fellépni?
– Számomra külön élmény, amikor együtt játszhatunk. Március 16-án, a Müpa húszéves születésnapján, április 14-én pedig Vác 950 éves születésnapján adtunk közösen koncertet.
– Felesége, Zászkaliczky Ágnes orgonaművész és festő is, közös projektjük az Operaházban 2018 óta nagy sikerrel futó Carmina Burana összművészeti előadás. Mit gondol a művészetek fúziójáról?
– Mindig lenyűgözött, amikor valami nagyon stimmel, egységet alkot annak ellenére, hogy különböző elemekből áll össze. Ilyen például a Komische Oper Berlin A varázsfuvola című produkciója, amit videómappinges technikával állítottak színpadra. A feleségemmel már húsz éve ehhez hasonló projekteken dolgozunk, de ez az előadás megfogott, mert harmonikusan ötvözték a technológiát az élő klasszikus zenével. Ágnes korábban sok koncertet vizualizált, de szerettünk volna valami nagyszabásút létrehozni. A real time visual technológiára 2018-ban találtunk rá: ez valós időben vizualizálja a zenét, ami egy absztrakt forma, leginkább lélektükrözés. Egy ember lelkét hat-nyolc színnel nem lehet ábrázolni, mert több száz árnyalata van. Fontos megjegyezni, hogy nem minden zenével lehet ezt kivitelezni, például egy Beethoven-szimfóniánál fogalmam sincs, hogy mit kellene mutatni. Carl Orff beleírta a Carmina Burana partitúrájába, hogy oratórium mágikus képekkel, csak soha senki nem valósította meg. Az Operaház műsorán májusig összesen tizenöt alkalommal szerepelt a produkció.
