Munkaerőgondok Európában

A magyar sajtó beszámolt róla, hogy az uniós alkotmányról tartott népszavazás előtt francia baloldali pártok vezetői azt hirdették: az új alkotmány megnyitná hazájuk munkaerőpiacát az új tagállamok olcsó munkaereje előtt. A lengyel vízvezeték-szerelő elvenné a munkalehetőséget francia kollégájától – állították. Válaszul – francia lapok szerint – a lengyel utazási irodák előbb jóképű, izmos lengyel vízvezeték-szerelőt, majd csinos ápolónőt ábrázoló reklámokkal csábították hazájukba a gall turistákat. Azóta állítólag égnek a telefonvonalak. Nem csak a lengyel idegenforgalom lendült fel: a fiatal kutatók, orvosok után egyre több lengyel, cseh, észt stb. munkavállaló, vízvezeték-szerelő és ápolónő talál munkát magának valamelyik uniós tagországban.
Mi egyelőre arról értesülünk: nem bizonyultak igaznak azok a hírek, hogy elárasztja az uniót az olcsó keleti munkaerő. Pedig Kelet-Németország kiürülését és a Nyugat-Európában dolgozó kelet-európaiak számának dinamikus növekedését látva nem kell prófétának lennünk ahhoz, hogy megjósoljuk, hamarosan fiatal magyar kutatók és sztárértelmiségiek után szakmunkások és szakalkalmazottak is tömegesen el fognak gondolkodni, nem jobb-e nekik, ha az alkalmi munkavállalói könyv helyett a sokkal magasabb kereset reményével kecsegtető Bécset vagy Londont választják. Mellesleg nem tudom, belegondolt-e a miniszterelnök a 100 lépés kiötlésekor abba, hány munkáltató fogja rövid úton felbontani takarítással, karbantartással foglalkozó dolgozóinak rendes munkaszerződését, hogy az adóból 75 százalékban levonható közteherjeggyel dolgoztassa őket tovább.
Persze a régi tagországok – Anglia, Írország és Svédország kivételével – egyelőre korlátozzák az új tagállamokból jövők munkavállalását. Azonban kvótarendszer keretében Ausztriába és Németországba is járnak dolgozni magyarok. Mellesleg ezekből is a közvetítők húznak hasznot. De vegyük észre, New York, London és Stockholm után immár Párizsban és Berlinben is felfedezték: csak jót tesz gazdaságuknak, ha megkönnyítik a kulturális szempontból is közelebb állónak számító közép-európai munkaerő bevándorlását! Bush, Blair, Schröder nyomában immár a francia belügyminiszter, Nicolas Sarkozy is bejelentette: hazája olyan bevándorlási törvényt készít elő, amely megkönynyíti a hiány- és divatszakmákban a jól képzett munkaerő bevándorlását Franciaországba. A Vagy.hu internetes portálon nemrégiben közzétett, egy civil szervezet által készített felmérés szerint a nyugati tagországok szívesen látják a keleti munkavállalókat, főként a fiatal, szakképzett, férfi munkavállalókat, a korlátozásokat pedig csak arra használják, hogy kirostálják a számukra értékes munkaerőt.
Tudjuk: miként az amerikai agyelszívás, a kétkezi dolgozók Nyugat-Európába szipkázása sem különösebben tisztességes módszer. Ettől azonban még létezik, mi több: érthető és racionális. A bevándorló magyar, lengyel, szlovák dolgozó olyan munkát is elvégez, amire a német, az angol, a francia nem hajlandó. Megelégszik a viszonylag alacsony keresettel, ezzel segít kordában tartani a béreket. Nem különösen igényes, engedelmes munkavállaló. Hazájában a szakszervezeti mozgalom gyakorlatilag nem létezik, lehet dolgoztatni vasárnap is. Az otthoni rendőrállamban azt is megtanulta, hogy tartsa a száját. Rendesen fizeti a közterheket, így részt vállal nemcsak a gazdaság növekedéséből, hanem a költségvetési gondok megoldásából is. Hála a fapados légitársaságoknak, hét végén hazamehet – így családját otthon hagyja. A családtagoknak pedig nem kell nyugdíjat fizetni, egészségügyi ellátást nem igényelnek. Az ötvenes–hatvanas években ezekre a vállalkozó kedvű, fiatal, keletnémet, lengyel és magyar bevándorlókra épült a jóléti állam Németországban, Svájcban, Ausztriában.
