– Idén ünnepelte az ötvenedik születésnapját. Okot ad-e a kerek évszám az összegzésre, visszatekintésre az életében és a zenei pályáján?
– Óhatatlanul összegez ilyenkor az ember. Képzeljék el: akkor szembesültem azzal, hogy ötvenéves lettem, amikor kaptam egy banki köszöntő levelet, amiben ott volt leírva ez a kerek szám, és nem akartam hinni a szememnek. Mert az a helyzet, hogy nem érzem magam még harmincnak sem. Nem érzem, hogy eleget éltem, tettem. Részben azért nem, mert a szakmámban a korral érik az ember, egy karmester harmincévesen még nem elég érett, kiforrott. Gyakran foglalkoztat mostanában az is: mit értem el a karrieremben és mindaz, amit eddig elértem, elég-e. Nagyon sok tervem van még, amit szeretnék megvalósítani, ezekhez is sokkal érettebben viszonyulok.
– Igazi világpolgár, akinek rálátása van a nemzetközi zenei életre. A Magyarország–Ausztria–Finnország háromszögben melyik ország mit adott önnek?
– Idehaza a magyar zenekultúrát, tradíciókat szívtam magamba. Finnországba tizenkét évesen kerültem, a modern közegben gyorsan fejlődtem. A finnek nagyon szabadelvűen nevelik a karmestereket, tulajdonképpen bedobják őket a mélyvízbe, ami Magyarországon szinte elképzelhetetlen. Itthon sokkal nehezebb út vezetett volna idáig. Huszonnyolc éves koromtól kezdve hat éven át voltam a Turkui Filharmonikus Zenekar vezető karmestere, ami ilyen fiatalon kihívást jelentett. Hiszen a kiemelkedő zenei tudásom és az, hogy kiválóan vezényelek, csupán a munkakör harminc százalékát tesz ki, a többi a zenekar működését, tagjait érintő feladat. Ausztriában pedig a másik két ország zenekultúrájának és mentalitásának ötvözetére találtam.

– Rengeteg világhírű zenekarral dolgozott már együtt, köztük Koppenhágában, Mexikóban és Szentpétervárott. Mennyiben más külföldön dirigálni, mint idehaza?
– Minden országnak megvan a maga sajátossága. Szentpéterváron erősek a zenei tradíciók, Kínában vagy Mexikóban turnézni igazi egzotikumot jelent. Hiszen egy teljesen más zenekultúrába visszük az európai, s így a magyar zenét. Bár mindenütt ugyanazt csinálom, vezényelek, mégis máshogy készülök fel, más a mentalitás és a közönség energiája is. Véleményem szerint a karmester akkor van a helyén, ha ugyanannyit tud, mint a zenekar összes zenésze együtt. Érdekes volt látni, hogy egy német vagy bécsi zenekar az átlagnál többet dolgozik: naponta háromszor próbálnak, este négyórás operaelőadásuk van, másnap reggel pedig kezdődik minden elölről. Egy külföldi A-kategóriás zenekarban rendkívül magasak az elvárások, százharmincan pályáznak egyazon státusra, de csak egy zenészt vesznek fel.