Fennáll tehát a veszély, a jövőben itthon nemcsak azért leszünk kevesebben, mert kevesebb gyermek születik, hanem azért is, mert egyre több kutató, orvos, villanyszerelő, nővér vándorol el az országból. Pedig, figyelembe véve a hazai demográfiai trendeket, azt, hogy itthon is egyre kevesebb munkavállaló tart el egyre több nyugdíjast, Magyarországnak az lenne az érdeke, hogy ezeket a fiatalokat itthon tartsa. Valahogy azonban értük nem fáj senkinek sem a feje. Pedig távozásuk ugyanolyan káros, mint a leendő gyermekek meg nem születése. Hiszen már meglévő családok szakadnak szét, az idősebb és a fiatalabb nemzedék marad támasz nélkül. Ehhez járul a távozásukkal a hazai gazdaságnak okozott kár, nem beszélve a költségvetés kieső bevételeiről.
Mindezeket érdemes végiggondolni a hazai gazdaságpolitikai viták, a versenyképesség oldaláról is. A hazai médiafelületet elsöprő fölénnyel használó neoliberális közgazdászok versenyképesség alatt a bérversenyképességet értik. Csak az a jó, ha minél alacsonyabbak a bérek és a bérterhek – mondják. Legalább olyan rövidlátó szemlélet ez, mint az, amelyik az árversenyképességet abszolutizálja. Ennek hívei úgy vélik, minél olcsóbban adjuk el külföldön termékeinket és szolgáltatásainkat, annál jobb. Az exportra termelő hazai vállalkozások jeles képviselője néhány hónappal ezelőtt például azt mondta: „beledöglünk” abba, hogy a forint túl magas árfolyama miatt drága a magyar áru. Újabban kiderült: nőhet az export magas forintárfolyam mellett is. Igaz, nem az elavult, olcsó tömegárué.
Egy ország versenyképességének csak egyik és nem is legfontosabb eleme a bér- vagy az árversenyképesség. Németország például, igen magas bérei és árai ellenére, a világ első számú exportőre. (A GDP-növekedés torz mutató.) Ennél fontosabb a piac nagysága (az Európai Unióban ezt nevezik integrációs versenyképességnek), a megfelelő infrastruktúra és a jól képzett munkaerő. Márpedig a jó minőségű, eladható áru előállításához ez utóbbira is szükség van. Ezért – már csak a jól képzett, fiatal fizikai és értelmiségi munkaerő itthon tartása érdekében is – idejekorán gondoskodni kellene azok megbecsüléséről, akiknek a tudására amúgy oly büszkék vagyunk. Mellesleg szimptomatikus, ahogy a magyar közvélemény figyelmét elkerülte Demján Sándor nyilatkozata, aki nemrégiben a versenyszférában dolgozó fizikai munkások helyzete javításának szükségességéről beszélt.
Magyarországon pedig egyelőre nincs, aki kikényszerítse a versenyszférában az emberhez méltó béreket, élet- és munkakörülményeket. Vállalkozó szakszervezeti vezetőink körében jól bejáratott hagyománya van annak, hogyan kell az öreg szakik bizalmát szépen hangzó ígéretekkel elnyerni, majd a bizalmat jól fizető parlamenti székekre és zsíros állami sarzsikra váltani. Nyugat-Európában a valódi szakszervezetek, azzal, hogy tagságuknak kiharcolták a magasabb béreket és a jobb életfeltételeket, pótolhatatlan szerepet töltöttek be a gazdasági prosperitásban is. Persze ott nem is választási kampányok idején és nem bankárfejekből pattant ki a jóléti fordulat gondolata, és részleteit sem volt apparátcsikok íróasztalain dolgozták ki, hanem kemény, több évtizedes harcok előzték meg. Nálunk ilyesmire egyelőre nincs esély. Legalábbis addig, amíg a Szekeres Imre által „baloldali történelmi tömegpártnak” nevezett, a valóságban alig harmincezres tagságú, Magyar Szocialista Párt nevű döglött oroszlán ott éktelenkedik a politikai palettának – jobb helyeken – a szociáldemokrácia által elfoglalt szeletén. Egyebekben pedig közhelynek számít: a szocialistáknak a történelmi szociáldemokráciához körülbelül annyi közük van, mint hóhérnak az áldozatához.